Mihelyt Mohamed szultán Bosznia északi részének és Jajcának Mátyás által történt elfoglalásáról értesült, nyomban előkészületeket tétetett az elvesztett tartomány visszafoglalására, mely célra új, hatalmas falbontó gépeket készíttetett és a Nándorfehérvárnál elvesztettekhez hasonló nagy, idomtalan ágyúkat öntetett. A mielőbbi megbosszulás vágya annyira erőt vett a szultánon, hogy az ezúttal nem is várta be az ismét behívott összes csapatok gyülekezését, hanem a sereg zömének megalakítását és a többi várak és vidékek visszafoglalását Mahmud pasára bizván, ő maga már tavasszal indult el Drinápolyból 30.000 főnyi haddal és a fentemlített ostromszerek legnagyobb részével egyenesen Jajca ostromára. Ideérve, Mohamed hadseregét három önálló rohamcsoportra osztotta, hogy naponkénti felváltással mindig friss és pihent csapatok folytassák az ő felügyelete és szigorú ösztönzése mellett az ostromot ott, ahol az előbbi csoport azt abbahagyta.[1]

A törökök meg is tettek minden tőlük telhetőt, de a felette erős várral és a lakosság által is támogatott magyar védőrség szívós kitartásával szemben kézzel fogható eredményt nem igen tudtak elérni. Hiába ontották Mohamed ostromgépei és ágyúi 30 napon át rettenetes súlyú köveiket és golyóikat, hiába próbálkoztak a szultán alvezérei az aláaknázással, Székely János várnagy és vránai perjel bátor csapata megfogyva bár, de törve nem, hűségesen teljesítette a haza iránti nemes és önfeláldozó kötelességét.[2]

Ezalatt otthon Magyarországon a következő, katonai szempontból fontosabb események játszódtak le: Mátyásnak nem lehetett kétsége az iránt, hogy Mohamed Bosznia visszafoglalására oda hamarosan új hadjáratot fog indítani. Azért Budára visszatérve, nyomban érintkezésbe lépett a pápával a további teendők megállapítása és a többi keresztény fejedelmek hathatósabb befolyásolása és serkentése céljából. A megelőző győzelem által feltüzelt pápa szívesen hajlott Mátyás szavára és most szinte hihetetlen dologra szánta el magát; arra, hogy sem állását, sem hanyatló erejét nem tekintve, ő maga áll a keresztény államok által kiállítandó hajóhad élére, hogy azt Konstantinápoly ellen vezesse, mialatt Mátyás a szárazföldi haderőt vezetendi Bosznián át a török birodalom felé támadólag előre.[3]

A hajóhad, habár vontatva, és nem a kívánt arányban, de azért mégis összeverődött valahogyan a kijelölt gyülekező helyen Anconában, de a szárazföldi segítséget Mátyás ezúttal is hiába várta s így 1464 május elején csak 14.000 lovasból és 8000 gyalogosból álló haderő állott indulásra készen. Amidőn ezt Mátyás a pápának tudomására hozta, utóbbi azt válaszolta, hogy a hajóhad június 5-ikénél előbb nem tud Anconából kiindulni s így célszerű volna a szárazföldi hadműveletek megkezdését is arra az időre elhalasztani.[4]

Ezt jóval megelőzőleg Mátyásnak a Podiebraddal támadt konfliktust kellett elintéznie, amely abból keletkezett, hogy a Neumarkt környékén tanyájukat felütött cseh és morva rablók[5] folyton beütöttek Magyarország szomszédos területeire anélkül, hogy Podiebrad avagy Kázmér lengyel király ez ellen szavukat felemelték volna, sőt úgylátszik, hogy ez mindkettőjük tudtával és beleegyezésével történt. Azonkívül némely pénzzel kielégített cseh csapatok Trencsénnél újra megálltak s a hozzájuk csatlakozott morvaországi bratrikkal a Vág völgyét ismét dúlni és fosztogatni kezdték.[6] Az ezek miatt emelt panaszok jogosoknak találtatván, 1446 április 14-én Mátyás és Podiebrad között olynemű megállapodás jött létre, mely alkalmas volt arra, hogy jövőben ezek a rablókalandozások legalább oly szemérmetlen módon űzhetők ne legyenek.[7]

Ezenkívül Mátyás a még rendelkezésre álló időt serege létszámának növelésére és minél tökéletesebb felszerelésére fordította, többek között ágyúk öntéséről és lőpor készítéséről is gondoskodván.[8]

Közben II. Pius pápa, ha nem is az előre meghatározott időben, hanem mintegy 14 napi késéssel, betegeskedése ellenére június 18-án elindult Anconába, de a Livornoban összegyült olasz hajók sem a kellő számban, sem a kellő időben nem érkeztek ide, sőt a velencei gályák is elkéstek. Ellenben sokkal több keresztest talált itt, mint amennyire számított, akiknek ellátása igen nagy nehézségekbe ütközött. Ezért sokan, hogy mindennapi élelmüket beszerezhessék, fegyvereiket is eladták, miáltal a hadviselésre alkalmatlanokká lettek. Ezeket a pápa bűnbocsánattal és áldásával ellátva haza bocsátotta. Ennek a csőcseléknek a követelődzése és a sok egyéb baj a szegény Piust még betegebbé tette. Végre hosszas várakozás után augusztus 12-én megérkezett a velencei hajóhad, de az öreg Mauro Kristóf doge csak kényszerítve mutatkozott hajlandónak a hajóra szállásra; honfitársainak egyike ugyanis állítólag azt mondta neki, „ha hercegséged nem akar önként hajóra szállni, akkor erőszakkal is felvisszük, mert a mi szívünkön inkább a közjó és a hazánk becsülete fekszik, mint az ön élete.“[9]

Közben híre jött, hogy Ragusát a törökök ostrommal fenyegetik, mire a pápai hajóhad vezére késznek nyilatkozott, hogy a rendelkezésére álló csekélyszámú hajókkal is a fenyegetett város segítségére siet. Ezt a bosszúságot és bajt a pápa megrongált egészsége nem sokáig bírta ki és II. Pius 1464 augusztus 14-én Anconában meghalt. Erre a velencei hajóhad visszaindult a malamoccoi szorosba, az egész keresztes hadjáratból pedig semmi se lett.

Ez időtájt Mátyás a futaki táborban tartózkodott és türelmetlenül, de hiába várta a hajóhad megindulásáról szóló tudósítást, valamint a több felől ígért pénzbeli és egyéb támogatás beérkezését, miért is két újabb levelében[10] keservesen panaszkodott a pápának ama hanyagság és gondatlanság miatt, amellyel az európai fejedelmek a kereszténység ügye iránt viseltetnek. Ugyanekkor a bíbornokoknak is írt, ezeknek figyelmébe ajánlván, hogy a segítség inkább szárazon harcoló katonaságban adassék és hogy az ellenség főként a szárazföldi oldalon támadtassék meg.[11]

Ekközben jutott Mátyás tudomására, hogy néhány osztrák főúr, állítólag Frigyes császár tudtával, az országba betörvén, dúlásaik közepette egészen Sopronig jutottak és annak külvárosait is felgyújtották. Török Ambrus soproni ispán és várkapitány e rablókat megtámadván, közülük többeket elfogott. Amidőn Mátyás e garázdálkodások miatt Frigyesnél panaszt tett, ez megígérte, hogy rendet fog teremteni s felhatalmazta Mátyást, hogy az elfoglalt vidék és vár visszavétele iránt intézkedéseket tegyen.[12]

Nemsokára Mátyás újból sürgető levelet intézett a pápához, de úgy ez, mint a fentebb említett levelek már II. Pius halála után érkeztek rendeltetésük helyére és utóda II. Pál pápa már csak a haldokló pápa által Mátyásnak megküldeni rendelt 40.000, amelyet ő 57.5000-ra egészített ki,[13] és a Velence által felajánlot 20.000 aranyat továbbította az ifjú királynak. Azonban Mátyás ekként magára hagyatva sem vesztette el kedvét és bátorságát és Jajca szorongattatásáról hírt véve, seregének egy részét Rozgonyi János tárnok- és Thusz János főudvarmester vezetése alatt nyomban előre küldte, majd elhatározta, hogy serege többi részével is a szorongatott vár felmentésére siet. Ehhez képest augusztus végén Futakról elindulva és a Száva mentén fölfelé haladva, ezt a folyót szeptember 10-ike táján léphette át Gradiskánál, hogy aztán délnek fordulva, egyenesen Jajcának tartson. Itt ekkor már a helyzet nagyon kritikus volt; a falak itt-ott már düledezni kezdtek és több helyen már rohamrések is tátongtak bennük. Ezek szerint Mátyás ép a tizenkettedik órában jelent meg mentő angyal gyanánt, mert midőn a szultán megtudta, hogy a magyar felmentő had már csak két menetnyire van Jajcától, visszaemlékezve a Nándorfehérvári keserves napra és babonás félelemmel lévén eltöltve a Hunyadiak szerencséje iránt, az ostromot nyomban félbeszakítja, ágyúit, ostromszereit és podgyászát részben a folyóba dobatja, részben hátrahagyja s a legnagyobb sietséggel elvonul a vár alól.[14] Heltai (Magyar Krónika, II., 265.) még azt is tudni véli, hogy Mátyás a török tábor kikémlelése céljából paraszt ruhában, mint árpaárús fészkelődött be az ellenséges táborba és feltünés nélkül egy egész napot töltött a szultán sátra előtt. Másnap aztán az ifjú király maga tudósította a szultánt a sikerült coup-ról s állítása bizonyításául nemcsak a török hadsereg állását írta le pontosan, hanem az ételek számáról is beszámolt, amelyeket jelenlétében a szultán sátrába vittek. Ez ijesztette volna meg Mohamedet annyira, hogy tüstént tábort bontva, eszeveszett futással igyekezett a Mátyással való összeütközés elől kitérni.

Utóbbi üldöztette ugyan lovasságával a visszavonuló ozmánokat és egyideig serege zömével is követte azokat, de miután ezek a közbeeső vidéket teljesen elpusztították, a királynak seregével hamarosan meg kellett állapodnia és eddigi tervét, hogy az ellenséget Szerbián keresztül is űzni és lehetőleg csatára fogja kényszeríteni, meg kellett változtatnia. Újabb elhatározása most már abból állott, hogy a kalocsai érseket a sereg összeköttetésének és jövendő visszavonulásának fedezése és biztosítása céljából a Szávához küldi, míg Szapolyai Imre által Szreberniket, a saját maga vezette fősereg által Zvornikot fogja ostrom alá, hogy ezek megvétele által jövendő hadműveletei számára a Drina-szakaszon hadászati támpontokat szerezzen magának.[15]

Más írók a rendelkezésre álló nem egészen világos adatok nyomán máskép adják elő a történteket,[16] és nincs kizárva, hogy ezek előadása felel meg jobban a valóságnak. Ezek szerint Mátyás csupán seregének egy részét küldte volna Jajca felmentésére és már ez is elég volt arra, hogy a szultán ottani sátorfáját felszedje, míg Mátyás a sereg 10.000 főből álló zömével csak az erről szóló hír vétele után indult volna el Futakról és az egyik verzió szerint már szeptember havában,[17] a másik szerint október 8-án[18] kelt volna át Račanál a Száván s itt Várdai István kalocsai érseket egy megfelelő csoporttal az összeköttetések biztosítása végett visszahagyván, innen küldte volna ki Szapolyait Szrebernik várának és a közelében fekvő gazdag ezüstbányák elfoglalására, míg ő maga a sereg zömével a Drina mentén elterülő erdők sűrű rengetegei között tört magának útat Zvornik felé, ahova október 19-én érkezett meg. Az ágyúk, a lőszer és az élelem a sereget az úttalan vidéken nem követhetvén, azok hajókon szállíttattak a Drinán fölfelé.

Szapolyai Imre szerencsésen és gyorsan járt el feladata teljesítésében, mert már néhány nap múlva a várat és a bányákat hatalmába ejtvén, gazdag zsákmánnyal vonult be a fősereghez Zvornik alá. Ez az erős sziklavár azonban, melyet Iszkender bég védelmezett, keményen tartotta magát s miután a végnélküli őszi esőzések a seregszükségletek utánpótlását annyira megnehezítették, hogy már mindenben szükség mutatkozott, az ostromló seregben napról-napra nagyobb lett a kedvetlenség. De a király csak nem akart tágítani. Amikor pedig Szapolyai Imre egy nyillövés által egyik szeme világát elvesztette, a babonás sereg ebben baljóslatot látva, mind hangosabban követelte az ostrom abbahagyását. Mátyás azonban állhatatosan megmaradt szándéka mellett s már a döntő főrohamra készült, amidőn november közepe táján hírét vette, hogy Mahmud pasa, Omár, Isa és Ali bégek csapatjait magához vonván, 40.000 főnyi sereggel közeledik a vár fölmentésére. Nemsokára meg is jelentek Ali bég könnyű lovasai a vár előtt, mire Szapolyai is az ostrom félbeszakítása mellett foglalt állást, de a király nem volt hajlandó már kiadott rendeletét visszavonni. Ámde a katonaság legnagyobb része most már egyenesen megtagadta az engedelmességet s így a királynak kénytelen-kelletlen el kellett rendelnie a visszavonulást, mely a fegyelemnek nagyfokú felbomlása miatt sajnálatos rendetlenségben ment végbe, amihez még az is hozzájárult, hogy az idő és az utak rosszasága miatt az ágyúkat, a podgyászt és az egész táborfelszerelést vissza kellett hagyni. Mahmud pasa a királyt egészen a Száváig üldözte, miközben a könnyű lovassággal előresiető Ali bég állítólag igen sok foglyot ejtett.[19] A Szávához érve, Mátyás Bosznia kormányzását Ujlaki Miklósra bízta, maga pedig a sereg roncsaival visszavonulását folytatva, Bácsban, ahova november 26-án ért, a vétkeseket haditörvényszék elé állítván, azokat keményen megbüntette.[20]

[1] Hammer, Osm. Gesch. I., 481: „Mohammed theilte sein Heer in drey Abtheilungen, um drei Tage hintereinander jedesmal ein frisches Zehntausend auf die Bresche führen zu können. Die Türken stürmten wie Löwen, von des Sultans Gegenwart, der ihnen im Rücken drohte und verhiess, angefeuert.“

[2] Mátyás király Frigyes császárhoz intézett levelében többek között ezeket mondja Mohamedről (Katonánál, Hist. Crit. XIV. 723.): „Bombardas inauditas ibidem fundi fecit, quibus jam per 20 dies castri pariter et oppidi murum frangit. Cuniculis etiam subterraneis moenia demoliri et irrumpere violentissime conatus est.“ – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II. 162. old. pedig így emlékszik meg erről az ostromról: „Diese Belagerung von Jajcza durch Mohamed II. im Sommer des Jahres 1464 ist eine der merkwürdigsten Waffenthaten in der ältern osmanischen Kriegsgeschichte, merkwürdig wegen der Wuth und Hartnäckigkeit der Belagerer, noch merkwürdiger aber durch den heldenmüthigen, verzweifelten und endlich siegreichen Widerstand der Einwohner und der ungarischen Besatzung. Denn obgleich Mohamed Stadt und Festung Tag und Nacht mit dem erst an Ort und Stelle gegossenen Geschütz von ungeheuerm Kaliber beschoss, obgleich er tiefe, bis unter die Mauern hin reichende Minen anlegen liess und den Sturm täglich mehre Male mit immer frischen und die Zusage grosser Belohnungen angefeuerten Truppen erneuerte, wollte es ihm doch nicht gelingen, die starkn Bollwerke und dan tapfern Sinn ihrer Vertheidiger zu brechen. Die ganze Bevölkerung, selbst Frauen und Kinder, nahm an dem Kampfe Theil, welcher von beiden Seiten schwere Opfer kostete und mehre Tage hintereinander die Gräben mit den Leichen der Erschlagenen füllte.“

[3] Pastor, Geschichte der Päpste, II., 217.

[4] Engel, Gesch. v. Ungarn. III., 260. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 128.

[5] Lásd a 46. oldalon.

[6] Pray, Annal. III., 304. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 126. – Gebhardi, Gesch. d. ung. Reichs, II., 141.

[7] Sommersberg, Diplom. Bohemo-Silesit. I., 1045. – Lünig, Cod. Germ. Dipl. I., 1511. – Pray Annal III., 131. – Katona, Hist. Crit. VII., 712.

[8] Gróf Teleki¸ A Hunyadiak kora X. köt. XXXLIX. számú okmány.

[9] Marino Sanuto, Vite dei Duchi di Venezia, Muratorinál Script. Rer. Ital. XXII., 1174.

[10] Epist. Math. Corv. I., 173. és 183.

[11] Epist. Math. Corv. I., 179.

[12] Epist. Math. Corv. I., 176.

[13] Hóman–Szekfű, Magyar Történet, III., 346. – Pastor, Geschichte der Päpste, II., 43. – Tower, A pápák szerepe hazánk megmentésében és fennmaradásában 102.

[14] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 387. – Thuróczy Krónikája IV., XXXI. fej. – Ranzan, Ind. XXXII., 231. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 132. – Curaeus, Annal. Siles. I., 334.

[15] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 389. – Pray, Annal. III., 314. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 133. – Engel, Gesch. v. Ungarn III., 261. – Hammer, Osm. Gesch. I., 481.

[16] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története. IV., 212. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 148. – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II. 163.

[17] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II. 163.

[18] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 148.

[19] Hammer, Osm. Gesch. I., 481., Nesri és Seaddin nyomán.

[20] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 132.