Az 1462. évi erdélyi exkurzió arról győzhette meg Mátyást, hogy az eddigi törvényes rendelkezések szerint fegyver alá szólítható seregrészek sem mennyiség, sem minőség tekintetében nem elegendők és nem megfelelők arra, hogy ő azok élén biztos sikerre való kilátással a hatalmas és harcedzett ozmán sereggel a küzdelmet felvehesse. A szultánéhoz hasonló, legalább 100.000–150.000 főnyi sereg kiállítására egymaga Magyarország képtelen volt, ezért kellett apjához hasonlóan neki is igyekeznie, hogy a pápát és az ő révén a többi keresztény fejedelmeket hathatós segélynyújtásra birja. Tudjuk, hogy erre vonatkozó első kisérletei oly eredménytelenek maradtak, hogy e miatt a pápának elég erélyes hangon kifejezést is adott elégedetlenségének. Erre aztán a helyzet kissé javult ugyan, de alapjában véve Mátyás csakhamar tisztába jött azzal a szomorú valósággal, hogy neki úgyszólván majdnem kizárólag csak a maga erejére szabad támaszkodnia. Ebből támadt a hamarjában a jövendő hadiszintér közelében Tolnán újonnan összehivandó országgyűlés megtartásának eszméje, amelyen a rendek nem is késtek az eddiginél jóval nagyobbszámú emberanyagot megszavazni. Ámde a király csakhamar tisztába jött azzal is, hogy bizonyos számban megszavazott embertömeg nem jelent egyúttal ugyanannyi számú katonát is és különösen nem sokat ér ez a megszavazott embermennyiség, ha ez csak korlátolt, nagyobbarányú hadjárat sikeres végrehajtásához nem elegendő ideig tartható fegyver alatt. Ezért eszközölte ki Mátyás az 1458. évi szegedi országgyűlésen,[1] hogy az addig szokásos 14 nap 3 hóra emeltessék fel, de az 1462. évi erdélyi hadműveletek megmutatták, hogy ez a 3 hónap sem elegendő, miután nagyobbszabású hadműveletekkel kapcsolatos hadjáratok, aminőket akkoriban a török is szokott viselni, rendszerint kora tavasztól késő őszig is eltartanak. Könnyű volt a török szultánnak; ő annyi erőt és azt annyi ideig tartotta zászlói alatt, amint csak akarta és ahogyan azt a mindenkori viszonyok megkövetelték. Birodalmának rengeteg kiterjedése és a mindenkori hadjáratokban szerzett hadképes foglyok nagy tömege csak úgy ontották az emberanyagot a hadseregnek állandóan fentartott keretébe, amely az újonnan beérkezettek kellő kiképzéséről és fegyelmezéséről megfelelően gondoskodott. Ezzel szemben a szűkmarkú törvényes rendelkezések által megkötött magyar király óriási hátrányban volt. Ezt akarta Mátyás valamikép ellensúlyozni. Atyjának viselt háborúiból is azt tudta a fiatal király, hogy a szultán seregének legerősebb támaszát annak gyalogsága, a janicsárok képezték; az ezek alkotta sziklaszilárd bástyafalon tört meg ismételten Hunyadi János lovasságának még oly bravuros rohama is. A saját részen tapasztalt eme hátrányok és az ellenség részén megnyilatkozó fentebb említett előnyök szolgáltak az ifjú királynak hadügyi reformterveinek és törekvéseinek megalapozásánál és minél tökéletesebb formában való kiépítésénél alapul és zsinórmértékül.

Ezeket a reformokat azzal kezdte, hogy Giskrának és a felkínált feltételek mellett szolgálatot vállalni akaró alkapitányainak harcban kipróbált embereit állandó zsoldjába fogadta. Ezzel fokozatosan oly gyalogságot teremtett magának, amely idővel a kellő állományra emelve, bátran felvehette a küzdelmet még az ozmán janicsár-haddal is. A fokozatos fejlődésnek és kialakulásnak ezt a képét tartva szem előtt, méltán állíthatta a mintegy 150 évvel később iró Istvánffy, hogy Mátyás fekete seregét a janicsárok mintájára szervezte meg.[2] Szó sincs róla és a legutóbb lezajlott háborúk leírásából tudjuk, hogy a gyalogság utóbi időben már gyakran szerepelt magyar hadseregek kötelékében is, de ez már a priori másod-, harmadrendű fegyvernemnek számítván, jobbára csak a felkelés elrendelésekor hamarjában összeverődött, rosszul felfegyverzett és gyakorlatlan parasztokból alakult meg s így komoly harcban nem igen állta meg helyét, s így nem is nyomott sokat a latba.

A sereg létszámának emelése szempontjából a tolnai országgyűlés és az erdélyi felajánlás ugyancsak az eddigi kereteket jóval felülmuló határozatokat hozott, de nem változtatta meg azt az erők alkalmazását megszorító eddigi kiváltságot, mely szerint a nemesség által kiállított kontingensek csak az ország határain belül alkalmazhatók. Midőn tehát mind bizonyosabbá vált a dolog, hogy Mohamed ezúttal sem közvetlenül Magyarországot, hanem annak hűbéres tartományát, Boszniát fogja megtámadni, egy új módról kellett gondoskodni s ez volt a minden öt kapu után egy arany forintnak szedési engedélye, amely lehetővé tette, hogy a király Bosznia védelmére, illetve visszafoglalására alakítandó, vagyis az ország határain kívül is alkalmazandó hadait jóval magasabb létszámra emelhesse.

Magától értetődik, hogy ennek az új seregnek a megalakítása, megszervezése és egyöntetű kiképzése jó sok időt igényelt s ez volt az egyik oka annak, hogy Mátyásnak nyugodtan kellett tűrnie, hogy Mohamed szultán legújabb orgiáit Boszniában űzze. Még nem eléggé fegyelmezett és kiképzett, gyengelétszámú seregével, mely tudvalevőleg még szeptember közepén is mindössze 25.000 főt számlált, nem mehetett neki a hatszorta erősebb, harcedzett ozmán seregnek s így tényleg jobb volt várni az alkalomra, amíg ily csekélyszámú erővel is lehet nagyot, szépet produkálni. És az alkalom nem sokáig váratott magára és az Ali és Haram bég fölött kivívott fényes győzelem legjobb bizonyítéka annak, hogy Mátyás ezúttal is jól és helyesen gondolkozott és cselekedett. Mindazonáltal a lángeszű fiatal király e remek kettős győzelmének egy igen nagy szépséghibája volt, még pedig az, hogy ezt a győzelmét nem a szultán vezette török sereg zöme, hanem annak csak egy jelentéktelen kikülönített, illetve hátrahagyott csoportjai fölött vívta ki, minek folytán nemhogy annak következménye gyanánt az ozmánok igazi ereje megtörtnek lett volna tekinthető, hanem ellenkezőleg ezek az érzékeny szunyogcsipések még inkább fokozták a nagy és hatalmas Mohamed dühét és haragját Magyarország és annak merész királya ellen. Ezt nagyon jól tudta és érezte Mátyás is, amint az további magatartásából és intézkedéseiből egész világosan kitünik. Ilyenformán Mátyásnak legutóbb leírt tevékenységéről valóban csak a teljes elismerés hangján emlékezhetünk meg.

Nem egészen így áll a dolog a szultánnak ezévi hadjárati tevékenysége tekintetében. Boszniának aránylag gyors és könnyű meghódítása után Mohamed, akárcsak a mult évi oláhországi hadjárat után, ismét elveszti a nagy fonalat, mert ahelyett, hogy a közelben serege felállításával foglalatoskodó és bajlódó Mátyásra, igazi döntő eredmény kivívása céljából rácsapott volna, teljesen felesleges és céltalan diverziókra, a Stajerországba és a Szerémségbe való becsapásra fecsérli erejének egy elég jelentékeny részét és idejét, egyik már eddig sem valami kiválóan ügyes és szerencsés alvezére, Ali bégre bízván azt a feladatot, amit saját magának kellett volna megoldania, hogy t. i. Mátyást valamiképpen döntő csata elfogadására kényszerítse. Ehelyett az elméjében nagy világhódító eszméket forraló hatalmas kényúr úgy mint eddig – óvatos számításból avagy inkább az ellenféllel szemben érzett respektusból, ki tudná azt megmondani – most is csak kerülgette Magyarországnak tulajdonképpeni területét, ezáltal Mátyásnak alkalmat adván, hogy rajta azt a csúfságot elkövethesse, hogy imént kivívott győzelmeit és babérait Boszniának váratlanul gyors visszahódítása által úgyszólván máról holnapra ismét semmivé tegye. Hogy e miatt a hatalmas kényúr dühe majdnem az örjöngésig fokozódhatott, ahhoz alig férhet kétség.

Hadműveleti tekintetben Mátyás király mindkét akcióját igen szépen alapozta meg. Helyes volt, hogy Ali bég támadását nem várta be, hanem eléje menve, a Fruska Góra hegyes-erdős vidékét arra használta fel, hogy meglepőleg csaphasson rá ellenfelére. Az is helyes volt, hogy a megvert ellenséget a Moraván túl nem üldözte; ennek alig lett volna célja, mert általa a már elért eredménynél jóval többet úgy sem lehetett volna kierőszakolni. Nagyon okosan cselekedett tehát Mátyás, hogy a hadműveletek súlypontját valóban bámulatos gyorsasággal immár Boszniába helyezte át. Ennek az újabb hadműveletnek a tervezése és végrehajtása szintén elsőrendűnek mondható. Hogy az ellenség figyelmét tulajdonképpeni szándékától elterelje, a főerő előnyomulásának megkezdése előtt Mátyás Engel szerint[3] egy erősebb osztagot a Drina völgyében Zvornik felé tolt előre, amelynek komoly támadást kellett szinlelnie. Ezáltal félrevezetve, Minnet basa az erők jó részét Jajcából Zvornik felé tolta el, minek folytán a két oszlopban Jajcára előrevezetett fősereg itt jelentékenyen gyengébb ellenállásra talált, mint hogyha ez az előzetes tüntetőleges támadás Zvornik felé nem történt volna meg.

Jajca birtokára Mátyás azért helyezett oly nagy súlyt, mert az volt akkoriban Bosznia fővárosa. Hogy a városnak mindjárt első rohamra történt bevételével szemben a várnak kézrekerítése oly hosszú ideig tartott és a kellemetlen hideg időjárás folytán oly keserves munkával járt, az megint csak a várak akkori fontosságát és ellenállóképességét bizonyítja. Mohamed szultán utóbbi hadjáratainál számolt is ezzel s ezért minden újab hadjáratra induló hadseregeit bőven ellátta ostromszerekkel és nagy hatóképességű tüzérséggel is, Mátyás ellenben a rendelkezésre álló idő rövidségénél fogva úgy látszik e tekintetben nem valami túlnagy előgondoskodásokat tehetett. Berendi Bak Gáspár úgy látszik mindent megtett, ami tőle telhetett, de oly erős várral szemben, mint aminő Jajca volt, az ő könnyebbfajtájú tüzérsége alighanem teljesen tehetetlennek bizonyult. Ezért legalább is kérdés tárgyát képezheti, nem-e lett volna helyesebb, ha Mátyás nem ragaszkodott volna oly csökönyösen a jajcai vár megvételéhez, hanem ha annak körülzárására és elszigetelésére egy megfelelő seregcsoportot visszahagyva, ő maga a hadsereg többi részével egymás után az ellenség többi seregrészeit kereste volna fel, hogy azokat viszonylagos túlerővel egyenként verje meg, vagy ha azok a nyilt csatát el nem fogadták volna, akkor legalább Bosznia, Hercegovina és esetleg Montenegró egész területét áraszthatta volna el pacifikálás és visszahódítás céljából különféle irányokba kiküldött seregoszlopai által. Ennek természetesen mindjárt Jajca első megrohanása után, tehát október elsején kellett volna megtörténnie, mert később a hideg téli időjárás ezeket a parcelláris műveleteket is meghiusította volna. Egyáltalában nagy baj volt, hogy Mátyás ezt a hadjáratot, illetve a támadó hadműveleteket az előkészületeknek saját hibáján kívül történt hosszúranyulása miatt csak oly későn kezdhette meg.

Annak illusztrálására, hogy Mátyás az elhatározott boszniai támadó hadműveleteket mily energiával hajtotta végre, hadd álljanak itt a következő adatok: A távolság a kiinduló pontot képező Péterváradtól Jajcáig a Vrbász völgyén át 350, az Una–Sana völgyén át pedig 450 kilómétert tesz ki. E távolságokat a két oszlop a szeptember 12-ike és 30-ika közötti időben, vagyis 18 nap alatt tette meg, ami – pihenőnapok közbeiktatását számításba nem véve – az egyik oszlopnál napi 20, a másiknál napi 25 km átlagos menetteljesítményt jelent; ez pedig arra való tekintettel, hogy itt nem egy-két napi, hanem harmadfélheti, hegyvidéken egyfolytában végrehajtott menetelésről volt szó és mivel a sereg egy része gyalogságból állott, nem megvetendő dolog.

A Pongrácz János és Márk László által elért részletsikerek szintén figyelemre méltók. Az ily kissebb győzelmeknek főleg erkölcsi tekintetben van nagy értékük. Épígy teljes elismerésünket érdemli meg Geréb Mátyás, amiért megsebesülése ellenére a nemzeti becsületet az azt fennhéjázóan ócsárló törökkel szemben önként vállalt párviadalban igazi magyar virtussal megvédelmezte.

[1] Lásd a 21. oldalon.

[2] Istvánffy, Regni Hungarici Hist. 5.: „Uladislaus… sine mora sex vel septem cohortes veteranorum peditum, quos Matthias rex ad imitationem Janicerorum Turcicorum perpetuis stipendiis, ad quatuor millium numerum alere solitus erat, que Nigrae vocabuntur… conducit.“ Tóth Zoltán Mátyás király idegen zsoldosserege (A fekete sereg) című munkájában Istvánffynak ezt az állítását alaptalannak igyekszik feltüntetni és egyáltalában kétségbe vonja, hogy Mátyás seregét vagy annak egy részét valaha a fekete melléknévvel illették volna, de engem ez a különben érdekes és éveken át folytatott tanulmányokon alapuló értékes munka nem egy tekintetben sehogy sem tudott meggyőzni. (Lásd erre vonatkozó cikkemet a Budapesti Hirlap 1925. évi június 7-iki számában, valamint Czimer Károly doktornak „Kitől eredt Mátyás király fekete seregének elnevezése?“ című füzetét, nemkülönben Tóth Zoltánnak erre adott válaszát a Századok 1827. évi 1–3. számában. Lásd még azonkívül: Tettau, Über das schwarze Heer des Königs Matthias von Ungarn und einige ähnliche Einrichtungen.)

[3] Engel, Gesch. v. Bosnien 423.