Tomassevics István bosnyák királyt testvére és a főbb országnagyok nem hagyták meg nyugodtan az atyja meggyilkolása révén megszerzett trón birtokában.[1] Katharina özvegy királynő, ennek ifjabbik fia, Zsigmond, valamint Radivoj bán, István király nagybátyja, az ország legalább egy-egy részének önálló kormányzására törekedtek, aminek elnyerése érdekében azok fűhöz-fához kapkodtak. Az ifjabbik testvér, Zsigmond, még a török szultán segítségének igénybevételétől sem riadt vissza, minek folytán ez 1461 év végén parancsot adott az Üszkübben székelő Isa béglerbégnek, hogy Boszniába benyomulva, ott rendet teremtsen. Ez a rendcsinálás abból állott, hogy a nevezett béglerbég Boszniába benyomulva, annak legnagyobb részét feldúlta s aztán Ragusa előtt termett, azt is hatalma alá akarván hajtani, de ostromszerek hijján itt semmit se tudott elérni.[2]

István király országa feldulásán felháborodva, a szultán ellenfeleihez, első sorban a pápához, Velencéhez, Skanderbéghez és Mátyás királyhoz fordult segítségért, akivel az 1462. évi országgyűlésen, mint annak idején említettük,[3] a megegyezés létre is jött. Ehhez képest a bosnyák király a szultánnak a további adófizetést megtagadván, az ellene 1462/1463 telén háborúra készült. Az e készületekről tudomásba helyezett Mátyás, nem tudván, hogy vajjon a szultán Bosznián kívül nem fog-e egyidejüleg Magyarország ellen is nagyobb akcióba kezdeni, mindenekelőtt az ország déli határainak hathatós védelméről, azután pedig a kellő számú sereg készenlétbehelyezéséről kezdett gondoskodni. Az ország déli részeinek szemmeltartására, amíg ő nagyobb sereggel odaérkezhet, Szakolyi Pétert egy dandárral az alsó Száva mentére, Dengelegi Pongrácz Jánost pedig a zsoldjába fogadott cseh zsoldosokból és székelyekből alakított dandárral az Alvidékre, Keve tájékára küldötte. Ez utóbbi vált magvává a később oly hiressé vált fekete seregnek. Végül Ragusába is küldött egy kis védőrséget, mert annak ujabb megtámadtatása a törökök által szintén előrelátható volt.[4]

Külföldi segítségre az eddigi tapasztalatok szerint nem nagyon számíthatván, március közepére Mátyás Tolnára országgyűlést hirdetett, hogy a rendeket az eddigieknél kiadóbb hadiszolgáltatásokra ösztönözze. Itt március 19-én a következő határozatot hozták: Minden nemesnek, akinek 10–20 jobbágya volt egy-, akinek 20–30 jobbágya volt két-, és így tovább minden 10 jobbágy után még egy-egy lovast kellett pünkösd napjára a péterváradi táborba magával vinnie. Aki ezt tenni elmulasztotta, a kiállítás és eltartás költségeinek kétszeresében marasztaltatott el. Kimondatott továbbá, hogy a király senkinek se adjon mentességet a felkeléstől s ő maga is annyi fegyverest állítson ki, amennyi jövedelméből csak telik. A szabad városok és helységek meghatározott kulcs szerint voltak kötelesek a haditerhekben részesülni. A táborozás kötelezettsége csak három hónapra szólt. Nevezetes továbbá az országgyűlés ama határozata, hogy a király a felajánlott felkelést csak teljes egészében használhatta, részleges kiállítását ellenben nem követelhette. Kimondatott továbbá, hogy ha a király és a zászlósurak személyesen nem jelennének meg, valamint ha a főpapok dandáraikat és a jószágaik után járó kvótát nem állítanák ki, akkor a nemesség sem köteles felkelni. Végül még azt is kimondták, hogy jövőben ily nagyarányú fölkelés többé nem követelhető.[5]

Közben úgy látszik mind bizonyossabbá vált, hogy a törökök ezúttal sem közvetlenül Magyarországot, hanem Boszniát szándékoznak megtámadni s így valószinüleg még ugyanaz az országgyűlés fenti határozatait oda módosította, hogy a király általános fölkelés elrendelése helyett minden öt kapu után egy-egy arany forintot szedhet, hogy e pénzen zsoldosokat gyüjtsön az ozmánok ellen.[6] Még ezt megelőzőleg Szentgyörgyi János bazini gróf és újonnan kinevezett erdélyi vajda utasítást nyert, hogy Erdélyben hasonló határozatot hozatni igyekezzék. Ehhez képest az erdélyi három nemzet szintén kimondotta határozatilag, hogy veszély idején minden nemes, jobbágy és székely jószág és fejvesztés alatt köteles a haza védelmére felkelni és a fősereggel egyesülni. A várak és határszélek őrizetére a nemeseknek csak negyed, a jobbágyoknak ötöd, a székelyeknek pedig harmadrésze maradhatott otthon.[7]

Egyidejüleg Mátyás a külföldi segítség megadását is szorgalmazta. E célból mindjárt az országgyűlés után, március 29-én, újból követeket küldött Velencébe és a pápához, de ez nem sokat haszált; II. Pius pápa sajnálattal tudatta, hogy az olasz háborúk miatt ezúttal nem tehet semmit, mire Mátyás követét Rómából visszahíván, azt válaszoltatt a pápának, ne csodálkozzék, ha ő a törökkel való viszonyait ezentúl csak a saját érdekei szerint fogja elintézni.[8] E határozott hangtól a pápa megdöbbent s utóbb 1000 lovasnak egyévi zsoldját ajánlotta fel.[9] Valamivel bőkezübb volt a szignoria, mert ez 20.000 aranyat küldött Mátyásnak a török háború céljaira.[10]

A tolnai országgyűlés után a király visszatért Budára, ahol megtartotta menyegzőjét Podiebrad Katalinnal s miután április 14-én meghagyta, hogy a közlekedésre nem okvetlenül szükséges hajókat a Duna mentén gyülekező sereghez küldjék, ő maga is lement az Alföldre és seregének élelmezéséről gondoskodandó, május 12-től kezdve több napot Bátán töltött. Ha előbb nem, június 23-án Futakon, tehát már a Péterváradnál gyülekező sereg körletében volt a király. Ez se számra, se minőségre nem lehetett annyira bizalomgerjesztő, hogy Mátyás azzal a sokkalta hatalmasabb sereggel rendelkező szultán megtámadását határozhatta volna el. E helyett célszerűbbnek látszott egyelőre csak az ország határainak védelmére szorítkozni.[11]

Közben Mohamed Drinápoly környékén összegyűjtött több mint 150.000 főnyi seregével[12] április végén megkezdte előnyomulását az Alduna felé. Hadműveleti célját és szándékát leplezendő, parancsot adott Ali bégnek, hogy Szendrőből Magyarországba és Erdélybe törjön be. Ehhez képest az említett bég Szendrő tájékán át is kelt a Dunán és az előle Temesvár irányában óvatosan visszavonuló Pongráczot nyomon követte. Temesvár és a Temes folyó között Pongrácz harchoz fejlődteti csapatjait és felkínálja az ütközetet ellenfelének, amit az el is fogad. Kemény, véres küzdelem után Pongrácz megnyeri a csatát és Ali bég nagy veszteséggel kénytelen seregrésze maradványaival újból a Duna mögé visszahúzódni.[13]

Ezalatt a szultán a fősereggel június elején a Szerbia és Bosznia határfolyóját képező Drinán, amelyet és a mögötte levő hegyszorosokat csak gyengébb bosnyák osztagok tartották megszállva, átlépve, június 12-én[14] Dorobike vagyis Travnik elé ért és nyomban hozzáfogott annak ostromához.

A Száva mentén álló Szakolyi Péter azt tanácsolta ugyan Tamássovics István bosnyák királynak, hogy addig, amíg az alakulóban levő magyar sereg segítségére jöhet, vonuljon vissza seregével és népével a hegyek közé, de a büszke fejedelem nem hallgatott a jó tanácsra, hanem 13 éves Zsigmond fiával[15] és kincseivel együtt előbb Jajca, majd Kljucs várába zárkózott.[16] Travnikban Radivoj bán volt a várparancsnok, aki amennyire lehetett, keményen tartotta magát, de már június 19-én kénytelen volt megadni magát. Mások szerint a szultán megvesztegetés útján került volna a különben már természettől fogva is igen erős vár birtokába.[17] A szultán, épúgy, mint kevéssel ezelőtt Lesbosnál tevé, a város lakosságának egy harmadát kitevő legalsó osztályát továbbra is a városban hagyta, a középosztályhoz tartozó egyharmadot az alvezérek közt osztotta fel foglyok és rabszolgák gyanánt, míg az ezek után fennmaradó legelőkelőbb egyharmad Konstantinápoly és környékének benépesítésére használtatott fel. Az erős Travnik ily gyors eleste folytán a többi környékbeli apróbb erősségek is ellenállás nélkül adták meg magukat.[18]

Travnik elfoglalása után a szultán két részre osztotta seregét; a nagyobbik résszel ő maga ment Jajca felé és az kardcsapás nélkül meg is hódolt neki, az elővédből és az európai csapatokból álló másik résszel Mahmud pasa nagyvezért küldte Kljucs alá. István király ekkor már itt volt feleségével és 13 éves fiával, mert a vár és a Sana folyó által védve, itt magát nagyobb biztonságban érezte, mint Jajcában, Omár pasa, Thurakán fia azonban bátran nekivágtatott a gyorsfolyású folyónak s azon szerencsésen átjutván, a sereg nagyrésze követte példáját, míg a többiek hajók és egyéb átkelési eszközök segítségével jutottak át a tulsó partra. Ilyen körülmények között István király a városban már nem érezte magát többé biztonságban s így feleségét kincseivel Ragusán át Magyarországba irányította, ő maga pedig fiával a várba zárkózott.

Mahmud pasa az első sikertelen ostrom után a vár árkainak kitöltésére a környéken levő összes nádat összehordatta, de aztán nem vezette azon át csapatjait rohamra, hanem csupán meggyujtatta azt, ami a királyt és a vár őrségét oly nagy félelembe ejtette, hogy már negyed napra küldöttség járult Mahmud elé, neki a király és fiának sértetlensége mellett a vár átadását felajánlandó. Ily alapon létre is jött az egyesség. Mahmud pasa esküvel is biztosítván István királynak és fiának életét, de előbbinek ezenkívül a többi erősségek várnagyainak is meg kellett parancsolni az azonnali átadást, minek folytán 8 nap alatt 70 erődített hely és egymillió forint készpénz jutott könnyű szerrel a törökök kezébe. Kljucs átvétele után ugyanis seregét a maga, a nagyvezér és Omár pasa vezetése alatt három részre osztván, ezek országszerte hamar megadásra bírták az itt-ott még ellenállást kifejtő városokat és egyéb erődített helyeket s amellett mindenütt nagy dúlást és fosztogatást vittek véghez. Kljucsnak és a többi kapitulált várnak és városnak lakosságával szemben Mohamed szultán ugyanazt az eljárást rendelte el, mint ahogy fentebb Travniknál láttuk.

A könnyen szerzett diadal ellenére a szultán még sem volt megelégedve Mahmud pasa ama intézkedésével, hogy a bosnyák fejedelemnek és fiának életét Kljucs önkéntes átadása fejében garantálta, meg lévén győződve, hogy a meghódított országok birtokát csak fejedelmeik és családjaik kiírtásával lehet megbizhatóan és állandóan biztosítani. Ezért nyakaztatta le Dávid trapezunti császárt is családjával együtt s azért részesültek hasonló elbánásban a meghódított Athén és Lesbos fejedelmei is. Hogy tehát a Mahmud pasa által esküvel is megerősített egyesség alól kibuvót találjon, magához rendelte országa egyik leghíresebb tudósát, a 60 éves Ali Bestami seikhet, aki aztán nagy bölcsen kisütötte, hogy az V. László által megszegett eskü analógiája szerint a Mahmud pasa által letett eskü is érvénytelen s így a szerencsétlen István király fiával és Radivoj bánnal együtt, miután őket a szultán jó hosszú ideig foglyok gyanánt magával cipelte, fejét vesztette.[19] Közben Omár pasa Horvátország szélén De Thor Pál horvát bánt is megverte és 800 nemessel együtt összevagdaltatta.[20]

Ezalatt a szultán Hercegovina felé vette útját, amelyet szintén le akart igázni. Ennek fejedelme, Kossarics István azonban a Boszniából elmenekült patarenok által segítve, erős őrségekkel rakatta meg az országába vezető hegyszorosokat, úgy hogy Mohamed csak ismételt harcok árán volt képes Hercegovina fővárosát, Mostart és a kiválóan erős Blagaj várát elérni, ahol Kossarics gyakrabban hajtott végre sikerült rajtaütéseket az ozmán sereg ellen. De végre, hogy országa további feldulásának elejét vegye, a fejedelem nagyobb adófizetésének kötelezettsége s fiának túszul való felajánlása mellett elvonulásra bírta a szultánt és csapatjait.[21]

Mostár alól hívta fel Mohamed Ragusát is, hogy magát megadja, de ez tagadó választ adott. Erre a szultán arra felé akarta venni útját, de ép amikor indulni akart, lova egy váratlanul előbukkant öreg embertől megriadván, háromszor ágaskodva visszafordult s végre a szultánt le is vetette. Ezt a babonás szultán baljóslatnak véve, megüzente Ragusa városának, hogy vele továbbra is fenn akarja tartani az eddigi jó viszonyt.[22]

Most azután Ragusa helyett Montenegrónak vett irányt a szultán seregével, ahol az önálló hatalommal kormányzó kenézek Kovacsevics Konstantin, Krojacsinovics Krajkó és Paulovics János trebinjei főúr sem kerülték ki sorsukat; ezek életük és szabadságuk biztosítása mellett önként hódoltak meg ugyan, de azért utóbb mégis hóhérok kezére kerültek, akik őket sátraikban megfojtották.[23]

Ezek után Mohamed 1463 július végén seregének zömével megkezdte visszavonulását, több mint 100.000 főnyi mindkét nembeli foglyot vivén magával. A meghódított tartományban Minnet bég maradt vissza a szultán helytartója gyanánt, aki nyomban hozzálátott annak török módon való berendezéséhez. Az egész országban mindössze hat vár hagyatott épségben, amelyek megfelelően erős védőrséget kaptak, a többi erődítések mind leromboltattak.[24]

E munkálatok és a fősereg elvonulásának biztosítása, valamint még több fogoly és zsákmány kézrekerítése céljából Mohamed egy-egy erős portyázó seregcsoportot Stajerországba és a Szerémségbe indított útnak, ahol azok szintén szörnyű pusztítást vittek véghez. Utóbbinak parancsnoka megint Ali bég volt, akinek a szultán azt az utasítást adta, hogy Mátyás királyt a Dunán átcsalja s aztán seregével együtt tönkre tegye. A Szerémségben megjelenő első török csapat ellen Mátyás király Márk László alvezérét rendelte ki, akinek sikerült is az ellenséget ideiglenesen visszanyomni, de később, augusztus elején vagy közepe táján, Ali bég előnyomulását és pusztításait folytatva, egész erejével kezdte meg támadólagos előnyomulását, hogy kapott parancsa értelmében Mátyással leszámoljon.

Utóbbi ezalatt nemcsak serege gyűjtésével és megszervezésével volt elfoglalva, hanem más fontos ügyeket is elintézett.

Habár Frigyes császárral a korona átadása iránt már a mult évben létrejött a megállapodás, ennek az ügynek a végleges lebonyolítása csak most vált aktuálissá, mert a kikötött váltságdíjat előbb meg kellett szerezni. Július 19-én végre minden rendbe jött s 24-én a szent korona majdnem 24 évi távollét után ismét saját otthonába került vissza. Ennél az ünnepélyes aktusnál Mátyás is otthon volt, de már arra nem volt ideje, hogy azt a fejére is tegye, mert lent a hadszintéren, mint tudjuk, ép ezidőtájt igen fontos események játszódtak le. Már július 28-án Futakon volt a király s nemsokára hírt vevén Ali bég támadólagos előnyomulásáról, ezt megelőzendő, ő maga kelt át megfelelő számú sereggel a Dunán és augusztus végén a Fruska Góra déli nyulványain meglepőleg csapott rá a mit sem sejtő ozmánokra s őket megvervén, futásra kényszerítette és még a Száván túl is üldözte. Ali bég csak nagy nehezen tudott egy kis csónakon a folyó jobb partjára átjutni. A Száván átkelt magyar had mindenütt nyomában volt a menekülő törököknek, akiknek kezéből mintegy 15.000 keresztény foglyot, számos marhát és értékes zsákmányt szabadított ki. Szendrőnél Mátyás beszüntette Ali bég további üldözését, mert most még ennél is fontosabb dologra, Bosznia visszahódítására határozta el magát. E végből az üldözésben tevékenykedő csapatjait szeptember 8-án Nándorfehérvárnál összegyűjtvén, azokat haladék nélkül Péterváradra vezette vissza. Itt kötötte meg szeptember 12-én Mauro Kristóf velencei doge követével a már huzamosabb idő óta tárgyalás alatt levő védő- és támadószövetséget, amelynek értelmében Velencének 40 gályával és megfelelő szárazföldi sereggel a Peloponnézusban, vagyis a mai Görögország legdélibb részét képező s utóbb Moreának nevezett félszigeten[25] kellett a törökök ellen fellépnie, míg Mátyás király egész erejével Bosznián át nyomul előre támadólag.[26]

Ebből kifolyólag a király Péterváradnál összegyűjtött 25.000 főnyi seregével[27] haladék nélkül elindulván, azzal szeptember 23. és 25-ike között a Vrbasz és Una torkolatánál két oszlopban lépte át Bosznia határát, amelynek északi, Száva menti része még magyar kézben volt. A gyengébb oszlopot Szapolyai Imre vezette a Vrbász völgyében Jajca felé, míg Mátyás a főoszloppal az Una–Sana völgyében fölfelé haladva igyekezett ugyancsak Jajcát elérni. Miután Majdan, Kamengrad és Kljucs úgyszólván minden ellenállás nélkül megadta magát, a két seregoszlop szeptember végén úgyszólván egyidőben ért Jajca alá. Itt a sokat szenvedett lakosság is a magyarokhoz csatlakozott és Mátyás király a várost október 1-én mindjárt első rohamra hatalmába ejtette. A feladat nehezebb része azonban csak ezután következett, mert Jajca török parancsnoka Haram bég, mintegy 7000 főnyi védőseregével[28] a szinte bevehetetlennek látszó várba visszahúzódott és azt a lehető legnagyobb kitartással igyekezett megvédelmezni.

Jajca alatt csatlakozott a királyhoz Kossarics István fia Ulászló, a szent-sebőki fejedelem is, aki mind jó tanáccsal, mind jó tettel igen nagy segítségére volt Mátyásnak, aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a várat minél előbb hatalmába kerítse. Nagy segítségére volt neki e tekintetben Berendi Bak Gáspár is, egy csanádi nemes, aki az ágyúkat és nehéz parittyákat igazgatta.[29] Azonban sokáig minden erőlködés hiába való volt. Majdnem három hónapig tartott már a beállott zord téli időben nagy nélkülözések között szakadatlanul folyó megfeszített munka,[30] míg végre Haram bég az éhség és vízhiány által is szorítva, alkudozásokat kezd, melyeknek ép karácsony első napján, december 25-én az lett a végük, hogy a vár vitéz parancsnoka 400 főre apadt csapatával és a vele volt keresztény foglyokkal együtt megadta magát. Az ostrom alatt különösen kitűntek Gerendi István és Vingárti Geréb Mátyás a király rokona. Az előbbi a király életét mentette meg, lesujtván azt a törököt, aki bárdját már a királyra emelte volt; az utóbbi Musztafa béget ölte meg párviadalban, aki a magyar vitézekről kicsinylőleg nyilatkozott. A küzdelem nehéz volt, mert Geréb nemsokára az első összecsapás után sebet kapott, de végre nagy erőlködés után mégis legyőzte ellenfelét, akinek levágott fejét a király lábai elé tette. Ennek meleg köszönete, egy szép paripa, arany sarkantyú és az egész sereg tapsa lett a fiatal deli hős törhetetlen akaraterejének méltó jutalma.[31]

Jajca eleste után gyors egymásutánban mintegy 60 erődített hely adta meg magát részint önként, részint nem nagy ellenállást kifejtve, a magyar seregnek, amelynek nagy segítségére voltak a ferencesrendi szerzetesek is, akik általános fölkelésre buzdították a lakosságot a hitetlenek megöletésére és a haza fölmentésére.[32]

Sőt talán most egyfolytában az egész tartományt is vissza lehetett volna foglalni, ha a hirtelenül beállt nagy hideg a sereg további alkalmazását és élelmezését hátrányosan nem befolyásolta volna.[33]

Itt kell megjegyeznünk, hogy a velenceiek is beváltották adott szavukat, amennyiben a létrejött szövetség értelmében ők is támadólag léptek fel Moreában az ozmánok ellen.[34]

Az elfoglalt és újra megerősített Jajca várnagyává Mátyás Székely Jánost, Bosznia elfoglalt részeinek kormányzójává pedig Szapolyai Imrét nevezte ki, akit egyúttal Horvát- és Dalmátország bánjává is megtett. Január vége felé aztán serege nagyobb részével, Haram bég 400 főnyi csapatja által kisérve, elhagyta Boszniát és február közepén diadalmenetben tért vissza Budára, ahol a nép nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta. Kissé tompítólag hatott a lelkek kitörő örömére, hogy a király távolléte alatt annak tüdőbajban szenvedő neje szerencsétlen szülés következtében meghalt. Március 29-én Mátyás Székesfehérvárott ünnepélyesen megkoronáztatta magát Szécsi Dénes érsek által.

[1] Lásd a 39. oldalon.

[2] Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 140.

[3] Lásd a 47. oldalon.

[4] Epist. Matth. Corv. LV. és LVII. levél a 121. és 128. oldalon.

[5] Kovachich József, Monum, Veter. Legisl. Segm. I., 55.

[6] Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit. II., 161.

[7] Kovachich, Script. Min. II., 384.

[8] Epist. Math. Corv. I., 149.

[9] Raynald, Annal. Eccl. XIX., 117.

[10] Gobellinus, Comment, Pii IX. – Raynald, Annal. Eccl. XIX., 117.

[11] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 319.

[12] Chalkokondylasz, Script. Byz. X. 222.: „egeneto de stratoV outoV tou BasilewV eV pentekaideka muriadaV ippewn...“ Ezért mondja Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 103. old., hogy Mohamed serege a gyalogságot és a kíséretet nem számítva, 150 ezer főből állott. Épígy Engel is Gesch. von Serv. 423.

[13] Bonfinius, Rerum. Hung. III., X., 384. – Janus Pannonius, Elegiarum Lib. I., 33.

[14] Gobellinus, Comment, Pii. 311. szerint: „decimo quarto calendas Junias“, vagyis május 10-én.

[15] Mások szerint ez nem fia, hanem unokaöccse volt.

[16] Gobellinus, Comment, Pii II. – Pray, Annal. III., 280.

[17] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 222. – Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 147. – Luccari, Annal. Ragus. III., 108. – Engel, Gesch. v. Serv. 423. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 104. – Hammer, Osm. Gesch. I., 478. – Gobellinus, Comment, Pii 311: „Radaces (vagyis Radivoj), Manichaeus olim, deinde Chnistianum nuntitus, oppido praefectus erat: is pretio corruptus hostem intra moenia recepit, suasitque custodibus arcis, ne Turcis rerum dominis resisterent. Tradita est arx munitissima, quae facile poterat biennio defendi, nulla re indigens.“

[18] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 223.

[19] Chalkokondylasz, Script. Byz. X. 226. – Bonfinius, Rerum. Hung. III., X., 384. – Gobellinus, Comment, Pii II. – Katona, Hist. Crit. VII., 579. – Pray, Annal. III., 280. – Hammer, Osm. Gesch. I., 478. – Spondagino, Origine dei Principi Turchi 55.

[20] Engel, Gesch. v. Serv. 424. – Pray, De regno Bosnae 77.

[21] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 225. – Dreschler, Chron. Turc. 85. – Leunclavius, Pandect. 459. – Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 154.

[22] Engel, Gesch. v. Ragusa 179.

[23] Chalkokondylasz, Script. Byz. II., 432. – Leunclavius, Annales Sultanor. Othmanid. Scriptor. Byzant. X., 257. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 107. – Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 151.

[24] Nesri, Solaksade, Seadeddin és Aali török évkönyvei nyomán Hammer, Osm. Gesch. I., 480. – Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 153. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII. 631. – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II., 156.

[25] Lásd a IV. részhez tartozó 8. számú mellékleten.

[26] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 228. – Raynald, Annal. Eccl. XIX., 136. – Katona, Hist. Crit. VII., 649. – Leibnitz, Cod. Jur. Gent. I., 456. – Dumont, Cod. Dipl. III., 290.

[27] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 229.

[28] Ezt a számot Dlugoss említi Hist. Poloniae, XIII., 323. oldalán, ami minden esetre soknak látszik. Viszont az, amit Fessler mond Geschichte von Ungarn. V., 116. old., hogy t. i. csak 400 török számos rabszolgával húzta meg magát a várban, határozottan kevésnek tűnik fel.

[29] Wagner, Anal. Scep. III., 69. – Katona, Hist. Crit. VIII., 462. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 117. – Engel, Gesch. v. Serv. 428.

[30] Érdekesen énekli ezt meg Janus Pannonius, Lib. I., Eleg. VIII., 65. és következő verssoraiban.

[31] Szirmay, Szathmár vármegye II., 303. – Rátkay, Mem. Reg. et Duc. 100. – Dufresne, Illyr. 222.

[32] Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 118. – Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 157. – Wadding, Annal. Min. XIII., 405.

[33] Mátyás király 1464 január 27-én II. Pius pápához intézett levelében többek között ezeket mondja: „Hoc itaque modo et ordine redditis et acceptis castro et oppido Jajcza, mox multorum aliorum castrorum deditio sequuta est. Iam circiter triginta manibus meis reddita sunt, et totidem vel paulo plura in obedientiam et deditionem accepi; habebamque spem indubiam de ceteris, quod ad hoc usque tempus vel nullo vel pauca apud manus hostium contineri potuissent, si tempestas hiberna, majoribus intensa frigoribus, ampliores mihi labores non interdixisset.“

[34] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 231.