Az 1462. évi oláhországi hadjárat szorosan véve ugyan alig sorolható a magyar hadjáratok közé, mert hiszen abban Mátyás és a magyar hadak a Szegedtől Brassóig és onnan vissza tett katonai sétától eltekintve, nem igen vettek tevékeny részt, de azért mégis szükségesnek tartottuk azt kissé részletesebben tárgyalni, mert hiszen akkor Oláhország még magyar fennhatóság alatt álló fejedelemség volt.

Vlád Drakulnak, ennek az igazi szadista szörnyetegnek szinte hihetetlen kegyetlenkedéseit bár undorral, de mégis fel kellett említenünk, már csak azért is, hogy Mátyás király eljárását igazoljuk, aki tulajdonképpen Vlád segítségére indult el Erdélyen át s aztán ennek fogságba ejtése mellett annak ellenlábasát, a törökbarát Radult ültette a vajdai székbe. Nem férhet kétség hozzá, hogy a fiatal király eme igazságos eljárásával nemcsak a maga tekintélyét emelte, hanem a magyar korona hatalmának súlyát is gyarapította.

Egyébként azért is jó volt a karóvajda állatias becstelenkedéseiről tudomást szerezni, hogy büszkén rámutathassunk arra, hogy a több mint ezeréves magyar történelem és hadtörténelem során nemcsak ilyen, de még ehhez hasonló alávaló cselekedetekre egyik fejedelem vagy annak alárendeltje sem vetemedett soha.

Hadműveleti tekintetben a leírt háború nem sok érdekeset tartalmaz. Vlád ama elhatározása, hogy a legalább is tizenötszörös túlerővel szemben a nyilt színen való küzdelmet kerülte, indokoltnak mondható, úgyszintén helyeselnünk kell azt a törekvését is, hogy éjjeli rajtaütéssel igyekezett urrá lenni hatalmas ellenfelén. Hogy ez a terve nem sikerült, az nem az oláhok hibáján, hanem a meglepett törökök helyes magatartásán múlt. Végül az is a kényszerhelyzet diktálta helyes elhatározás volt az oláh vajda részéről, hogy országa védtelen emberanyagát és marhaállományát a jó rejtekhelyeket nyujtó hegyvidékre rendelte vissza.

Hogy a szultán ily aránylag könnyen elért eredmények, vagyis Oláhország teljes leigázása után nem folytatta tovább hadműveleteit Erdélyen át Magyarország felé, annak Mátyás és vele együtt az egész magyarság csak örülhetett. A lesbosi hadjárat szükségének, mint alárendelt jelentőségű kérdésnek előtérbe tolása semmi esetre sem fogadható el elég nyomós indok gyanánt. De így jár az, akinek egyszerre százféle terve is van, az alaposan és a kívánt gyorsasággal egyiket se tudja végrehajtani. Aki egyszerre sokat markol, az keveset fog; ez a példabeszéd teljesen ráillik az ozmánok e korbeli nagyarányú, világhódító terveire és azok végrehajtásának módjára is. Ha a mindenkori szultánok az emeltyűt állhatatosan és következetesen egy kitüzött irányban addig hozták és hagyták volna működésben, amíg azon a helyen végcéljukat teljesen elérik, amire rengeteg ember- és másféle anyaguknál fogva a legteljesebb mértékben képesítve is voltak, akkor ők a keresztény fejedelmek nembánomsága mellett aránylag sokkal rövidebb idő alatt tényleg urai lehettek volna Európa igen jelentékeny részének. Örüljünk, hogy nem így történt.

Ali bégnek a szerémségi portyázásra való kirendelése is elég kicsinyesnek minősíthető; kudarcát tehát teljesen jogosult istenbüntetésnek is minősíthetjük; így jár az, aki telhetetlen és még a legszebb sikerek és könnyen elért jókora darab konc után még mindig egy kis nyomaték után áhítozik. A Szakolyi testvérek ezúttal igazi magyar virtusról tanuskodó derék munkát végeztek. A lengyel írók ugyan saját honfitársaik érdemének vindikálják a kivívott szép sikert, de ha még ezt koncedálnók is, a vezetés feltétlenül magyar kézben volt; az eredmény oroszlánrészét mindenesetre ennek kell és csak kissebb részét szabad az alsóbbrendű vezetők és harcosok javára elkönyvelnünk.