Az 1446-ban Hunyadi János kormányzó által vajdaságába visszahelyezett IV. Dánnak[1] 1452-ben bekövetkezett halála után fiának mellőzésével Hunyadi annak öccsét, III. Vládot tette meg Oláhország vajdájává,[2] akire még Erdély oltalmát is reábízta.[3] II. Vlád Drakul fia, IV. Vlád, a Hunyadi János halálát követő zavarokat felhasználva, 1456-ban török segítséggel Oláhországra csapván, az akkori vajdát, III. Vládot elfogván, lenyakaztatja, majd ennek és IV. Dánnak egész nemzetségét kiirtván, maga ül be a vajdai székbe. IV. Vládot e kegyetlenségei miatt az oláhok a Drakul (ördög) melléknéven kívül még „Cepus“-nak, „Cepelus“-nak, vagyis bakónak is hívták, a törökök pedig a „Kasziklü voda“ vagyis karóvajda melléknevet adták neki. Hogy IV. Vlád ezeket a nem éppen becéző neveket meg is érdemelte, ennek bizonyságául hadd álljanak itt fenti kegyetlenkedésein kívül még a következő adatok: Uralmát biztosítani akarván, IV. Dánnak hasonnevű fiát temetési szertartással előre megásott sírjához vezettette és ott agyonverette, majd Dán párthivei közül 500 bojárt is lenyakaztatott.[4] Azonban sokszor minden ok nélkül csupa kedvtelésből is kegyetlenkedett. Környezetével többnyire nyársra húzott és a halál kínjaival küzködő törökök közelében szokta volt ebédjét elkölteni. Változatosság kedvéért a fogságba esett törökök talpait megnyúzatta, sóval be hagyta hinteni s aztán kecskéket hajtatott hozzájuk, hogy azok nyalása által a szerencsétlenek kínjait növelje. Ha valamelyik muzulmán keleti szokás szerint elötte turbánját levenni elmulasztotta, akkor ő azt nyomban három szeggel fejéhez üttette. A csecsemőket kedvtelésből anyjuk levágott melléhez nyársaltatta, a nagyobb gyermekeket pedig szüleik húsának megevésére kényszerítette. Különleges gépeket készíttetett, amelyekkel emberek testét káposzta módjára felapríttatta, megsüttette, vagy nagy kazánokban megfőzette. Egy útközben vele szembejövő, szamáron ülő szerzetest a szamárral együtt nyársra húzatott. Egyik ágyasának, aki terhesnek hazudta magát, saját kezével vágta fel a hasát. Azonban ezen egyenkénti gyilkosságoknál még jobban szerette a tömeggyilkolásokat. Egy ízben országa összes koldusait összegyüjtötte s miután bőven megvendégelte őket, rájuk gyujtatta a faházat, amelyben éppen lakomáztak s amelynek ajtóit, ablakait gondosan elzáratta. Nyelvtanulás végett országában tartózkodó 400 magyar és erdélyi ifjút egyszerre megégettetett; máskor 600 bárcasági kereskedőt a piacon nyársra vonatott; ugyanezt cselekedte 600 oláh hivatalnokával, mivel azok kerületeik lakosainak számát hirtelen megmondani nem tudták. Ilyen módon rövid idő alatt több mint 20.000 ember lett ez állatias kegyetlen szörnyeteg áldozatává.[5]

Uralmát ily drákói szigorral otthon megerősítvén, annyira elbizakodottá vált, hogy már kifelé is fennhéjázóvá kezdett válni. Amidőn tehát 1461-ben török küldöttség jelent meg előtte a szokásos 10.000 arany átvétele végett, ő ennek átadását meg nem tagadta ugyan, de az ezenkívül követelt 500 ifjút nem volt hajlandó kiszolgáltatni. Mohamed szultán e miatt nagy haragra lobbant, de miután serege ép ekkor Kisázsiában azzal volt elfoglalva, hogy az ellene állást foglalt és a nyugati keresztény fejedelmekhez pártolt ázsiai fejedelmeket egymás után letörje, mely hadműveletei folyamán többek között Dávid trapezunti császárt legyőzvén, családjával együtt Drinápolyba vitette és lefejeztette, egyelőre csak újabb követséget küldött Vládhoz, hogy őt vállalt kötelezettségeinek teljesítésére szorítsa s hogy eljárását igazolandó, személyesen jelenjen meg a szultán előtt. Ámde Vlád a követek kezeit-lábait levágatta s azután karóba vonatta őket, Hamzsa viddini basát a legmagasabb karóra húzatván fel. Sőt tudván azt, hogy Mohamed serege távol van, hirtelen összegyüjtött hadaival átcsapott a Dunán s a törökök szomszéd tartományait, főleg Bolgárországot kegyetlenül feldulván, 20–25.000 fogollyal tért vissza hazájába, ahol azokat egytől-egyik szintén nyársra húzatta.[6]

E vakmerőséget Mohamed példásan meg akarta torolni s ezért 1461 őszén Kisázsiából győzedelmesen visszatérvén, egész télen át a legintenzívebben készült az oláhországi hadjáratra és 1462 tavaszának végén tényleg egy 250.000 főre menő,[7] pompásan felkészült, ostromszerekkel is bőven felszerelt és véres bosszúállásra feltüzelt sereggel hirtelenül rárontott Oláhországra, amely ellen parancsára István moldvai vajda is támadólag nyomult előre. A budai májusi országgyűlésről éppen visszaérkezett[8] Vlád megdöbbenéssel értesült az országát ért imminens veszedelemről és a megkötött szövetségi szerződés értelmében nyomban segítséget kért Mátyás királytól, azonban belátván, hogy ennek beérkezésére egyhamar nem igen számíthat, hamarjában összeszedett mintegy 10.000 főnyi seregét két részre osztotta. A kisebbik részt a moldvai vajda ellen küldte, míg a nagyobbik résszel ő maga a szultánnal akart szembe szállni. Ámde csakhamar meggyőződött, hogy sík mezőn ily nagy erőnek sikerrel ellen nem állhat s így más megoldási módot gondolt ki. Parancsot adott, hogy az ellenség elől az összes marhákat mindig feljebb hajtsák a havasok felé, az élelmiszereket pedig vagy elrejtsék, vagy megsemmisítsék, aminek megtörténte után az asszonyok és gyermekek fokozatosan szintén mindig feljebb húzódjanak a havasok közé, míg a férfiak valamennyien fegyvert ragadván, ő hozzá csatlakozzanak. A maga köré gyűjtött emberekkel aztán az erdők közt bujkálva, a török sereget csak távolról kisérte, az azzal való döntő összecsapást gondosan kerülte, de ahol kisebb ellenséges csoportokra bukkant, azokat kiméletlenül összevagdaltatta.

A török sereg, sehol maga előtt számottevő ellenséget nem találván, hamar elbízta magát és nem sokat gondolt a biztonsági rendszabályokkal. Ezt Vlád hasznára kívánta fordítani és valamelyik éjjel tiz, mások szerint hétezer lovassal azzal az eltökélt szándékkal hajt végre rajtaütést a török főtábor ellen, hogy a szultánt hatalmába ejtse. Az ügyesen végrehajtott rajtaütés kezdetben ugyan nagy pánikot idézett elő a török táborban, de sem a szultánt elfogni, sem a török sereget döntőleg megverni nem sikerült, sőt Vládnak csakhamar kereket kellett oldania, hacsak nem akarta, hogy ő kerüljön embereivel együtt a legnagyobb bajba. Ez jó lecke volt mindkettőjük részére; a törökök ezentúl óvatosabbak voltak, Vlád pedig bántatlanul engedte tovább menni ellenfelét. Ez az ország akkori fővárosához, Tirgovisthoz érve, annak közelében ráakadt arra a vesztőhelyre, ahol Vlád a tavalyi hadjáratból visszacipelt foglyokat oly kegyetlen módon kivégeztette. A félórányi hosszúságú és negyedórányi szélességű mezőn közel 20.000 ember, férfi, asszony és gyermek volt nyársra húzva, közöttük Hamzsa bég a legmagasabb karón, bíborba és bársonyba burkolva.

A szultán még egy ideig folytatta előnyomulását, miközben itt-ott kisebb, a moldvai csoport segítségére siető Vlád eltávozása után merészebben fellépő oláh csoportokat szét is vert, de aztán a Lesbos szigete miatt támadt konfliktust elintézendő, serege zömével ősz elején megkezdte a visszavonulást, számtalan foglyot és 200.000 lovat és marhát vivén magával.[9]

A török sereg egy része Ali bég parancsnoksága alatt a szultán kegyencével, Vlád öccsével Radullal visszamaradt. Az oláhok, akik maguk is megelégelték Vlád irtózatos kegyetlenkedéseit, lassan mind átpártoltak Radulhoz, míg Vlád, aki a moldvai frontra érve sikerrel szállott szembe a Kiliát ostromló István vajdával, hovatovább teljesen elhagyatva, kénytelen volt Magyarországba átszökni.[10] Ezt megelőzően a szultán kegyét kereste, akinek kiengesztelésére igéretet tett, hogy Erdélyt megszerzi neki, ahonnan könnyen egész Magyarországra is ráteheti a kezét. De a szultán hallani sem akart többé az alattomos Vládról s így az újból köpönyeget forgatva, ismét a magyarokhoz fordult segítségért.[11]

Ezalatt Mátyás király a törökök nagy készülődéseiről és Oláhországba történt betöréséről hírt vevén, egyrészt az Alduna védelmére tevé meg intézkedéseit, másrészt pedig ő maga a Szegedre rendelt sereggel Erdélybe készült. Augusztus 10-én Szegedre érve, innen Vezsenyi Lászlót Mauro Kristóf velencei dogehez, majd onnan a pápához küldte a törökök ellen a már rég beigért segítséget sürgetendő. Szegedről Mátyás egyenesen Erdélybe ment és szeptember 17-én Tordára érkezve, megtudta, hogy a szultán időközben már meg is kezdte visszavonulását Oláhországból.[12] Tordáról Mátyás hadait Brassóba vezette, hogy innen Vlád visszahelyezésére Oláhországba nyomuljon. De brassói táborában megjelent Radul is a bojárok nagy tömege által kisérve, hogy Mátyás előtt hódolatát kifejezze. A Vlád ellen hallatlan kegyetlenségei miatt emelt sok panasz és miután időközben Vládnak a szultánhoz címzett fentemlített levele véletlenül szintén Mátyás kezébe került, utóbbi a bojárok kérelmének helyt adva, Radult erősítette meg vajdai méltóságában, Vládot pedig elfogatván, Budára, mások szerint Nándorfehérvárra küldte, ahol 10 évig börtönben tartotta.[13]

Ezek után Mátyás, az idő előhaladottságára és serege csekély létszámára való tekintettel, a visszavonult törökök üldözését tanácsosnak nem tartván, az év vége felé Magyarországba tért vissza.[14]

Közben az Oláhországot a szultán parancsára szintén odahagyó Ali bég Szerbián át a Szerémségbe tört be, ott az egész vidéket elpusztítja, majd Szerém várának (Száva Szent Demeter) bevétele után északnak fordulva, Futaknál a Dunán is átkel és egészen Kölpényig itt is mindent elpusztít. Ezek után nagy zsákmánnyal és 17.000 fogollyal megkezdi visszavonulását. Azonban Szakolyi Péter, a csanádi püspök atyja, hirtelenében összeszedett 700 magyarral hirtelen utána iramodik és a Szávánál utoléri a rabló sereget. Ali bég a magyar had közeledésének hírére foglyainak és zsákmányának őrzésére gyalogságát visszahagyván, ő maga lovasságával eléje megy Szakolyi hadának amiből véres, egész éjen át tartó harc keletkezik, amelynek folyamán hajnal felé a már kifáradt magyarok már-már engedni kezdenek, amidőn Szakolyi Mihály, Péter testvére, Bangov Bódog és Stregkov János vezérlete alatt álló 500 lengyel és néhány száz magyar lovassal a harc szinhelyére megérkezve, a már hátráló magyar hadat felveszi, megállítja és nyugodt friss csapatjaival a harcot megújítja, amely csakhamar a törökök hátrányára üt ki, akik közül sokan a harctéren lelik halálukat, még többen pedig a Duna és a Száva hullámai között vesztik el életüket. Ali bégnek, aki szintén csak nagynehezen tudott megmenekülni, 4000 emberébe került ez az expedició s azonkívül a sok keresztény fogoly visszanyerte szabadságát. A nagy zsákmány a török táborral és minden podgyásszal együtt a győzők kezébe esett.[15]

[1] Lásd a X. rész 178. oldalán.

[2] Engel, Geschichte der Walachey und der Moldau, I., 173.

[3] Hunyadi János 1456 július 3-án a szászokhoz írt levelében, amelyben őket minden népeikkel a törökök ellen Nándorfehérvárba hívja, a következő szavakkal nyugtatja meg őket otthonuk miatt: „Et aliud pro vestro, commodo non faciatis, ecce enim commisimus Wlad Vaywode ut pro defensione vestra semper vigilet et intendat.“ (Gróf Teleki, A Hunyadiak kora X., 527.)

[4] Engel, Geschichte der Walachey und der Moldau, I., 174.

[5] Bonfinius, Rerum. Hung. III., X., 532. – Engel, Geschichte der Walachey 178. – Chalkokondylasz, Script. Byz. IX., 206. – Sacy, Histoire de Hongrie I., 363. – Hammer, Geschichte des osmanischen Reiches, I., 468. – Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 256.

[6] Chalkokondylasz, Script. Byz. IX., 207. – Dukasz, Hist. Byzantina, XLV., 155. – Pray, Annal. III., 265. – Engel, Geschichte der Wal. und. Mold. I., 175.

[7] Ezt Chalkokondylasz említi Script. Byz. IX., 209. oldalán, míg Dukasz, Hist. Byzantina, XLV., 155. és utána Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 90. old. csak 150.000 emberről szól.

[8] Lásd a 47. oldalon.

[9] Chalkokondylasz, Script. Byz. IX., 212. – Engel, Gesch. der Wal. u. Mold. I., 178. – Leunclav., Script. Byz. X., 257. – Hammer, Osm. Gesch. II., 60.

[10] Chalkokondylasz,Script. Byz. X., 215. – Dukasz, Hist. Byzantina XLV., 156. – Gebhardi, Geschichte von Ungarn IV., 322. – Hammer, Osm. Gesch. II., 60.

[11] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II., 175.

[12] Bonfinius, Rerum. Hung. III., X., 385. – Engel, Gesch. von. Ung. III., 251.

[13] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 215. – Bonfinius, Rerum. Hung. III., X., 385.

[14] Pray, Annal. III., 170.

[15] Pray, Annal. III., 275. – Bonfinius, Rerum. Hung. III/X., 384. – Thúróczy Krónikája LXV., 286. – Engel, Gesch. v. Ung. III., 252. – Cromer, Hist. Poloniae XXVII. – Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 323. – Curaeus, Annal. Siles. I., 303. – Sarcinus, Annal. Pol. VII., 7. fej.