Ami után Mátyás annyira vágyódott, a Frigyessel való megegyezés és a Felvidék megmentése a rabló csehek pusztításaitól, ha elég nagy áldozatok árán is, de ime végre mégis teljesedésbe ment. Hogy Giskrát harcedzett csapatjaival együtt zsoldjába fogadta, azt Mátyás nemcsak helyesen, hanem okosan is cselekedte; ezáltal az ország nemcsak megszabadult azok folytonos rablásaitól és zaklatásaitól, hanem még jó hasznukat is vette a mind magasabb fokra hágó török veszedelem ellensúlyozása szempontjából.

Nevezetes, hogy mennyi vesződségbe és mily megfeszített munkába krült, amig végre a váraikba jól befészkelt cseh rablócsapatokat onnan egymás után kifüstölni sikerült. A megtisztítás feladata oly nehéznek látszott, hogy Mátyás 1461 nyarán velük szemben igen tekintélyes számú seregnek felállítását tartotta szükségesnek. Csodálkoznunk kell, hogy ez az útnak indult sereg a sárosi és újvári vár meghódításának hírére nyomban visszafordult, ahelyett, hogy most már a csehekkel végkép tabula rasat igyekezett volna az egész Felvidéken csinálni.

Podiebrad kétszínű, alattomos, ravasz viselkedése erősen kihívja maga ellen a kritikát és valóban csodálkoznunk kell, hogy a már fiatalságánál fogva is aránylag kevés tapasztalattal rendelkező Mátyás ily két veszélyes ellenféllel szemben, mint aminőknek Frigyes császárt és Podiebradot tekintenünk kell, nem csak hogy eredménnyel megállta a helyét, hanem végül még föléjük is tudott kerekedni. Már egymagában ez is kétségbevonhatatlanul fényes bizonyítványa Mátyás zsenialitásának és törhetetlen vas akaratának, mely tulajdonságok neki nemcsak kint, hanem bent az országban is nagy tekintélyt szereztek. Másrészt a budai országgyűlés határozatai az ifjú fejedelem iránt megnyilvánult nagyfokú bizalomról is tesznek tanuságot, ami egyszersmind az utolsó idők folyamán meglehetősen alacsonyra szállt királyi hatalom lényeges megerősítését is vonta maga után.

Nagyban gyengíti és leszállítja ennek a nagyfokú bizalomnak az értékét ama kikötés, amelyet az ország rendei ez alkalommal a jövőbeni teljes megadózhatatlanság képében, szinte gyermekiesen naiv formában viszontigéret gyanánt uralkodójuktól követeltek. Ez éppen úgy fest, mint mikor a pajkos gyerek a vessző hatása alatt szentül megigéri, hogy soha többé rosszaságot el nem követ, de azért alig kerül ki apja fenyítő keze alól, már is újabb csinyen töri a fejét. Itt is úgy áll a dolog. A cseh rablók és a Frigyes által involvált veszély elhárítása után hátra volt még az igazi fekete leves, az országot állandó veszedelemmel fenyegető török kérdés, amelynek megszüntetése sokkal nagyobb erőfeszítéseket és így az eddiginél is súlyosabb pénzáldozatokat kívánt. Hogy lehetett ilyen körülmények között a királytól a fentemlítetthez hasonló kötelező nyilatkozatot kicsikarni?! Ne felejtsük azonban, hogy ezek a törvények, szerződések, kölcsönös igéretek és biztatások abban a korban jöttek létre, amelyben még az esküszegés is napirenden volt, amelyben még a halálos ellenségek is ismételten az örökkévaló Istenre és minden szentjeire való hivatkozással olyasmire kötelezték magukat, amiről meg voltak győződve, hogy az már az aláírás pillanatában idejét multa s hogy ennek folytán a szerződő felek már a következő pillanatban a szerződésben foglaltakkal homlokegyenest ellenkező cselekedeteket hajtanak végre. Tanulságos példák e tekintetben kivált Garai, Ujlaki, Cillei ismételten kötött, de ritkán, sőt úgyszólván soha be nem tartott szerződései, az esküszegés terén pedig V. László, özvegy Hunyadi Jánosné, Szilágyi Mihály és több magas állású egyének elég gyakori eskütörései. És hogy az államszerződések még napjainkban sincsenek kemény sziklára építve, arról kiáltó tanuságot tesznek a világháború előtt, alatt és annak utána az egyes népek, uralkodóik és kormányaik között részben nyiltan, részben titokban létrejött, egymást ámító, az igazi őszinteséget legtöbbször nélkülöző szövetségi szerződések és egyéb titkos megállapodások, amelyek a komoly szükség beálltakor csupán gyenge, értéktelen papírrongyoknak bizonyultak.