A Szerbiában és Boszniában lejátszódott borzalmak túlságosan nem lephetnek meg bennünket, hiszen az ezekhez hasonló rút hálátlanságok, intrikák, párttusák és gyilkosságok ezekben az országokban már ősidőktől fogva napirenden voltak. Csak az volt a legnagyobb baj, hogy ezek a szörnyűséges állapotok első sorban a kereszténység legnagyobb ellenségének, a töröknek voltak hasznára, aki nem is késett, hogy Szerbia önállóságára most már végleg kimondja a halálos ítéletet.[1]
Magyarország fiatal, tetterős királya sok más bajának közepette, egyelőre mit sem tehetett hűbéres tartománya elvesztésének meggátlása érdekében, a többi keresztény fejedelmek pedig továbbra is bámulatos közönnyel nézték a félholdnak bár lassú, de annál veszedelmesebb terjeszkedését. A pápa 1459 őszén Európa keresztény fejedelmeit meghívta ugyan Mantuába, hogy ott velük a törökök ellen szükséges rendszabályokat megbeszélje, de ennek a kongresszusnak az eredménye is majdnem a nullával maradt egyenlő; nagyhangú ígéretekben ugyan ezúttal sem volt hiány, de amidőn azok beváltására került volna a sor, mindenki húzódozott, úgy hogy komoly akciót kezdeni egyáltalában nem lehetett. A kongresszuson hozott határozat szerint a hadjárat költségeire a világiaknak jövedelmük 1/30-ad, a papok 1/10-ed részét, a zsidók pedig vagyonuk felét voltak kötelesek beszolgáltatni. Azonkívül a német követek 42.000, a magyarok 40.000, a burgundi herceg pedig 16.000 fegyverest ígért és szépszámú tengeri flotta is helyeztetett kilátásba. A törökök ellen megalakítandó hadsereg főparancsnokává a pápa Frigyes császárt jelölte ki s a közte és Mátyás között fennálló differenciák végleges elintézésére Bessarion bíbornokot rendelte ki. Mátyás most is a legnagyobb készséggel hajlandónak mutatkozott a kibékülésre, de Frigyes ezúttal sem engedett merev álláspontjából s így az 1460 szeptember 19-én Bécsben tartott tanácskozásnak az lett az eredménye, hogy miután Frigyes és Mátyás között a békét helyreállítani nem sikerült, a török háború megkezdése is bizonytalan időre elodáztatott.[2] Ezt annál sajnálatosabbnak kell kinyilatkoztatnunk, mert ebben az időben az ázsiai keresztény fejedelmek is jelentékeny segítséget ígértek a török ellen indítandó háború céljaira. Igy többek között maga a trapezunti császár szövetségeseivel, akik között az ázsiai keresztény fejedelmeken kívül néhány mohamedán fejedelem is szerepel, 30 jól felszerelt gályán kívül 230.000 főből álló sereg kiállítását igérte, mihelyt az európai hatalmak a háborút a szultán ellen megkezdik.[3] E fejedelmek követei Budán Mátyás udvarában megjelenvén, innen a legjobb benyomásokkal távoztak a pápához, majd a francia királyhoz és a burgundi fejedelemhez, de itt puszta ígéreteken kívül egyebet nem nyervén, csalódva tértek vissza megbizóikhoz. Igy aztán csakhamar eltünt a török erejének megtörésére kínálkozó legkedvezőbb alkalom, melyet újból visszavarázsolni többé nem sikerült.[4]
Ily körülmények között még ezer szerencseszámba ment, hogy a szultán, akinek hódításvágyát Skander bég egyelőre újból alaposan lehűtötte, hódítószenvedélyének nem Magyarország, hanem Görögország felé engedett szabad útat, miáltal Mátyás időt nyert, hogy egyéb belső és külső bajait legalább nagyjából elintézze.
A nagybátyjával fennálló kellemetlenséget a nagylelkű király valójában fejedelmi nagylelkűséggel intézte el, ami az öreg Szilágyit is annyira meghatotta, hogy ő ezentúl, mintha előzőleg mi sem történt volna, a legnagyobb buzgalommal és lelkiismeretességgel látott hozzá az újonnan rábízott feladat megoldásához. Igy legalább az öreg harcos „viszontagságteljes életpályája szerencsétlen, de nem dicstelen véget ért.[5]
[1] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II., 117.: „Noch vor Ausgang des Jahres 1458 war ganz Servien in der Gewalt des Sultans… das Werk der Unterwerfung war vollendet und es trat hier der Halbmond an die Stelle des Kreuzes… Servien verlor damals schon das Mark seiner christlichen Bevölkerung; an 200.000 Menschen wurden zu Sklaven gemacht, und entweder ins Heer Gesteckt oder in den entferntern Gegenden des Reiches angesiedelt. Das verödete Land erhielt nach und nach eine andere osmanische Bevölkerung und mit ihr jene osmanische Verfassung, welche die Kraft und Selbständikeit der zuruckgebliebenen Eingeborenen bald vollends brach.“
[2] Müller, Reichstagstheatrum 780. – Senckenberg, Selecta juris et historiar., IV., 316.
[3] Lásd Aeneas Sylvius levelei közül a CCCLXXVII., CCCLXXVIII. és CCCLXXIX. számút e levélgyűjtemény 849–850. oldalán.
[4] Gobellinus, Comment, Pii II., V. könyv.
[5] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története. IV., 199.