Brankovics György halála után Szerbia a legádázabb párttusák színhelye lett. Az elhalt deszpótának három fia volt, a Murád szultán által megvakított Gergely és István és az épségben maradt Lázár. Két leánya közül Katalin Cillei Ulriknak, Mara pedig II. Murád szultán özvegye volt. A kormányt anyjának gyámsága alatt Gergely vette át, de nem sokáig maradt annak birtokában, mivel Lázár anyját megmérgezvén, testvérei közül Gergely Marával együtt Törökországba, István pedig Magyarországba, később Albániába menekült.

A törökök ezeket a zavarokat hasznukra fordítván, Mahmud basa nagyvezér csakhamar majdnem egész Szerbiát elárasztja csapatjaival, sőt már Szendrőt és Galambóczót is kezdé fenyegetni. A könnyű sikeren felbuzdúlva, Mahmud egyik alvezérét, Mohamed béget Magyarországba rendelte, aki Keve megvétele után a Duna–Száva közére és a Temes felé is kiterjesztette portyázásait, azonban az utóbb említett folyónál megveretvén, sok fogollyal és nagy zsákmánnyal tért vissza Szerbiába.[1]

Most aztán a testvérei elmenekülése után a kormányt átvevő Lázár 20.000 arany évi adó fizetésének kötelezettsége mellett a törökkel egyességre lépett. Csakhogy rövid idő mulva 1458 január 31-én Lázár is meghalt. A rokonaitól, egy Abogovics Mihály nevű trónkövetelőtől és a törököktől egyaránt szorongatott özvegye, Ilona, idősebb leányát, Máriát, a bosnyák király természetes fiához, Tomassevics Istvánhoz férjhez adván, egész országát a pápának ajánlotta fel, aki azt örömmel el is fogadta.[2]

Ámde a pápának nem lévén ereje, amivel a neki ajándékozott országot a törökkel szemben megvédhette volna, erre a szivességre Mátyást kérte fel, holott tudhatta, hogy Szerbiára, mint hűbéres tartományra első sorban Magyarország, illetve annak királya tartott számot. Mindazonáltal Mátyásnak akkori szorult helyzetében a rossz tréfához vidám arcot kellett mutatnia és tényleg nem is tiltakozott az ellen, hogy a pápa azt Carvajal bíbornok által birtokába vegye, amit azonban a törökök mehiusítottak.[3] Hogy egyébként a szultán mostanában Magyarország déli határai mentén komolyabb hadivállalatokba nem bocsátkozott, az arra volt visszavezethető, hogy újabban ismét másutt volt elfoglalva és mivel Skanderbég legutóbb seregéből 1500 embert foglyul ejtvén, 30.000-et a helyszínen lekaszaboltatott. Ily körülmények között maga a szultán volt az, aki Mátyást békével megkínálta s a pápa nagyon tartott tőle, hogy a fiatal uralkodó a kereszténység nagy kárára az előnyös feltételeket el is fogadja, de Mátyás ezúttal is sokkal rutinirtabb politikusnak bizonyult, semhogy a szultán nagyhangú ígéretei által elkápráztatva és félrevezetve, egykönnyen lépre ment volna. Szándékosan hosszú lére eresztett tárgyalások után Mátyás végre tudtára adta a szultánnak, hogy a felkínált békét nem fogadhatja el.

Sokkal könnyebben boldogult a török Tomassevics Istvánnal, akinek tudvalevőleg Mátyás a szegedi országgyűlésen Szendrőt adományozta[4] és aki, miután a szerb bojárok sehogy sem akartak neki engedelmeskedni, szívesen hajlott a szultán ama ajánlatára, hogy megfelelő pénzbeli kártalanítás és Bosznia kormányának zavartalan biztosítása mellett egész Szerbiát török fönhatóság alá jutni engedje. Az erre vonatkozó megegyezés hamarosan létrejövén, Tomassevics még a magyar őrség által védett Szendrőt is török kézre játszotta át[5] és aztán atyjához Boszniába ment. Hogy ennek mielőbb korlátlan urává váljék, atyját ágyában megfojtotta.

Nemsokára ezután történhetett, hogy Mohamed szultán a bosnyák ügyek kikémlése végett álruhában Bosznia fővárosába, Jajcába lopózkodott, de ott egy Goják nevű gróf által felismertetvén, elfogatott és Tomassevics elé vitetett. Utóbbi ahelyett, hogy ezt a jó fogást a maga és a kereszténység javára fordította volna, a fogoly szultánt a legnagyobb reverenciával fogadta s vele a már előbb kötött szerződését megújítván, őt biztos fedezet alatt seregéhez küldte vissza, mely oktalan tette miatt nemcsak az egész kereszténység, hanem saját alattvalói is felzúdultak ellene.[6] Szerbiának fentemlített elfoglalása után, melyből most már csak Nándorfehérvár maradt a magyarok kezén, a törökök Magyarországba is átcsaptak és zsákmánylásaikat egészen Csanádig és Aradig terjesztették ki. Ez alkalommal szabadult meg világosvári fogságából Szilágyi Mihály is. Állítólag már maga Mátyás is gondolkozott azon, hogy fogságban sinylődő nagybátyját, aki ismételten kitüntette volt magát a törökök elleni hadjáratokban, kiszabadítva, ismét őt állítsa a törökök szemmeltartására rendelt sereg élére, amidőn ez a kiszabadítás más körülmények között jött létre. Szilágyi hű szakácsa a törökök portyázásairól keringő hireket ügyesen felhasználva, a világosvári őrsereg néhány emberével összebeszélve, nagy lármát csap s ezzel a várnagyot rábírja, hogy embereinek legnagyobb részével az állítólag közelben portyázó törökökre való csapás céljából azok felkeresésére induljon. Ezt az alkalmat a szakács otthon maradt társaival urának kiszabadítására használja fel, aki aztán a hozzá pártolt emberekkel az őrség többi részét gyorsan lefegyverezte és a vár kapuit bezáratta. A törökök felkeresésében hasztalanul fáradozott várőrség hiába igyekezett még harc árán is a várba visszajutni, miután ez már akkor egészen biztosan Szilágyi kezében volt. A csínyről értesült Mátyás szinte jóleső örömmel vett tudomást a kitünően sikerült trükkről és Szilágyit, akinek hibáit és bűneit királyi jó szíve már úgyis megbocsátotta volt, a barátságos kibékülés megejtése végett Várkonyba, a Tisza mellé magához rendelte. Itt kölcsönös kibeszélés után a béke tényleg létre jött és a király igaz bocsánatának és visszatért bizalmának jeléül nyomban nemcsak nagybátyjára bízta a délvidék kormányát és a törökök elleni ottani seregek vezérletét, hanem őt még Erdély kormányzójának, macsói bánnak és az alsó részek főkapitányának is kinevezte.

Várkonyból a király, mint tudjuk, a Felvidékre sietett, az ottani rosszra fordult hadihelyzetet helyreállítandó, míg Szilágyi az Aldunához ment, hogy a törökökkel szemben a szükséges intézkedéseket megtegye. Ámde ezek a szerb területek elfoglalása után beszüntették további előnyomulásukat s így egyelőre Szilágyi csupán arra szorítkozott, hogy Nándorfehérvárt és Kevevárát jobb védelmi állapotba helyezze.[7]

Később Mohamed, miután Mátyás a felkínált békét el nem fogadta, felháborodásában ismét nagyobbszabású előkészületeket tétetett a Magyarországba való betörésre. Szilágyi ezt meggátolni akarván, Lábatlani Gergely társaságában egy kisebbszámú, de elszánt had élén Keve vára tájékán elhelyezkedve, a betörni készülő török had visszaverését határozta el. Ámde a nemsokára Szendrőnél átkelt, a Michaloghlu testvérek, Ali és Skander bégek által vezetett, az övénél jóval nagyobb török had által Pozazinnál tőrbe csalatván, körülfogatott és kétségbeesett küzdelem után Lábatlanival együtt elfogatott és Konstantinápolyba vitetett, ahol Szilágyi a szultán parancsára lefejeztetett, Lábatlani ellenben az egyik török basának magyar fogságban levő fiáért kicseréltetvén, épúgy mint a várnai csata utáni fogságából, most is szerencsésen menekült meg a biztos halál torkából.[8]

[1] Chalkokondylasz, Script. Byz. VIII., 172. – Engel, Geschichte von Servien 412.

[2] Lásd a 22. oldalon és a pápa 1458 március 15-én kelt levelét Raynaldnál, Annal. Eccles. XVIII., 513.

[3] Aeneas Sylvius id. m. Katonánál 102: „rebus infectis, nec sine gravi periculo (vix enim Turcorum manus evasit) Budam rediit.”

[4] Lásd a 22. oldalon.

[5] Gobellinus, Commentarii rerum memorabilium Pii II., Lib. III., 115.: „…qui paucis post mensibus quam intromissus est, accersitis Turcis magno auri pondere oppidum vendidit.“

[6] Schimeck, Politische Geschichte von Bosnien 135. – Gebhardi, Geschichte von Ungarn III., 776. – Asseman, Calend. Eccl. Slav. V., 80. – Ritter, Bosna captiva. Luccari III., 107. – Dufresne Illyr. VIII., 122. – Kaprinai, Hist. Hung. Dipl. II., 105. – Pethő, Krónika, 80. – Kerchelich, Notit. prael. 279.

[7] Bonfinius, Rerum. Hung. X., 528. – Engel, Geschichte von Servien 414.

[8] Bonfinius, Rerum. Hung. IV., I., 394. – Hammer, geschichte des osmanischen Reiches, I., 466.