A vert sereggel és vezéreivel való kiméletes és nagylelkű bánásmód fényes bizonyítéka annak, hogy Mátyás király fiatalsága ellenére kiválóan értett az emberekkel és alárendeltekkel való bánásmódhoz és nagyon jól tudta, mivel és hogyan lehet legjobban az emberek szívére hatni. Épígy fényesen tette le ezt a vizsgát ugyanekkor másodszor is, amidőn megmutatta, hogy helyes bánásmódjával legkérlelhetetlenebb ellenségeit is újból magához tudta édesgetni, ami természetesen csakis Garai és Ujlaki ingadozó jelleme és természete mellett vált lehetségessé. A két főcinkos megnyerése után a többiek visszatérítése aránylag nem nagy fáradságba került.

Nagy Simon ezúttal mint vezető már sokkal ügyesebben viselkedett. A kombinált kettős (arc- és hát-) támadás fényesen bevált. Azonban kétségtelen, hogy a magyarok győzelmét ezúttal azok számbeli túlereje is nagyban elősegítette. Ebben a második hadjáratban ugyanis Grafeneck alig rendelkezett többel, mint a már az első hadjárat alkalmával is rendelkezésre álló 5000 emberrel, míg Nagy Simonnak az előző hadjáratban szenvedett vesztesége alighanem bőven kárpótoltatott az újabban rendelkezésére bocsátott tartalékcsapatok által s így a két sereg létszámaránya körülbelül úgy viszonyulhatott egymáshoz, mint egy a kettőhöz a magyarok javára. Ennek lehet tulajdonítani, hogy az osztrák nehéz vasasok fölénye most már nem juthatott annyira kifejezésre, amennyiben az bőségesen paralizáltatott egyrészt a magyarok számbeli túlsúlya, másrészt elszánt, minden áron való győzni akarás által a legmagasabb fokra feltüzelt támadási dühe által.

Grafeneck ama elhatározása, hogy nem várta be előnyös erődített állásában az ellenség támadását, mindenesetre nagyfokú önbizalomra, sőt elbizakodottságra vall, amely csakhamar meg is kapta méltó büntetését.

A kivívott győzelem igen nagy jelentőségű volt a fiatal király poziciójának megerősítése szempontjából. Már az a tény, hogy ő a német császár fölött döntő győzelmet aratott, nagyon is alkalmas volt arra, hogy hírneve, tekintélye a külföld előtt is egyszerre igen magasra szökjön. Sőt ez a kalamitás úgy látszik Frigyes császárt is annyira megdöbbentette, hogy egyelőre nem is tett kísérletet a szenvedett csorba kiköszörülésére. Nagy is volt Mátyásnak a kivívott győzelem felett érzett öröme, aminek nyomban kifejezést is adott, alighanem az összes vármegyékhez intézett tudósításában.[1]

A kivívott győzelem után Mátyásnak kilátása nyilt arra, hogy a császárt, akár alkudozások, akár a háború folytatása révén békére és a korona kiadására kényszerítheti, de ezt Carvajal bíbornok közbelépése meghiúsította, aki a pápa intenciói értelmében minden áron békés megegyezést sürgetett. Mátyás engedett a kérelemnek és megbízottait még május havában Bécsbe küldte. Eleinte úgy látszott, hogy sikerülni fog a megegyezés, de miután a császár mereven ragaszkodott ama követeléséhez, hogy a magyar koronáért neki 100.000 arany és azonkívül még hat erősség, Sopron, Németujvár, Rohonc, Fraknó, Kabold és Szarvkő adassék át, a tárgyalások megszakadtak. Néhány hónappal később Brünnben Podiebrad békebírósága mellett újabb alkudozások vették kezdetüket, de ezek csakhamar igen ferde irányba terelődtek s eredményük egy 1461 február 2-ikáig tartó fegyverszünet lett.

Az ekkor beállt helyzetről Fraknói következőleg ír:[2] „A cseh király, kiben a politikai lángész kivételes lelkiismeretlenséggel párosult, attól fogva, hogy a császár és a magyar király mint ellenfelek állottak szemben, vakmerő tervet karolt fel. Mindkét fél irányában a barátság külszínét fentartván, köztük az egyenetlenség lángját szította, hogy amikor erejük felemésztődik, mindkettőnek koronája után nyujtsa kezét. Hatalomsóvár szelleme Zsigmond császár állása után vágyott; három birodalom fölött uralkodva, a keresztény világ sorsát kívánta intézni.[3] – Míg Mátyásnak felajánlotta közbenjárását a császárral való kibékítésre és köztük fegyverszünetet hozott létre, ugyanakkor a császárral titkos szövetséget kötött és kötelezettséget vállalt, hogy a fegyverszünet letelte után, vele együtt Magyarországra támad.“[4]

[1] A Sáros vármegyéhez intézett 1459 április 12-én kelt leiratot lásd Wagner, Dipl. Comit. Sáros 12. old. és Katona, Hist. Crit. VII., 226.

[2] Szilágyi–Fraknói, A magyar nemzet története. IV., 198.

[3] Lásd Bachmann, Deutsche Reichsgeschichte im Zeitalter Friedrich III. und Max I.

[4] Lásd Palacky, Geschichte von Böhmen IV/2., 105.