Szégyenkezve, elszomorodva és lesujtva jelent meg Nagy Simon alvezéreivel együtt Mátyás király színe előtt és a szenvedett kudarcért bűnbánólag a csatavesztes sereg megtizedeltetését kérték. De Mátyás kegyesen fogadta őket és azt válaszolta nekik: „Távol legyen tőlem, hogy ily kemény büntetést szabjak rátok; e helyett inkább igyekezzetek a legközelebbi alkalommal kettőztetett vitézségtek által hibátokat jóvá tenni.“ És erre nem sokára nyilt is alkalom, mert Mátyás az időközben gyűjtött tartalékcsapatokat is Nagy Simon rendelkezésére bocsátván, a hadjárat, illetve támadás megismétlését rendelte el.

Egészen másképpen alakultak a viszonyok az ellenfélnél. Frigyes császár a körmendi csata után Ujlakinak és Szentgyörgyinek szemrehányásokat tett, hogy a megvert ellenség üldözésében részt venni nem akartak. Ezért mindkét vezér elkedvetlenedve, úgy látszik duzzogva hazavezette seregét, mert a következő események leírásánál az összes források Frigyes részén már csak osztrák csapatokról beszélnek. Ezeket Grafeneck nemsokára a körmendi csata után osztrák területre vonta vissza, de a magyar királyi csapatok újólagos előnyomulásának hírére megint magyar területre vezette előre s ott némelyek szerint Pinkafőnél,[1] mások szerint újból Körmendnél szekérvár által erődített táborba szállt.

A Nagy Simon vezette királyi sereg ismét Körmendnek vette útját és április 12-én, vagy talán már néhány nappal előbb, vagy itt, vagy Pinkafőnél az ellenségre bukkanván, a bosszútól és becsülete helyreállításának vágya által hevítve, nyomban az ellenség megtámadását határozta el, bár annak szekérvára igen alkalmas helyen volt felállítva.

Az erejükben és szerencséjükben elbizakodott császáriak azonban nem várják be a támadást, hanem erődített táborukat odahagyva, elébe mennek a magyaroknak és sík mezőn szállnak velük szembe.

Ámde a magyaroknak mindjárt első heves rohama a szekérvárba szorítja vissza Grafeneck hadait. Nagy Simon ekkor egy osztályt a szekérvár hátába irányít, míg ő maga a fősereggel elülről intéz az ellen támadást.

A kettős támadásnak a császári had emberei nem képesek sokáig ellenállni és rövid, de kemény tusa után fegyvereiket elhányva, futásban kerestek menedéket, miközben nagy részük összeszabdaltatott, majd a tábor is podgyászostul a győztesek kezébe esett.

Nyert csata után a győztes magyar sereg a császári vert hadat Ausztriába is követte és Mátyás győzelemittas csapatjait csak Carvajal pápai követ közbenjárására vonta ismét a magyar határ mögé vissza.

Közben az ifjú király értesülvén, hogy a német császár meghasonlott a magyar urakkal, minden áron azon volt, hogy utóbbiakat megint a maga részére megnyerje. Garainak újból a nádorságot helyezte kilátásba, Ujlakinak reménységet nyujtott a bosnyák királyságra, Szentgyörgyi Zsigmondot a felsőmagyarországi kapitánysággal, Jánost pedig az erdélyi vajdasággal biztatta. És ez igéretek legnagyobb része teljesedésbe is ment, miáltal az urak hiúsága ki lévén elégítve, hamarosan hátat fordítottak a császárnak. Példájukat követték Kanizsai László volt erdélyi vajda és öccse Miklós is, továbbá Frangepán és többen mások, akiket szintén kegyelmébe fogadott.[2] Garai nem sokáig élvezte a királlyal való kibékülés örömét, mert már néhány nap mulva meghalt.

[1] Péczeli, A magyarok történetei II., 294.

[2] Bonfinius, Rerum. Hung. X., 376. – Kaprinai, Hist. Hung. Dipl. II., 369. – De Roo, Hist. Austriae, VI., 238.