A leírt eseményekből mindenekelőtt az a fennhéjázó és Frigyes császár szemébe is port hintő merészség ötlik szemünkbe, hogy Garaiék törpe minoritásuk ellenére az országot érdeklő legfontosab ügyben, a király megválasztásában és megkoronázásában az ország nagy többségének már előzőleg megnyilvánult akaratával szemben önhatalmúlag mertek eljárni. Frigyest állítólag azzal vezették félre és birták rá kalandos tervük elfogadására, hogy biztos tudomásuk szerint Mátyás, ha „illő ellátás“ biztosíttatik számára, még kísérletet sem tesz a trón megtartására.[1] Az egyedüli indok, amely őket merész tervük végrehajtására ösztönözhette, abban nyeri némileg elfogadható támaszát, hogy ők nagyon jól tudták, miszerint hadsereg tekintetében, amellyel jogos álláspontjának érvényt szerezhet, Mátyás egyelőre felette gyenge lábon állott. Ezt a kedvező alkalmat akarták ők kihasználni; ezért siettették annyira a dolgot; ezért vezették félre még költött mesékkel is választottjukat, a komoly dolgok elhatározására oly nehezen rábirható német császárt.

Azonban a fiatal, tetterős Mátyás keresztülhúzta számadásaikat; teljesen üres kasszája mellett híveinek jóakaró támogatását igénybe véve, valóban a földből teremtett elő legalább oly erejű haderőt, amellyel a pártütők legfontosabb coup-ját, az általuk megválasztott német császárnak az ősi magyar koronázó városban való megkoronázását megakadályozhatni vélte.

A hamarjában összeszedett seregecske, amelynek létszámát hozzávetőleg alig tehetjük többre 10.000 embernél, szervezés, felszerelés és hadratermettség tekintetében nem lehetett valami elsőrendű és még nagyobb baj volt, hogy annak élére nem lehetett valami kipróbált, a seregvezetésben és a hadműveletekben jártas vezért állítani. Legalább addig, Hunyadi János hadjárataiban Nagy Simon neve ismeretlen fogalom volt, amivel szemben Garai, de még inkább Ujlaki az ellenség előtt már ismételten kipróbált vitéz hadvezérszámba ment, amit Ujlaki fentebb leírt remek elhatározása és felette célszerű cselekedete is eléggé bizonyít, amellyel a csata és az egész hadjárat sorsa máris el volt döntve.

Nagy Simonban nem hiányzott a jóakarat, de elhamarkodott, csapatjait a rendes és nyugodt harcfelvonulásban gátló támadása túlbuzgalomról tanúskodik, mely már eleve kockázatossá tette az egész vállalkozást. Sokkal jobb lett volna, ha a Rába jobbpartján elfoglalt célszerű és már természettől fogva is igen erősnek mondható állásában ő várta volna meg a körülbelül egyenlő erejű ellenség támadását, főkép már azért is, mivel az ő hadának egy jelentékeny része gyalogságból állott, amely az általa elrendelt támadásnál a lovasságot követni nem tudta. Itt tehát elsősorban a vezetésben rejlett a hiba; a csapatok megtették kötelességüket, ami abból is kitünik, hogy már kezdettől fogva nehéz helyzetük ellenére az ellenség csak a délutáni órákban volt képes őket végérvényesen legyűrni. Az egységes vezetés hiányának tulajdonítható, hogy a királyi sereg oldalán a csata képe már kezdettől fogva a vázlatokon feltüntetett szaggatott képet mutatja.

Ujlaki és Szentgyörgyi ama elhatározását, hogy ők saját véreik üdözésében nem vesznek részt, határozottan tiszteletre méltó dolognak kell minősítenünk; sőt nem tisztán katonai, hanem inkább emberi és hazafiúi szempontból tekintve a dolgot, ezt az elhatározást még dicséretre méltónak is mondhatjuk.

Ki kell még emelnünk, hogy Grafeneck nehéz lovassága magában a harcban Nagy Simon könnyü lovasságával szemben fölényesnek bizonyult, ellenben az üldözésnél már hátrányba került.

A csata napjául Fugger Ehrenspiegel című munkájában március elejét, Henel pedig idézett munkája 341. oldalán március 27-ikét említi. Én ezt már azért is sokkal valószínűbbnek tartom, mint a többi írók ama, elég bizonytalan alapon elfogadott feltevését, hogy a csata április 7-én vívatott, mivel majdnem biztosra vehetjük, hogy mind Mátyás, mind Frigyes, illetve az őt unszoló pártütők a február 17-iki határozat után minél előbb igyekeztek a harctéren is döntést provokálni. De még azért is sokkal valószínűbb a márciusi, mint az áprilisi terminus, mivel mint alább látni fogjuk, ahhoz alig férhet kétség, hogy április 12-én már a második döntő csata vívatott, nagyban véve ugyancsak a fenti felek, vezérek és alakulatok részvételével, s így a királyi seregparancsnokok és seregrészek már a távolságnál fogva sem érkezhettek volna vissza Budáról Körmend környékére, mivel a jóval több mint 200 kmnyi távolságnak oda-vissza megtevésére a rendelkezésre álló 5 nap nem lett volna elegendő.

Végül érdekes és említésre méltó, hogy bár ezúttal mindkét részről trónok sorsáról volt szó, sem ebben, sem a következő hadjáratban sem a német császár, sem Mátyás király nem jelent meg személyesen a működő hadsereg körében és így nem is vehették ki közvetlenül részüket, mint vezetők és harcosok a hadúr nyujtotta győzelem, illetve vereség dicsőségéből, illetőleg szégyenéből.

[1] A milanói fejedelem bécsujhelyi követének 1459 március 2-án kelt jelentése.