XI/2. számú melléklet.

Egy héttel a budai újabb hűségnyilatkozat után, amelyről Garaiék bizonyára nyomban értesültek, 1459 február 17-én ők is összegyültek Németujvártt, hogy a további teendők iránt intézkedjenek. Említésre méltó, hogy a főpapok közül csak egy csatlakozott hozzájuk, Bachino Máté, az idegen származású erdélyi püspök s ezzel együtt számuk mindössze 25-re rúgott. Ennek ellenére jogosultaknak érezték magukat, hogy az egész nemzet nevében az egész ország jövőjéről és trónjáról önállóan intézkedjenek. Miután ugyanis a magyar királyi széket V. László halála óta üresnek jelentették ki, egyúttal annak rokonát, Frigyes császárt megválasztották királlyá.[1] További szándékuk az volt, hogy a császárt Fehérvárra viszik és ott őt a kezében levő koronával a szokott ünnepélyességgel valóságos magyar királlyá koronázzák.

Ámde Mátyás mind e tényekről, mind a pártütők szándékáról értesülvén, a Buda köré gyüjtött sereget, melyet a kincstár üressége miatt a Hunyadi-ház hű barátai saját költségükön állítottak ki, Szentmártoni Nagy Simon macsói bán parancsnoksága alatt Körmend felé küldötte, hogy Frigyesnek és híveinek Fehérvárra tervezett útját elállja. Ilyen körülmények között a koronázás 1459 március 4-én Német-Ujvártt ment végbe.[2]

Frigyes nyomban felvette a magyar királyi címet és azonnal intézkedett, hogy Grafeneck Ulrik 5000 emberrel Vas vármegyébe betörve, Szombathely vidékét pusztítgassa. A választás azért esett Grafeneckre, mert másik kipróbált vezére, Vitovecz János ebben az időben a Cillei-féle örökség miatt a görci gróffal állott háborúban. Ugyanekkor Lendvai Bánfi Pál egy erősebb had élén Zalába üldözte és fosztogatta Mátyás párthíveit, míg végre az összes osztrák és magyar hadak, mely utóbbiak között Ujlaki egymaga 3000 lovassal és számos gyalogossal vett részt, Körmendnél egyesültek, ahol a Rába balpartján erődített táborba szálltak, a magyar sereg támadását bevárandók.

Nagy Simon tényleg megtette ellenfeleinek ezt a szívességet és március 27-én reggel elhagyva a Rába jobb partján a magaslatokon elfoglalt kedvező állását, ahol a jobb szárny Rozgonyi Miklós, a közép Nagy Simon személyes vezetése alatt, a balszárnyon pedig a gyalogság foglalt állást, vakon nekiment a folyón túl kedvező állásban levő ellenségnek, amely következőleg fejlődött csatarendbe:[3] A balszárnyat Szentgyörgyi Zsigmond gróf, a jobbot Ujlaki Miklós, a középet maga Grafeneck vezette, aki egyúttal az egész seregnek főparancsnoka is volt. A magyar vezér ellenfelét meglepően akarván megtámadni, anélkül, hogy előbb a kellő felderítés által az ellenséges állásról és a szemben levő ellenséges csapatok erejéről és helyzetéről megfelelő képet alkothatott volna magának, seregének a jobb szárnyról kezdődő fokozatos előnyomulását és a Rábán való átkelést hagyta meg. A folyó tulsó partjára érve, a királyi sereg a folyó jobb partján elfoglalthoz hasonló harcfelállítást készült felvenni, de miután a gyalogság nem tudott a gyorsan előrerohanó lovassággal lépést tartani, Nagy Simon annak, sőt saját középhadának felfejlődését sem várva be, Rozgonyi Miklóst támadásra rendelte előre. Ez a támadás sikerrel is járt, mert a szemben levő ellenséges balszárny Rozgonyiék rohamának nem tudván ellenállni, visszanyomatott. Ujlaki ezt látva, miután vele szemben az ellenséges gyalogság még csak előnyomulófélben volt, merész elhatározással dandárával arcot vált és sebes vágtatással a Grafeneck-csoport háta mögött a Szentgyörgyi Zsigmond grófot üldöző Rozgonyi-csoport megtámadására nyomul előre.[4]

Közben Grafeneck nehéz vasasaival a Nagy Simon vezetése alatt álló középhadat megtámadván, azt hamarosan kiveti állásából. Ezalatt Ujlaki is végzett ellenfelével, támogatva Szentgyörgyi Zsigmond grófnak időközben ismét visszafordult csoportja által. A főseregtől különvált és csakhamar három oldalról körülfogott Rozgonyi-csoport most már nem sokáig birja az egyenetlen harcot és nagy része összevagdaltatva, ott pusztul el a harc mezején. Tulajdonképpen ez az epizód döntötte el az egész csata sorsát és a nap szerencséjét is. A még mindig csak előnyomulófélben levő királyi had gyalogsága a saját lovasság megveretését látván, a legnagyobb zavarba, majd rendetlenségbe jön, majd önkényűleg, parancs nélkül megkezdi a visszavonulást. Ily körülmények között Nagy Simon az általános visszavonulásra ad parancsot, amelynek fedezésére egy még érintetlen lovas csoportját rendeli ki. Ennek ellenére a visszavonulás már nem volt valami túlságos jó rendben végrehajtható, úgy hogy a királyi seregből igen sokan maradtak a csatamezőn, sokan pedig a Rába vizébe fulladtak.[5] Sőt még ennél is nagyobb lett volna a királyi sereg vesztesége, ha Ujlaki Miklós és Szentgyörgyi Zsigmond gróf, nemzeti érzésük által sugalmazott hazafias felbuzdulásukban, honfitársaik vérét kimélni akarván, arra az elhatározásra nem jutnak, hogy ők a maguk részéről csapatjaikkal az üldözésben nem vesznek részt, hanem azt kizárólag Grafenecknek engedik át. Ez pedig nehéz lovasságának lassúsága miatt a könnyű és gyorsan futó királyi lovasságban nem, csupán a gyalogságban tehetett nagyobb kárt.

A csata és az azt követő üldözés az írók egyező előadása szerint reggeltől esti 6 óráig tartott.[6]

[1] Kovachich, Vestigia. Comit. 348. – Lankmann, Hist. Desp. et Coron. Frider., Peznél II., 464., 605.

[2] Katona, Hist. Crit. VII., 203. – Pray, Annal. III., 233. – De Roo, Hist. Austriae, VI., 237. – Engel, Gesch. d. ungr. Reichs, III., 232. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 46. – Kurz, Gesch. Oestr. unter Friedrich IV., I., 220. – Schels, Oester. Gesch. VII., 109.

[3] Lásd a XI/2. számú mellékletet.

[4] Lásd a XI/2. számú mellékleten feltüntetett 2. mozzanatot.

[5] Beheim Mihály (Karajan, Quellen und Forschungen 48. old.) szerint 1500 magyar maradt a csatatéren, igen sok fulladt a Rába vizébe, 250 pedig foglyul esett.

[6] Bonfinius, Rerum. Hung. X., 376. – De Roo, Hist. Austriae, VI., 237. – Pray, Annal. III., 232. – Katona, Hist. Crit. VII., 227. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 51. – Anonym. Chron. Austr. Senckenbergnél V., 78. – Engel, Gesch. des ungr. Reichs., III., 233. – Henel, Annal. Siles., Sommersbergnél II., 341. – Fugger, Ehrenspiegel 659.