A Mátyás és Szilágyi Mihály között drámai gyorsasággal kifejlődő és a végén utóbbira nézve csaknem katasztrófával végződő egyenetlenség őszinte sajnálattal és részvéttel töltheti el minden magyar szivét. Felette sajnálatos, hogy abban a kiválóan nehéz, sorsdöndő időben, amikor leginkább lett volna szükség az egész magyarság összefogására és egyetértésére, ép az a két vérrokon került egymással halálos összeütközésbe, akik nem sokkal előbb szívvel-lélekkel együtt tűrtek, szenvedtek, küzdöttek a Hunyadi-ház sokak által megirigyelt dicsőségének fennmaradása és még magasabb fokra emelése érdekében. A fiatal óriás és a hajthatatlan öreg vitéz között keletkezett küzdelem első fázisában rokonszenvünk, sajnálatunk feltétlenül Szilágyi felé is hajlik, azon időponttól kezdve azonban, amidőn ez képes volt a Hunyadi-ház s ezzel együtt a királlyá felmagasztalt Mátyás megbuktatását célzó legkonokabb ellenségeivel szövetkezni, ezt a rokonszenvünket és sajnálkozásunkat teljes joggal megvonhatjuk tőle és ettől kezdve most már mindenben a fiatal Mátyásnak kell igazat adnunk, akinek első tekintetre szívtelennek és embertelennek látszó könyörtelen vas szigorára jókora engesztelő fényt és a rettenetes tettet erősen tompító sugarakat bocsát ama elhatározása, hogy utolsó pillanatban mégis visszavonta a nem sokkal előbb bőszült haragjában az öreg fejére kimondott halálos ítéletet. Én a magam részéről csak azon csodálkozom, hogy Hunyadi János özvegyének gyöngéd női, testvéri s anyai szíve a legközelebbi hozzátartozói között felmerült halálos gyűlölködést elfojtani, vagy később legalább is mérsékelni nem tudta. A strassnitzi kínos jelenetet emlékezetünkbe visszaidézve úgy vélhetjük, hogy e tekintetben viszont a fiatal Mátyás volt az, aki nem engedte magát senki, még tulajdon édesanyja által sem elhatározásaiban és cselekvéseiben befolyásolni. Pedig a gyászos özvegy, a krónikások feljegyzése szerint mindama tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek őt mintegy praedesztinálták arra, hogy még a legbonyolultabb kérdésekben is sikerrel lépjen fel és szerepeljen békebíró gyanánt.[1]
Bámulatra méltó önmérsékletre vall, hogy a fiatal tüzesvérű király Garaival és Ujlakival szemben nem élt az ultima ratio, a teljes megsemmisítés fegyverével, pedig ha nyugodt lélekkel rászánta magát arra, hogy egyik volt legnagyobb jótevője, saját nagybátyja fejére kimondja a halálos itéletet, mennyivel inkább tehette volna azt olyanokkal szemben, akik neki, atyjának, testvérének és egész házának és a hazának már kezdettől fogva megszakítás nélkül legkonokabb gyilkos ellenségei voltak. Itt úgylátszik a magasabb politika felvilágosító és intő rezonja játszott közbe, jól tudván azt, hogy az ily erőszakos lépés még évtizedek múlva is bosszúért kiált fel az egek egére. Nagyon helyes volt tehát tőle, hogy semmikép sem akart Garaiból, Ujlakiból és pártjuk többi főbb embereiből martirokat csinálni. Úgy látszik, tudta, érezte magában, hogy e tekintetben más, törvényesebb és a nagy közönség előtt tetszetősebbnek látszó eszközökkel is képes lesz célját elérni. Nagy segítségére volt neki e tekintetben, hogy Aenaes Sylvius, az új pápa, aki e legnagyob méltóságának elnyerése előtt Frigyes császárnak sok éven át tanácsosa, titkárja és mint ilyen legmeghittebb tisztelője és bizalmasa volt, ebben a kérdésben a fenyegető török veszélyre való tekintettel, legalább színleg, szintén neki és nem Frigyesnek fogta pártját. Ama császárpártiaknak ugyanis, akik neki emiatt szemrehányást tettek, azt válaszolta: „nyugodjanak meg; ő csak addig nevezi Mátyást királynak, amig őt a királyság birtokában nyugodtan meghagyják.“[2]
Az ifjú király férfias, nyilt, az igazságot még legközelebbi hozzátartozóival is könyörtelen szigorral kezelő magatartása csakhamar az ő pártjára terelte az ország túlnyomó többségének őszinte, igaz szimpatiáját és ragaszkodását; ennek köszönhette, hogy bár alig múlt el egy esztendő megválasztása óta, tekintélye és hatalma már oly mély gyökeret vert a hazafiasan gondolkozó és érző magyarság szívében, hogy a legszebb sikerre való kilátással vehette fel a küzdelmet a minden oldalról feje fölé tornyosuló vészterhes felhőkkel. Ezek legveszedelmesebbike Ausztria felől közelgett, amely a Szent István koronája által még csak fel sem szentelt trónját készült számára kétségessé tenni. Azonban e tekintetben, illetve ebben a kérdésben sem annyira a német császár, mint inkább a Garai–Ujlaki párt volt a mindent felforgatni és továbbra is a zavarosban halászni akaró spiritus rector. Frigyes csak ennek a pártnak folytonos unszolására vált idővel veszélyes és komoly trónkövetelővé, míg eleinte csak az a cél lebegett előtte, hogy a birtokában levő koronáért minél magasabb váltságdíjat csikarjon ki. És mivel erre vonatkozó igényeit kielégíteni Mátyás hajlandónak mutatkozott, az egyesség közöttük 1458 november havában állítólag létre is jött,[3] és csak a magyar pártütők újabb és mind hevesebbé váló szemfényvesztő, az igazi állapotokat ferde világításban feltüntető biztatásainak engedve, egyezett bele, hogy utóbb a kérdés újból élére állíttassék.
Hogy a Mátyás király alatt eddig alkotott törvények honvédelmi részét egymással könnyebben összehasonlíthassuk és azok rendelkezéseit jobban értékelhessük, egymás mellé idesoroljuk azok főbb pontozatait.
I. Az 1458 január 24-iki királyválasztó országgyűlés, vagyis az úgynevezett Szilágyi-féle törvény határozatai (6. old.):
a) Rendes körülmények között az országot a király köteles megvédeni saját zsoldosaival; ehhez
b) az egyházi és világi főurak dandárai csak különös,
c) az általános fölkelés pedig csak a legnagyobb szükség esetén vehető igénybe.
II. Az 1458 május 21-iki pesti országgyűlés határozata szerint (18. old.):
a) Az országot a király igyekezzék saját zsoldos dandárával, a világi és egyházi nagyok dandáraival és az alsóbbrendü papság csapataival megvédeni.
b) a nemesség fölkelése csak szükség esetén vehető igénybe, de csak az ország határai között és csak 14 napon belül.
III. Az 1458 december 6-iki országgyűlés végzései szerint az ország védelmére ki voltak állítandók (21. old.):
a) Mindenekelőtt a királyi dandár és a királyi jószágok telekkatonasága,
b) azután az egyháznagyok és zászlós urak dandárai, valamint az egyháznagyok telekkatonasága;
c) a vármegyék dandárai és a világi főurak telekkatonasága;
d) a jászok, kúnok, szászok és egyéb kiváltságos népek csapatai;
e) a nemesség általános fölkelése;
f) az egész fegyverfogható lakosság.
Az a)-tól d)-ig említett alakulatok az ország határain kivül is, az e)–f) alatt említettek csak az ország határain belül voltak felhasználhatók.
A három törvényt egymással összehasonlítva, azt találjuk, hogy míg a Szilágyi-féle törvény a seregnek az országon kivüli alkalmazását nem is említi, addig a pesti országgyűlés a királyi dandárnak, az egyházi és világi nagyok dandárainak és az alsóbbrendű papság csapatainak külföldi alkalmazását, ha nem is expressis verbis, de azért a II. b) alatti megszorításból következtetve, mégis kontemplálja s végül a decemberi szegedi országgyűlés határozata szerint a fentieken kívül már a nemesek által kiállítandó telekkatonaság is (lásd a c) pontot a 21. old.) köteles volt az ország határain kívül is hadakozni, ami határozottan fokozott haladásnak mondható.
A nemesség a Szilágyi-féle törvény szerint csak a legnagyobb szükség tartamára, a pesti törvény szerint csak 14 napig – ami már azért is kézenfekvő anomália, mert hiszen 14 nap alatt komoly hadműveleteket végrehajtani, vagy pláne hadjáratot sikerrel befejezni teljes lehetetlenség –, a szegedi törvény szerint ellenben már 3 hónapig volt fegyver alatt tartható; sőt még ennél is jóval továbbmenő koncessziónak tekinthető, hogy végszükség esetén az egész ország lakossága előre meg nem állapított időtartamig, ameddig azt a szükség megkövetelte, volt köteles fegyver alatt maradni. Az utóbb említett végzésekkel a Szegeden összegyült rendek a fegyveresek oly tömegét bocsátották az ifjú király rendelkezésére, amelyhez foghatót Nagy Lajos óta talán még Zsigmond sem mondhatott magáénak.
Mint ujdonság jelenik meg a szegedi törvényben a tüzérségről való speciális gondoskodás. Új kreálása volt továbbá a szegedi törvénynek a minden 20 jobbágytelek után kiállítandó, utóbb világhírüvé vált huszárság, amelynek alakulatai fegyverzetük és felszerelésük szerint a lovasságnak egészen könnyü tipusához tartoztak.
Az adózás és pénzmegajánlás terén lényeges javulást mutatnak a szegedi országgyűlési határozatok. Míg a Hunyadi János kormányzósága alatt alkotott 1447. évi törvény csak a nemeseket mentesítette az adó és tized fizetése alól,[4] a Szilágyi-féle törvény a nemeseken kívül még a jobbágyokat is felmentette mindennemü adófizetés alól, ami valóságos nonsens színében tűnik fel; ezzel szemben ugyanez a törvény arra kötelezte a királyt, hogy a pénzt mindig jó értékben veresse, ami annyit jelentett, hogy ez úton se tudjon magának újabb jövedelmi forrást biztosítani. E felette kellemetlen megszorító és kerékkötő rendelkezések helyett már a pesti országgyűlés újból a Nagy Lajos korabeli elég bőséges adózást emelte érvényre, ami lényeges könnyítést jelentett az eleinte amúgy is nagy pénzzavarokkal küzdő fiatal királyra nézve. Ezen túlmenő engedményeket tenni a szegedi országgyűlés sem látta szükségesnek.
[1] Kovachich, Relat. nunc. Script. Min. II., 30.: „Cum sit sanctissima et sapientissima mulier, apud omnes est in reverentia.“ – Ez a jellemfestés az Engelnél, Gesch. v. Serv. 15. oldalon foglalt eme olasz tudósításon alapszik: „E una santissima e sapientissima Donna, de grande reputatione, perche e molto reverita e amata da tutti.“
[2] Campanus, Vita Pii II. in Oper. Select. 462.
[3] Lásd a milanói fejedelem bécsujhelyi követének 1458 márc. 11., május 5., június 22., július 25., augusztus 14. és november 22-én kelt jelentéseit.
[4] Lásd a X. kötet 185. oldalán.