Mátyás a nagybátyjával támadt konfliktust lehetőleg békésen akarván elintézni, vele ismételten tárgyalásokba bocsátkozott, a beszterczei grófságot, valamint a kincstár és a királyi várak felügyeletét ajánlván fel neki, ha ennek ellenében a kormányzóságról lemond.[1] Ez a megegyezés Szilágyi hosszas vonakodása ellenére, némelyek szerint már 1458 május 7-én, s ez a valószínűbb,[2] mások szerint ellenben csak július végén, vagy augusztus elején[3] jött létre.

Ennek megtörténte után a király Szilágyit némi sereggel az Alvidékre küldte le, hogy az újból mozgolódó törököket szemmel tartsa.[4]

Közben Mátyás, hogy a Szilágyi által a királyválasztó országgyűlésen az ő nevében vállalt kemény feltételeket és megszorításokat lehetőleg mérsékelje, 1458 május 21-ikére Pestre országgyűlést hirdetett, amely a következő határozatokat hozta:[5] 1. a király igyekezzék az országot, amennyire csak lehet, csupán a király jövedelmekből fogadott zsoldosokkal (királyi dandárral), a világi és egyházi nagyok dandáraival és a kisebb (vagyis alsóbbrendű) papság által állítandó seregekkel megvédeni. Csak szükség esetén folyamodhatik a nemesség fölkeléséhez, mely azonban ekkor is csak az ország széleihez tartozik menni és ha 14 nap alatt az ellenségnek híre nem érkezik, haza lesz bocsátandó. 2. A király Magyarországon a kamaranyereséget (lucrum camerae), Erdélyben az ötvenedet (quinquagesima), Tótországban (vagyis Szlavóniában és Horvátországban) a nyustváltságot (marturinae) csak úgy szedheti, ahogyan az I. Lajos idejében szokásban volt. A kincstár jövedelmeit szaporítja ezen felül a harmincad, a pénzverés joga és a sójövedelem. Az adózások e nemein kivül a király sem a nemességtől, sem annak jobbágyaitól mit sem követelhet. 3. A király évente pünkösd táján az egész nemesség részvételével országgyűlést tart. 4. A pénzben változás nem történik. – Azonkívül még egy fontos rendelkezés történt; kimondatott ugyanis, hogy mindazok, akik a hazafiakat a fejedelem ellen lázítják, akik a törvényesen megválasztott király ellen összeesküsznek, nemcsak a hűtlenség vétkében marasztaltatnak el, hanem ellenük az ország összes nemessége is fegyvert fogni tartozik, s végül elrendeltetett, hogy az idegen kézen fekvő királyi várak Szent Mihály napjáig a királynak visszaadassanak.[6]

Ujlaki és Szilágyi ezekben a tárgyalásokban nem vettek részt; előbbi ebben az időben Prágában tartózkodott az 1458 március 2-án cseh királlyá választott és május 7-én Ágoston győri és Vince váci püspök által megkoronázott Podiebrad tiszteletére rendezett ünnepségek alkalmából, utóbb pedig az Alvidéken tartózkodott.

A fenti országgyűlési határozatok természetesen nem tetszettek sem Garainak, sem a Prágából visszatért Ujlakinak; mindketten nemcsak állásukat, hanem vagyonukat és életüket is veszélyeztetve látták a fiatal király mindjobban fokozódó és megerősödő népszerűsége és hatalma által. Abban állapodtak tehát meg, hogy Szilágyit is a maguk érdekkörébe vonva, pártot ütnek és gátat vetnek Mátyás hatalmának további kiterjesztése ellen. És a gyönge, bosszús Szilágyi csakugyan lépre ment, mert 1458 július 26-án Simontornyán a három oligarcha szövetséget kötött egymással, amely szerint „az egyezkedő felek egymást egész életökben minden ügyeikben akárki ellen és akármely körülmények között híven és egész erejükből segíteni, javukat, hasznukat kölcsönösen előmozdítani igérik, ezen igéretüket kiterjesztvén minden párthíveikre és rokonaikra és azt kemény, átkozódó hittel erősítvén meg, oly hozzáadással, hogyha mind amellett valamelyikök ezen szerződést megszegni bátorkodnék, ne csak keresztény hitének megszegésével, becsületének, emberségének elvesztésével bünhődjék, hanem… minden további vizsgálat nélkül a legnagyobb egyházi kirekesztésbe essék,… mely alól egymaga az apostoli szék se oldozhassa fel.“[7]

E szövetség megkötése után Szilágyi, elhagyván a király által kijelölt állomását, Erdélybe sietett, hogy a besztercei grófságot in natura is átvegye. Amidőn pedig Beszterce lakossága, mielőtt kaput tárt volna az új grófnak, szabadítékainak megerősítését kérte, ez magával hozott csapatjait támadásra rendelte a város ellen s azt megvevén, felgyújtotta, a polgárok közül többeket megöletett, másoknak szemeit szúratta ki, vagy kezeiket vágatta le. Sőt ezek után a beszterceieket segítő szebenieket ép akkor támadta meg, amikor azok egy 3000 főből álló török csapatnak Erdélyből való kiüzése után hazatértek.[8]

A király meghallván, hogy Szilágyi az Alvidékről önhatalmúlag Erdélybe távozott, augusztus végén maga ment le az Alföldre, hogy a folyton mozgolódó törökökkel szemben a szükséges intézkedéseket személyesen megtegye. Szegedre érve, Mátyás tudomást szerzett Szilágyinak besztercei kegyetlenségeiről, sőt talán a simontornyai szövetségről is. Tüstént magához rendelte tehát nagybátyját, aki október 8-án a király előtt megjelenvén, ahelyett, hogy hibáját belátta volna, Mátyás kiszabadításában és királlyá választásában szerzett érdemeit hangoztatván, hálátlansággal vádolta és egyéb sértő kifejezésekkel illette unokaöccsét, amin ez annyira haragra lobbant, hogy Szilágyinak azonnali elfogatását és Világosvárra való elküldését rendelte el. Itt a várnagyok, Lábatlani Gergely és Drach (Dóczi) György csakhamar a magáról megfeledkezett Szilágyi megöletésére is kaptak parancsot, de ez utóbb Carvajal pápai követ közbenjárására visszavonatott.[9]

Szilágyi kemény bünhödése nem rettentette vissza Garait és Ujlakit üzelmeik további folytatásától, sőt most már minden erejüket megfeszítették, hogy Mátyást megbuktassák és helyette Frigyest, aki úgyis a korona birtokában volt, emeljék a királyi székbe. E tervüknek újabb hiveket toboroztak, akik közül a legnevesebbek a következők voltak: Alsó Lendvai Bánfi Pál főajtónálló, György, László, János és Zsigmond bazini és szentgyörgyi grófok, Kanizsai László és Miklós, Monyorókeréki Elderbach Berchtold, Baumkircher András pozsonyi gróf, Vitovecz János tótországi bán, és a Nyugat-Magyarországon lakó nemesség tekintélyes része.

Mátyás ennek neszét vevén, a békétlenkedők közül mindazokat, akik valami hivatalt viseltek, megbízható emberekkel cserélte ki és helyzetének még további megerősítése és az ország biztonságának még tökéletesebb megalapozása céljából december 6-ikára Szegedre újabb országgyűlést hirdetett. Ezt megelőzőleg Guthi Ország Mihály tárnokból nádor, Rozgonyi Sebestyén – aki helyett az újból mozgolódó csehekkel szemben álló sereg fővezérletét Hédervári László egri püspök és Ónódi Czudar Simon főudvarmester vette át – erdélyi vajda, Lábatlani János és Pakos László székely grófok, Losonczy László, Bodó Gáspár, Szobi Péter és Speranchich Pál pedig horváth- és dalmátországi bánok lettek.

A szegedi országgyűlés határozataként 1459 január 5-én a következő törvényes rendelkezések láttak napvilágot;[10] a) Mindenekelőtt a király állítsa ki dandárát oly létszámmal, amint azt a királyi jövedelmek megengedik. A királyi jószágok telekkatonasága – minden 20 telektől 1–1 vitéz[11] – szintén ehhez a dandárhoz kapcsoltassék, a királyi városok és mezővárosok ellenben e kötelezettség alól fel vannak mentve, miután ők az ágyúk és hadigépek kezeléséhez szükséges tüzérek kiállítására, illetve a tüzéri szolgálat ellátására kötelesek. b) Azután az egyháznagyok és személyek, valamint a zászlós urak állítsák ki dandáraikat, még pedig az előbbiek Zsigmond király lajstroma szerint. Ha valamely egyházi személy azóta jövedelmeiben csökkenést szenvedett volna, az kiállítandó katonái számának leszállítása iránt a királyhoz folyamodhatik. A papnemesek létszámon felül tartoznak hadbaszállni. Az egyházi személyeknek szintén szabad dandáraik könnyebb megalakíthatása céljából minden huszadik jobbágyukat zászlójuk alá szólítani (ez volt az egyháznagyok telekkatonasága), ellenben a zászlós uraknak ezt nem szabad tenniök, mert ők a királyi kincstártól e címen kapott fizetéseikből (személyenkint és évente 4000 arany) kötelesek szabad felfogadás útján dandáraikat kiegészíteni. c) A vármegyék dandárai a főispánok, vagy a király által kinevezett kapitányok vezetése alatt vonulnak ki. Ezekhez csatlakoznak a világi urak és nemesek jobbágyaiból alakítandó zászlóaljak, akik a b) alatt említett dandáraikon kívül szintén minden 20 jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovas kiállítására köteleztettek (ez volt a világi főurak telekkatonasága). A jobbágytelkek és a kiállítandó lovasok számának megállapítása a király által minden vármegyében e célra kijelölt nemesek révén történt. Ezek az összeírásról jegyzékeket állítottak össze és azokat a király elé terjesztették. Ezekbe a jegyzékekbe zsellérek nem vétettek fel. A vármegyei dandárok három hónapig maradnak a király rendelkezése alatt, aki azokat tetszése és belátása szerint akár egyszerre, akár megyénként külön-külön használhatja fel, amint azt a körülmények és az ország védelmének szüksége megkívánja. d) Az eddigi kategoriákkal egyidejűleg felhasználhatók az ország védelmére a jászok, kúnok, szászok és egyéb kiváltságos népek fegyveres csapatai is. e) Ha mindezek az alakulások elégségesek nem volnának és a király szükségesnek találná, akkor az egész nemességet is fegyverbe szólíthatja és az tartozik is felkelni, de csak 3 hónapra és csak az ország határáig, Nándorfehérvárt és a rácországi várakat is ideértve. Ez esetben minden nemes személyesen köteles megjelenni és magát a bevonulás alól ki nem válthatja; kivételt képeznek az özvegyek, árvák, betegek, bénák és a várnagyok. A szegény birtoktalan nemesek tízen együtt küldhetnek egy lovast. f) Ha még ez a felülés sem volna elégséges a haza védelmére, akkor a lakosok fejenként tartoznak a szükség tartamára fegyvert fogni. g) A királyi parancs vétele után 25 napon belül a behivottak közül mindenkinek a táborban kellett lennie. Azokra, akik a fentiek szerint megállapított honvédelmi kötelezettségnek teljesítése körül mulasztást vagy visszaélést követtek el, súlyos büntetés várt.

E nagyarányú seregmegajánlásban rejlő bizalom nagymértékben emelte Mátyás tekintélyét és hatalmát úgy belső mint külső ellenségeivel szemben, amihez még egy szerencsés véletlen járult. Ugyanekkor megjelent Szegeden Osztoja Tamás, Bosnyákország vitéz királya is, aki Mátyásnak mint hűbérurának hódolatát kifejezvén, készséggel felajánlotta közreműködését a törökök ellen indítandó háborúban. Mátyás örömmel fogadta az ajánlatot és hogy magának a bosnyák fejedelmet még jobban lekötelezze, Szerbiát, melynek fejedelme, az 1457 elején elhunyt Brankovics György fia Lázár, néhány hónapi uralkodás után fiutód nélkül halt el, Osztoja Tamásnak, az ugyancsak Szerbiához tartozó Szendrőt és vidékét pedig nevezett fiának Tomassevics Istvánnak adományozta, aki Lázár leányát birta nőül.[12]

A szegedi országgyűlés végzései még nagyobb dühre ingerelték a hivatalvesztésük miatt már amúgy is toporzékoló Garait és Ujlakit, akik most még nagyobb sietséggel fáradoztak Mátyás megbuktatásán s mindent elkövettek, hogy a határozatlan, céltérő erélyt kifejteni sohasem tudó Frigyes császárt a magyar trón elfoglalására rábirják. Ezek az újabb fondorlatok nem maradtak titokban az ifjú király előtt sem, aki az új machinációkról 1459 január második felében értesülvén, azokról egyrészt az 1458 augusztus 6-án elhalálozott III. Calixtus pápa utódát, a II. Pius név alatt trónra került Aeneas Sylviust helyezte tudomásba, kijelentvén, hogy ily körülmények között ő kénytelen lesz a törökök ellen folyamatban levő előkészületeit beszüntetni, másrészt rendelkezésre álló hadait Budán összegyűjtvén, a hozzá hű egyházi és világi urakat a helyzet megbeszélése végett magához rendelte. E felhívásra számos nemesen kívül 12 főpap (csak az erdélyi püspök maradt távol), 19 zászlós úr és 17 főnemes jelent meg a király előtt, akiket az őszinte nyilatkozattételre szólított fel, megmaradnak-e korábbi elhatározásuknál s őt, aki a koronát sem nem kereste, sem nem igényelte, hajlandók-e továbbra is királyuknak tekinteni; neki – úgymond csak a haza szent ügye fekszik szivén, csak a magyar nemzet dicsőségében keresi a magáét; eddigi uralkodásából következtetést vonhatnak jövendő magatartására s ha ezzel megelégedve nem volnának, úgy ő a legkomolyabban el van határozva, hogy az ily körülmények közt magának terhére, az országnak pedig kárára válandó királyságról lemondjon. Erre valamennyien hűségesküt tettek, hogy egyikük sem fog mást királyul elismerni, hogy őt minden pártütő és bitorló ellen életükkel és vérükkel készek megoltalmazni. Viszont Mátyás a maga részéről is esküvel fogadta, hogy őket törvényes szabadságaikban megtartja s ha az ország érdeke az alkotmányos törvények és szokások némi változtatását kivánná, úgy azt csak az ő megegyezésükkel fogja megtenni.[13] Ez 1459 február 10-én történt.

A pápa minden tekintetben Mátyás mellett foglalt állást s Frigyes császárt komolyan meginté, hagyna fel a magyar koronára szóló aspirációival, követét, Carvajal bíbornokot pedig felhatalmazta, hogy a pártütőket egyházi átokkal sujtsa és a fejedelmek közt a békét állítsa helyre,[14] de mindez már csak erősen elkésve éreztette hatását, mert közben mint legott látni fogjuk, oly dolgok történtek, miáltal a háború Mátyás és Frigyes között kikerülhetetlenné vált.

[1] Kovachich, Script. Min. rer. Hung. II., 25.

[2] Engel, Gesch. v. Ungarn III., 219.

[3] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 93.

[4] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. X., 376.

[5] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 89.

[6] Kovachich, Vest. Comit. 325.

[7] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 96. és X., 593.

[8] Katona Hist. Crit. XIV., 101. – Schesaeus, Appendix 242. – Aeneas Sylvius, Historia di Europa, II., 391. – Lebel János, Memorabilia Transylvaniae.

[9] Bonfinius, Rerum. Hung. Dec. X., 380. – Engel, Gesch. des ung. Reichs III., 224. – Révai, De Monarchia Cent. V., Schwandtnernél II., 673. – Egykorú krónikások elbeszélése szerint akkor, amikor Mátyás Szilágyi elfogatását elrendelte, a szükséges láncok nem voltak kéznél. „Lesznek – úgymond ekkor gúnyosan a jelenvoltak közül többek állítása szerint a nyakas Szilágyi – az én kocsimban, amelyeket a jótéteményeimről megfeledkezett öcsém számára hoztam magammal.“ Ezek a felségsértő szavak hozták volna ki a szintén heves, tüzesvérű ifjú királyt annyira sodrából, hogy azonnal parancsot iratott Szilágyi megöletésére. Lásd Gróf Teleki, A Hunyadiak kora III., 100. és Horváth Mihály, Magyarország Történelme, III., 86.

[10] Kaprinai, Hist. Hung. Dipl. II., 228. – Pray, Annal. III., 225. – Batthyani, Leges Eccl. I., 469. – Kovachich, Vest. Comit. 335. – Katona Hist. Crit. VII., 175.

[11] Tulajdonképpen innen származik a huszár elnevezés, bár ez a név már előbb is használatos volt. (Engel, Gesch. v. Ungarn. III., 227. – Palma, Notit. Rer. Hung. II., 354. – Kaprinai, Hist. Hung. Dipl. II., 234. I.)

[12] Lásd Osztoja Tamás 1459 február 10-én kelt, Zrednai vitéz Jánoshoz és ugyanez év május 1-én kelt, a milanói fejedelemhez intézett leveleit. Fontes Rerum Austr. XX., 171. – Gebhardt, Geschichte von Ungarn III., 703. – Schimeck, Politische Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama 127.

[13] Kovachich, Vest. Comit. 352.

[14] Pray, Annal. III., 233. – Kaprinai, Hist. Hung. Dipl. II., 293. – Katona Hist. Crit. 218.

Fraknói V., Magyarország és a római Szentszék, II., 115–116. szerint a pápa Mátyás követei előtt kijelentette, hogy „a római Egyház a keresztény királyokat és fejedelmeket különbség nélkül tisztelni és támogatni köteles, de Mátyás királynak kivételes kedvezményekhez van joga. A belső viszályokat pedig, amelyek Magyarországon dúlnak, meg fogjuk szüntetni, mert nem engedhetjük meg, hogy a népek, amelyeknek hivatása, hogy a közös ellenséggel szemben álljanak, belső sebekben vérezzenek. Frigyes császárnak pedig a pápa április 2-án kelt levelében többek között ezeket írta: „Mialatt Magyarország királya azon van, hogy kardját a törökre emelje, keresztény részről akadályokat gördítenek neki. Békétlen mágnások rá akarják beszélni Felségedet, hogy a királyság alkotmányának megváltoztatására segélykezet nyujtson. Nehogy ebből még nagyobb botrány származzék, intünk Téged, hogy gondolj felséges állásod tekintélyének megóvására és a kereszténység egyetemes érdekeire és ne hallgass lázadók tanácsára. Mert ha ez az egyenetlenség háborúra vezetne, ami hozzájárulásod révén könnyen lehetséges, nem a királyt kellene hibáztatnunk, ha a saját biztonsága végett a törökkel békét kötne, hanem azt, aki ilyen gyalázatos békére kényszerítette. Ez a királyság az egész kereszténység paizsa.“ (Pastor Ludwig, Geschichte de Päpste, II., 49. nyomán Tower, A pápák szerepe hazánk megmentésében és fennmaradásában 95.) „Sőt mi több – írja folytatólag Tower – a császárt felkereső Carvajal bíboros kijelentette a császárnak, hogy az esetben, ha Mátyást háborgatná, Ő Szentsége szükség esetén még fegyverrel is kénytelen volna a magyar királyt megoltalmazni.“