A magyarok által kivívott fentebbi fényes győzelmek a felvidéki csehek és Giskra uralmát ugyan még nem törték meg, de azért mégis nagy volt az erkölcsi hatásuk, mert általuk a király tekintélye lényegesen megerősödött. Azonkívül a Felvidék népe is látván, hogy királya komoly szándékot mutat, hogy a cseh uralomnak és garázdálkodásnak végre valahára vége vettessék, ő maga is önként és örömest tódult a felmentésükre küldött vezérek zászlói alá.

Ezúttal még alárendeltebb jelentőségű hadműveletekről lévén szó és másrészt mivel ugyanabban az időben az ország fővárosában is sorsdöntő események játszódtak le, a fiatal király nem tartotta szükségesnek, hogy személyesen álljon a csehek megfékezésére rendelt hadak élére. Ezt a munkát az e célra kirendelt illetve ezzel a feladattal megbízott alvezérek is dicséretre méltó buzgalommal és szerencsés kézzel végezték el. Persze jó lett volna, ha egy füst alatt mindjárt az egész Felvidék, tehát Zólyom–Besztercebánya környéke is megtisztíttatott volna az ott garázdálkodó bandáktól és ha a Lengyelországból visszatérő Giskrán is alaposan el lehetett volna verni a port, de egyelőre jóval kevesebbel is be kellett érni, mert közben sok más sürgős feladat várt megoldásra.

A hadműveletek és harcok valami különös megjegyzésre nem adnak alkalmat. A cseh várőrségek és csapatok, tekintve, hogy mindenütt számottevő kisebbségben voltak, ha a felkínált ütközetet egyáltalában elfogadták, elég jól tartották magukat, viszont a magyarok részén ki kell emelnünk, hogy csapatjaik nagy elszántsággal mentek neki még a váraknak is, holott lovassággal, gyengén felszerelt és felfegyverzett gyalogsággal, mely várvivó eszközök felett egyáltalában nem rendelkezett, várak és erősségek vívása elég nehéz és problématikus feladatnak minősíthető.

Hogy a magyar csapatok és a föld népe elkeseredésükben a kezük közé esett ellenséggel könyörtelen módon bánt el, azon nincs mit csodálkoznunk, mert hiszen a csehek is vérig kínozták, dúlták és fosztogatták azt a vidéket és annak lakosságát, ahova egyszer a lábukat betették. Vicem pro vice – szeget szeggel – volt tehát e hadműveletek alatt a magyar csapatok és lakosok szinte önmagától adódó és bizonyos tekintetben jóleső megnyugvást keltő jelmondata.