Amidőn Mátyás 1458 február közepén a budai várba bevonult, hogy ott az uralkodás nehéz tényét megkezdje, Magyarországon mind kül-, mind belpolitikai tekintetben meglehetősen nehéz viszonyok állottak fenn. Északon Kázmér lengyel király, aki neje révén szintén számot tartott a magyar koronára, mellőzése miatt irígy szemmel és rosszindulattal nézte a fiatal uralkodó otthoni elhelyezkedését és a felvidéken még mindig garázdálkodó és vele szoros összeköttetésben álló cseh rablófőnökök révén igyekezett minél több borsot a nálánál szerencsésebb rivális orra alá törni. Nyugaton a másik mellőzött trónkövetelő, Frigyes német császár agyarkodott a nézete szerint alacsony származása miatt nem is a trónra való Hunyadi Mátyásra, akinek a már 18 év óta nála volt szent koronát semmi szin alatt sem volt hajlandó kiszolgáltatni. Délen nemcsak a magyarság, hanem az egész kereszténység legveszedelmesebb ellensége, a török leselkedett és várta a kedvező pillanatot, hogy régi tervét, Magyarország megszállását valóra váltsa. Végül kelet felől is oly államok, Oláhország és Moldva környezték az országot, amelyekben az eddigi tapasztalatok szerint inkább ellenséget mint barátot lehetett látni. Az összes környező külhatalmak közül ennélfogva egyedül Csehország kormányzója, Podiebrad jöhetett kellő támasz gyanánt szóba, aki legalább egyelőre elég hű és megbizható szövetségesnek mutatkozott. Ezenkívül még egy nagy, nem annyira anyagi segítséget jelentő, mint inkább hatalmas erkölcsi súllyal bíró tényező emelte fel jótékony szavát az ifjú javára. III. Calixtus pápa ugyanis a fiatal királyt üdvözlő levelében[1] többek között ezeket a sok tekintetben jóslatszerű kifejezéseket használja: „Ép amikor a török zsarnok újabb fenyegető készülődése és a keresztény fejedelmek vészteljes nembánomsága lelkünket a legnagyobb aggodalommal töltötték el, virradt fel az a szerencsés nap, amelyen megtudtuk magyar királlyá történt megválasztásodat. Az e fölött érzett örömünk és megelégedésünk tolmácsolására a nyelv úgyszólván képtelen… Fenségedben ugyanis Isten küldöttjét üdvözöljük, aki azért emeltetett ifjú korában a trónra, hogy országában a belső viszályokat leküzdve, egész erejét a mohamedánok kiirtására fordíthassa… Atyádnak, Krisztus győzhetetlen athlétájának, örök dicsőséggel környezett emlékezetét fölidézve, azt a meggyőződést tápláljuk, hogy… Te az ő dicsőségét nemcsak eléred, hanem felül is múlod…“

Az ország belsejében a fentebb említett január 23-iki általános nagy kibékülés ellenére csakhamar újabb vészterhes felhők mutatkoztak a horizonton. Garai László nádor, miután Mátyás leányának kezét visszautasította s így az anyjával és nagybátyjával Szegeden eskü alatt kötött szerződés egyik legfontosabb megállapodása teljesedésbe nem mehetett, jogot formált arra, hogy Mátyást királynak el ne ismerje. Szövetségese, a nagyravágyó kombinációit veszélyeztetve látó Ujlaki Miklós erdélyi vajda szintén örömmel vállalt Garaival szolidaritást. A felvidéken még mindig basáskodó Giskra, bár Strassnitzban Podiebrad közbenjárására Mátyásnak meghódolt, Kázmér lengyel király unszolására csakhamar elpártolt az ifjú királytól s annak híveit újból elnyomni, üldözni kezdte.[2]

Giskra és Ujlaki megfékezése, illetve megpuhítása érdekében Mátyás Podiebradhoz folyamodott, aminek az lett az eredménye, hogy Ujlaki megszívlelte sógorának, a cseh kormányzónak intő szózatát és legalább színleg ismét Mátyás hívévé vált, ellenben a lengyel király által feltüzelt Giskra sehogy sem akart a jó szóra hajolni. A szent korona visszaszerzése érdekében Mátyás Vitéz János püspököt küldte el harmadmagával Frigyeshez, aki azonban az elégedetlen magyar urak által felbíztatva s velük összejátszva, ezúttal nemcsak kitérő választ adott, hanem Mátyás alacsony származását gúnyolva, ridegen utasította vissza a követeket, miért is Vitéz a királytól kapott megbízás értelmében háborúval fenyegette meg a fenhéjázó uralkodót.[3] E miatti felháborodásában Frigyes a Cilleiek horvát- és tótországi birtokait, Varasdot, Szent Györgyöt, Szamobort, Medvedet, Kamenicet stb. elfoglalván, azok ellenében az özvegy grófnénak évi 2000 forint nyugdíjat helyezett kilátásba.[4] Ilyenformán most már a német császár, aki a Száva mentén egyéb jelentéktelenebb helységeken kívül már eddig is Zágráb, a Rába–Duna között pedig Rohonc, Kőszeg, Sopron és Fraknó birtokában volt, az ország nyugati határa mentén mindenütt nyilt kapuk felett rendelkezett, amelyeken át könnyen betörhetett és egy ideig bántatlanul nyomulhatott előre akár az ország szíve, Buda, akár a Dráva–Száva közén át az Alduna felé.

Még ennél is nagyobb és kényesebb baja támadt a fiatal királynak saját nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal, akinek tulajdonképpen első sorban köszönhette királly történt megválasztását. A fiatal, tetterős Mátyás mindjárt uralomrajutásának első percében kifejezésre juttatta, hogy ő a saját feje és esze szerint akar uralkodni és hogy neki nincs kormányzóra szüksége; ezt a szerzett érdemeire rátartós és büszke Szilágyi igen zokon vette unoköccsétől, akitől ő tulajdonképpen hála fejében vak engedelmességet remélt, holott ehelyett az országgyűlésen vállalt kemény, a király hatalmát mód nélkül megszorító feltételek miatt gyakori szemrehányásokat kellett hallania. S ez a kettőjük között támadt feszültség idővel nemhogy enyhült volna, hanem ellenkezőleg szinte a kiállhatatlanságig mindig nagyobb mérveket öltött, amint azt annak idején bővebben kifejtjük majd.

Mindezekhez még nagyfokú pénzügyi kalamitások is járultak. Amidőn az ifjú király Budára megérkezett, a királyi várlakot úgyszólván butorozatlanúl, a királyi kincstárt pedig teljesen üresen találta. E tekintetben legalább pillanatnyilag egy felette ügyes ötlettel segített magán. A népmonda szerint egyik legmeghittebb emberével, a későbbi nádorral, Országh Mihállyal folytatott tárgyalás és tanakodás eredményeként Mátyás nemsokára Budára érkezte után ott országgyűlést tartott, amelyen panaszképpen adta elő, hogy teljesen üres várlakot, kopasz falakat adtak át neki, ahol butorzatnak még nyoma sincs. Az elsőnapi gyűlés feloszlatása után a király a nemességet hazabocsátotta, az urakat ellenben ebédre hívta magához. Ebéd közben a palotát parancsára cseh zsoldosok fogták körül s ekkor a király mindegyik vendégének egészsége külön-külön poharat emelt. Országh Mihályon kezdte s beszédének végén 40.000 aranyat kért tőle a kincstár számára. Országh előzetes összebeszélésük értelmében tagadó választ adott, mire a király felhívatta a cseh hadnagyot, hogy a renitenskedő Mihály urat a csonka toronyba kísérje. Erre Országh színleg elrémülve, 20.000 aranyat hozatott el lakásáról és átadta a kincstartónak. Ezek után Mátyás egymás után a többi urakat is felköszöntötte, mindegyiktől hozzájárulást kérve üres lakosztálya bebutorozására és ők valamennyien eleget is tettek a felhívásnak. Az ügyes trükkről értesült nemesség követte az urak jó példáját s a folytatólagos országgyűlésen minden jobbágy-telek után 4–4 aranyat szavazott meg a kincstár javára. Az országgyűlés berekesztése előtt Mátyás köszönetet mondott a rendeknek áldozatkészségükért s egyben megfogadta, hogy a befolyt pénzt nem kocka- és kártyajátékra, hanem a haza oltárára fordítja s egyúttal kinyilatkoztatta, hogy az urak által hazafias érzülettel felajánlott összegekben csak kölcsönt lát, amelyet a kincstár annak idején vissza fog fizetni.[5]

[1] Lásd a pápa 1458 március 14-én kelt levelét Theiner, Vetera Monum. Hung. II., 312. old. – Raynald, Annal. Eccles. XVIII., 510.

[2] Lásd Mátyás 1458 március 27-én és 28-án Podiebradhoz intézett leveleit. Mátyás külügyi levelei I., 2., 3.

[3] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IX., 513. – De Roo, Hist. Austriae, VI., 236. – Pray, Annal. III., 219.

[4] Chronik der Grafen von Cilly, Hahnnál II., 738. – Chmel, Materialien zur Geschichte Österreichs, II., 151.

[5] Gercsei Ambrus, Historiás ének a felséges Mátyás királyról (Kolosvár, 1577.) nyomán Szalay László, Magyarország története III., 197.