Július 22-ikének reggelén, egy rettenetes, az idegeket a végkimerülésig megfeszített izgalomban és folytonos harcokban eltöltött éjszaka után Hunyadi és Kapisztrán boldogok voltak és hálát adtak a jó Istennek, hogy a törököket a vár és város falai közül kiűzniök sikerült és szinte istenkísértésnek tekintették a már amúgy is majdnem megszakadásig megfeszített húrnak még további kitágítását. Hogy a török sereg legnagyobb része máris a felbomláshoz közel áll, azt Hunyadi július 22-én a reggeli órákban még nem tudhatta, de különben is a szultán csapatjainak zöme ekkor még mindig csak a megerődített táborig vonult volt vissza, ahol újabb mérkőzésre, akár támadólagos, akár védőleges formában, hamarosan ismét készenlétbe helyezkedett, mint azt a küzdelem folytatása folyamán lezajlott események is eléggé bizonyították. Ily, bár részben már megviselt, de azért még igen számot tevő és számra nézve még mindig sokkalta erősebb ellenségnek az éjjeli harc által kifáradt csapatokkal nekimenni, valóban nem látszott tanácsosnak. Másképpen állottak a viszonyok a 22-iki csata végső befejezésekor, amikor az ozmán sereg legyőzetése, futása és teljes összeroppanása iránt kétség már nem állhatott fenn, ekkor valóban helyén lett volna az üldözést az erők végső megfeszítése árán is elrendelni és végrehajtani. Hogy ezt Hunyadi nem tette meg, ennek bizonyára meg volt, az általunk nem ismert, de mindenesetre felette nyomós oka, amihez nem utolsó sorban alighanem az is hozzájárult, hogy Hunyadi a keresztesekben, akik pedig a sereg túlnyomó többségét tették ki és akik ép az imént is legszigorúbb parancs ellenére cselekedtek, amidőn a támadásba való átmenetet kierőszakolták, nem tudott annyira megbízni, hogy velük nyilt csatában is szembe mert volna nézni, a magukat utóbb megint megemberelt ozmán tömegekkel. Intenzív, térnyerő, Bolgárországig, sőt még azon is túlterjedő támadó műveletekre, amelyek koronát lettek volna hivatva a nándorfehérvári győzelemre feltenni, ez a tarka-barka összetételű, kevésbé fegyelmezett és gyengén felfegyverzett és felszerelt néptömeg egyáltalában nem volt alkalmas,[1] de a győzelmes csata utáni közvetlen és erélyes üldözésre Hunyadinak rendelkezésre álló lovassága is elegendő lett volna és hogy a jeles vezér még ettől is eltekintett, azt túlzott óvatosságának kell betudnunk s így azt méltán hibául és mulasztásként róhatjuk fel neki.

Ellenben dícséretes és nem eléggé méltányolható önmegtagadásra, helyes belátásra és a viszonyokhoz való célszerű alkalmazkodásra vall, hogy amikor látta, miszerint Kapisztrán nem képes a nekivadult tömeget megfékezni és a tilalom ellenére kezdeményezett támadás abbanhagyására rábírni, akkor Hunyadi sem habozott soká, hanem nyomban teljes erejével hozzácsatlakozott a támadásba átment keresztes hadhoz, miáltal nemcsak az összes keresztény hadak egységes összműködését biztosította a nem az ő inye szerint kezdeményezett küszöbön álló művelethez, hanem ezáltal annak sikerét is a lehető legelőnyösebben készítette elő és alapozta meg; mert magukra hagyatva, egyedül a keresztesek aligha tudták volna a szultánnak az újraéledt harc folyamán kifejezésre jutott bősz támadásait és erőlködéseit kivédeni, sőt ami ennél is több, győzelmesen és eredményesen visszaverni. Mert hiába, azt el kell ismerni, hogy Mohamed félelmetes ellenség volt, akinek a legélénkebb harc hevében is helyén volt a szíve és hogy óriási túlereje ellenére serege ezúttal oly csúfos vereséget szenvedett, az nem rajta múlt, hanem más mellékkörülményekben leli magyarázatát. Ő a maga személyére épúgy a hadjárat és az ostrom előkészítése, mint ez utóbbinak keresztülvitele tekintetében derekasan megfelelt vezéri kötelességének.

Hogy a világraszóló nándorfehérvári remek győzelem nem teremhette meg azt a szép gyümölcsöt, amit Európa keresztény fejedelmei első extázisukban tőle vártak, annak elsősorban ők maguk voltak az okai, mert főkép, amikor Hunyadi János behúnyta szemeit és már ismételten megigért segély nyujtását illetőleg, csakhamar valamennyien visszazökkentek a legnagyobbfokú nembánomságba, ami aztán bő alkalmat adott a törököknek, hogy a nándorfehérvári csapást kiheverve, új erővel és buzgalommal lássanak hozzá időlegesen félbemaradt programjuk folytatásához. A keresztény fejedelmek és hatalmak nemtörődömsége volt egyedüli oka, hogy nagy Hunyadink szépséges álma, amelyért ő minden percben kész volt vagyonát, vérét, életét, mindenét feláldozni: a töröknek Európából való kiszorítása valóra nem válhatott. Sőt Magyarország szempontjából még kevesebbel is be lehetett volna érni. Már az is elég lett volna, ha a határokat dél felé a Balkán hegység gerincéig sikerült volna előretolni, mely vonal mégis biztosabb és könnyebben védhető is lett volna, mint a Duna rengeteg hosszú vonala, amelynek lapos, mocsaras északi partmenti vidéke a védekezést az azon áttörni akaró támadóval szemben nagyon megnehezítette. Ideális déli határ gyanánt részünkre már kezdettől fogva a Várna–Sipka szoros–Szófia–Küstendil–Üsküb–Skutari által jelölt vonal jöhetett számításba, melynek két szárnya tengerekre, arcvonala pedig természetes hegyláncolatok legmagasabb gerinceire támaszkodva, oly hatalmas bástyaként szerepelt volna, amelyet ügyes berendezés és védekezés mellett nem egykönnyen lehetett volna keresztültörni. Azonban ennek a problémának a megfejtésénél is ugyanaz volt a baj, mint a többi határkérdések elintézésénél. A magyarság az örökös háborúskodásban annyi vért veszített, hogy sohasem volt annyi népe, hogy azzal az ország egész területét elfoglaltassa. A határok mentén mindig kevésbé megbízható elemek letelepítésével kellett bajlódni és kísérletezni, amelyek a magyarság érdekeit soha sem hordták a kívánt mértékben szívükön. Ez volt a baj északon a szláv, keleten az oláh, délen a szerb, délkeleten a tenger mentén az olasz és nyugaton a német beáramlási és úrhatnámsági törekvésekkel szemben. Nekünk az évszázadok hosszú sorozatán át és még ma is, elszigeteltségünk, magunkrahagyatottságunk és csak mérsékelt szaporodási képességünk volt és marad a legnagyobb bajunk, mely legjobban a világháború befejezésekor sujtott bennünket, amikor a szobatudós Wilson nagyképű világboldogító elveinek szem előtt tartása mellett a határok megállapításánál a nemzetiségi elvet mondották ki mértékadónak, de ádáz ellenségeinknek volt rá gondjuk, hogy a mi határainkat a trianoni örökké szégyenteljes pontozatokkal még ezen túlmenőleg is a mi kárunkra állapítsák meg. És a mi mennyországunk, hőn óhajtott Nagymagyarországunk is csak úgy lesz nem homokra, hanem kemény sziklára épített alkotmány, ha szaporodás tekintetében a magyarság olyanformán tud lépést tartani a kilátások fokozatos javulásával, hogy idővel az egész Kárpátmedencét színtiszta magyarokkal tudja megtölteni. Sőt én azt tartanám leghelyesebbnek, amint azt már egy ízben kifejtettem, ha a legveszedelmesebb határmenti területekre a legmegbízhatóbb magyar családokat telepítenők. Akkor aztán jöhet a cseh, a német, a muszka, az oláh, a szerb, sőt jöhetnek egyszerre valamennyien és még sem sikerül majd nekik az Árpád apánk által szerzett hon egyes részeit lefaragni.

[1] Kupelwieser, id. m. 132.: „An eine Verfolgung der Türken war bei dem Zustande der Truppen, ihrer ungenügenden Ausrüstung, sowie der Disciplinlosigkeit der Kreuzfahrer nicht zu denken.”