X/10. számú melléklet.

Amikor Hunyadi július 22-én reggel a törökök vad menekülése folytán újból az egész vár és város birtokába jutott, Kapisztránnal egyetértve, a csapatoknak megállást parancsolt. Ez azért történt, mivel Hunyadi a sokkalta erősebb ellenséggel a nyilt mezőn való összeütközést a kivívott győzelem ellenére sem tartotta tanácsosnak. Ahelyett tehát, hogy a menekülő ellenséget nyomon követte és üldözte volna, abban a biztos tudatban, hogy a szultán bizonyos idő mulva az ostromot és az azzal kapcsolatos rohamokat újból meg fogja újítani, úgy a maga csapatjait, mint Kapisztrán kereszteseit a város falain, valamint azok réseinél és kapuinál olyképpen helyezte el, hogy a törökök újabb támadásának sikerre való kilátással nézhessen szembe. Természetesen mindjárt hozzáfogott a megrongált falak kijavításához is és nehogy az ellenség csapatjait hamarosan ezen munkájukban zavarja, szigorúan megtiltotta, hogy bárki is a várat és várost elhagyva, az ellenséget ingerelni merészelje s azonkívül halálos büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik a csapatokhoz tartozó egyéneket a Száván, vagy a Dunán átszállítani merészelnének. Az egész délelőtt csendben az elrendelt munkálatokkal telt el, a délutáni órákban azonban a keresztesek egy kisebb csapata, látva, hogy a törökök nem támadnak, a gondjaira bízott egyik lőtt résen keresztül előbb egyenként, majd kisebb csoportokban kilopódzott s a rés előtt levő halmon állást foglalva, nyilazni kezdett a szemben álló törökökre, majd pedig az ellene küldött spahikat is visszaűzte. Ez a részleges siker a szomszédos falrések őrzőit is támadólagos fellépésre késztetvén, a harcba keveredett keresztesek száma pillanatról pillanatra nagyobbodott s így a tilalom ellenére megkezdett harc, főkép miután a táborban levő törökök részéről is mindig többen nyomultak előre veszélyeztetett bajtársaik segítségére, mindig nagyobb mérveket öltött. Hunyadi szigorú parancsának megszegése miatt igen nagy haragra lobbant s talán az ő meghagyásából kelt át Kapisztrán Tagliacozzoval és még egy másik szerzetes társával a Száván, hogy a szigorú parancs ellenére harcba keveredett kereszteseket eredeti állásukba visszarendelje. Ámde mire Kapisztrán a tett színhelyére ért, ott már mintegy 2000 főnyi keresztest talált, akik a harcivágytól elkapatva, immár nem hallgattak legfőbb vezérük intő szavára, hanem szilaj nekirohanással tovább folytatták a megkezdett támadást. Ily körülmények között Kapisztrán, alárendeltjei harcivágyában Isten ujját látva, maga is magasra emeli hosszú keresztjét és Jézus nevét hangoztatva, az ő szent nevében hívja fel híveit a támadás folytatására. Amidőn a Száva tulsó partján levő keresztesek Kapisztrán felemelt keresztjét megpillantották, azok is gyorsan dereglyéikbe ugrottak s így csakhamar több ezerre menő tömeg állott Kapisztrán háta mögött, amelyet a Száván átözönlő népáradat folyton folyvást szaporított. A szinte átszellemült tömeg támadása a sáncaiban levő ázsiai török hadtestet részint arcban, részint oldalban találta s így az nemsokára egyik állást a másik után elhagyva, folyton hátrálni kényszerült.[1]

A dolgok ily állása mellett Hunyadi a mindig nagyobb arányokat öltő támadásban felsőbb akarat megnyilvánulását látva, gyorsan összeszedte a várban és városban levő összes hadakat és azokat is nyomban csatarendbe állította a város előtt, a Kapisztrán csoport balszárnya és a Duna között, ahogyan az a X/10. számú mellékleten sematikusan fel van tüntetve.

Miután közben Mohamed rendelkezésre álló erejének a legnagyobb részét mindig nagyobb elszántsággal az ázsiai hadtest tábora felé közeledő keresztesek ellen vezette előre, akiket sikerült is visszanyomnia,[2] a saját jobbszárnya előtt volt sáncozatok csak igen gyenge török csapatok által maradtak megszállva. Ezeket érte Hunyadi utóbb bekövetkezett elszánt támadása, mely mindjárt az első roham alkalmával sikerrel járt. Ezt a sikert kiaknázandók, a magyarok a sáncok elfoglalása után az abban talált ágyúkat is a törökök ellen fordítják. Ekkor tért vissza a balszárnya harcában szintén tevékeny részt vett Mohamed egy erősebb lovashad élén a csatavonal közepére és élénk szemrehányásokkal illette Hasszánt, a janicsárok agáját, hogy az arcvonala előtt fekvő sáncokat az ellenség által elfoglalni engedte. Ezt az öreg katona annyira szívére vette, hogy egy csomó embere élén ott a helyszínén nyomban harcba elegyedve, abban a szultán szemeláttára csakhamar halálát is lelte.

Most aztán Mohamed maga állott a janicsárok élére, saját kezébe vevén a csata további vezetését, de a magyarok nyomása mindig erősebbé vált, akik egyik párhuzamot a másik után elfoglalva, végre az erődített török táborba is betörtek. Ennek birtoka miatt mindkét fél hosszú ideig a legelkeseredettebb harcot vívja, míg végre estefelé 6000 portyázásból visszatérő spahi harcbadobása által sikerült a keresztényeket a táborból kiszorítani. Ez azonban csak ideig-óráig javított a helyezten; a török sereg zöme az ismét kiújuló harcban csakhamar felmondta a szolgálatot. Ebben az utolsó küzdelemben maga a szultán is megsebesült baloldalában egy kopja által,[3] akit ennek következtében félholtan vittek vissza a saját, mások szerint az európai hadtest táborába.

Most aztán a török sereg végkép felbomlott és az éj folyamán a legrendetlenebb futásnak eredt, magával vivén még mindig eszméletlen állapotban levő szultánját, miután előbb a tábort a lángok martalékának engedte át.

Hunyadi, akinek fogalma sem volt a török sereg nagymérvű felbomlásáról, cseltől tartva és még mindig az ellenség támadásának megújítására számítva, nem üldözte különben is kimerült hadával a törököket, sőt még a csata színhelyén való éjjelezést is veszélyesnek tartván, csapatjait még az éj folyamán, miután a sáncokat és árkokat hamarjában betömette és az ágyúk közül azokat, amelyeket magával nem vihetett, beszegeztette, éjjeli szállásra a várba rendelte vissza.

Ez az elővigyázat és óvatosság azonban felesleges volt, mert a menekülő török seregen annyira erőt vett a rémület, hogy azt még Szófiánál sem lehetett megállítani, ahol az eszméletét időközben visszanyert szultán a renitensek közül egynéhányat saját kezével vagdalt össze. Utóbb azonban magát Mohamedet is elfogta a félelem és rettegés, ami annyira fokozta idegességét, hogy méreggel akart véget vetni életének.[4]

A törökök állítólag 24.000 halottat hagytak vissza Nándorfehérvár alatt és ugyanannyi pusztult el visszavonulás közben is.[5] Egyébként a török veszteségekre vonatkozó adatok felette eltérők.[6] Fogságba ellenben mindössze 4000 török került.[7] Azonkívül mintegy 300 ágyú, 23 hajó és számtalan puska jutott a győzők kezébe. Különben a zsákmány nem volt valami túlnagy, miután annak legnagyobb része bennégett a törökök által felgyújtott táborokban.

Ezzel szemben a keresztények vesztesége úgyszólván minimálisnak mondható.[8]

A csata lefolyásáról és eredményéről Hunyadi július 24-iki levelében számolt be a királynak[9] s egyidejűleg körülbelül ugyanazt írta Dénes esztergomi érsek is fentebb közölt levelében. E levelekben a fővezér ama nézetének ad kifejezést, hogy most lett volna ideje a törököket egész erővel megtámadni, mert most 10.000 emberrel többet lehetett volna elérni, mint máskor 30.000-rel. A pápa Kapisztrán tudósításaiból értesült a nagy győzelemről.[10] László király és a pápa útján aztán a többi fejedelmek is értesültek az egész kereszténységet érintő nagy eseményről, mely mindenütt óriási örömet és lelkesedést váltott ki. De ezzel aztán be is érték az összes fejedelmek és népek, mert említésre méltó segítséget ezután se küldött egyikük se.[11] A nagy nap emlékére Calixtus pápa az úrszíne-változása ünnepét, melyet eddig csak a keleti egyház tartott meg, az egész kereszténység részére kötelezővé tette s annak megtartását évente – hogy miért éppen erre a napra, nem tudjuk – augusztus 6-ikára tűzte ki;[12] azonkívül azt is meghagyta, hogy a keresztény hívek Budán és egyebütt is, naponta délután egy órakor harangszóval emlékeztessenek imádságra a Jézus szolgálatában ez alkalommal elesett katonák lelki üdvéért, ami Buda bevételéig tényleg meg is történt.[13]

Ámde a magyaroknak és az egész kereszténységnek a dicső győzelem felett érzett nagy örömét már néhány nap múlva mély gyász váltotta fel. A nemzet büszkesége és korának egyik legnagyobb hadvezére, Hunyadi János, alighanem maga is megkapván a táborban uralkodó pestist, miután fiait és barátait egyetértésre, hazaszeretetre intette és a török elleni küzdelem folytatását lelkükre kötötte, 1456 augusztus 11-én Zimonyban, élete 68-ik évében Kapisztrán János karjai között kiadta nemes lelkét. Hült tetemét, kívánságához képest Erdélybe vitték és a gyulafehérvári sírboltban helyezték örök nyugalomra.[14] Alig harmadfél hónap mulva, október 23-án, hű barátja és segítőtársa, Kapisztrán János is követte őt a halálban, akit rendjének ujlaki (a mai Illok) zárdájában temettek el s akit 234 évvel később XVI. Benedek pápa a szentek sorába iktatott.

[1] A különböző források a csata felújulását különbözőképpen adják elő. Igy Chalkokondylasz, id. m. VIII., 174. old. azt állítja, hogy Hunyadi és Kapisztrán a törököket a városból történt kinyomatásuk után nyomban egyesült akarattal támadták meg, de ez ellentétben áll a legtöbb író ama egyöntetű állításával, hogy a tulajdonképpeni nándorfehérvári csata csak a délután folyamán kezdődött. Ezt mondja többek között a csatában személyesen részt vett Tagliacozzo is, Waddingnál XII., 373. Hogy Kapisztrán a kereszteseket a megkezdett ütközet abbanhagyására akarta rábírni, azt Bonfinius mondja id. m. VIII., 383. old. valamint Aeneas Sylvius, Hist. Boj. LXV. fejezetében. Ellenben Thúróczy LV. fej., Ranzan, id. m. XXVII., 192. old. és Arenpeck, id. m. 1266. old. úgy tudják, hogy ez a második csata az elrendelt üldözés következtében nyomban követte az elsőt. Mi fenti előadásunkban a legvalószínűbbnek látszó verziót követtük.

[2] Chalkokondylasz és Bonfinius id. h.

[3] Chalkokondylasz, id. m. 422.: „Kai autoV te andra Paiona anelwn titrwsketai er tou mhron, ou mentoige etrapeto.” – Sead-eddin, Török történetírók I., 157. – Nesri u. o. I., 66. – Turszun bég u. o. I., 79.

[4] Bonfinius, Thúróczy és Arenpeck, id. h. – Nauclerus, Gener XLIX., 959.

[5] Ezek az adatok Brankovicstól származnak, Pry, Annal. III., 181.

[6] Az elesettek számát Aeneas Sylvius, Hist. Boh. id. h. és Hist. Fridr. III., 462. old. 4000-re, Platina, Vita Callixti című művében 5000-re, Unrest, Chron. Austr., Hahnnál I., 544. old. 13.000-re, Bonfinius, id. h. 20.000-re, Kapisztrán, Waddingnál, id. m. 372. és Fara, ugyancsak Waddingnál, id. m. 367. old., Brankovics, Praynál, id. h., Calixtus pápa levele Raynaldnál Annal. Eccl. XVIII., 472. old., Dlugoss, id. m. XIII., 189., Cuspinianus, id. m. 675. és Hammer-Purgstall, id. m. 443. old. 24.000-re, Drechsler, Chron. Turc. ad. h. ann., Pessina, Mars Morav. és Nadányi, Florus Hung. 172. old. 40.000-re, a Chron. d. Grafen v. Cilly, Hahnnál II., 718. old. 60.000-re. Eschenloer, id. m. I., 31. old. 80.000-re, a Chron. terrae Misn., Menckennél II., 360. és Langius, Chron. Citiense, Pistorinál, Script Rerum Germ. I., 1245. old. 100.000-re teszik.

[7] Calixtus pápa fentemlített levele.

[8] Tagliacozzo szerint, Waddingnál id. h., a keresztények vesztesége igen csekély volt, ellenben Hunyadi az osztergomi érsekhez írt levelében, Dobnernél Dipl. Hung. Boh. II., 418., azt mondja, hogy a keresztények részéről is sokan estek el és sebesültek meg; számot azonban egyikük sem említ. A Chron. der Grafen v. Cilly id. h. a keresztények veszteségét 3043-ra, Eschenloer pedig id. m. I., 31. old. 15.000-re teszi az elesett keresztények számát, ami mindenesetre túlsoknak látszik.

[9] Pray, Annal. III., 180.

[10] Első levelét még az ütközet napján, bővebb tudósítását pedig augusztus 17-én küldte el. (Waddingnál, id. m. XII., 371., 372. old. és Raynald, id. m. XVIII., 469. és 470. old.)

[11] Raynald, id. m. 453. és 455. old. – Aeneas Sylvius pedig így ír egyik bíbornokhoz címzett levelében, Epist. CCXXXIX. op. 780. old.: „Nil enim reliqui Christianorum principes, cogitare videntur, nemo opponit pro nostra salute manum. Pontifex maximus clamat et non auditur; minatur et non timetur. Et quod sua beatitudo potest, non sufficit tantae bellorum moli.”

[12] Ez sokakat arra indított, hogy a nándorfehérvári csatát ugyancsak augusztus 6-ikán vívottnak mondják, de ez nyilvánvaló tévedés, amelybe többek között Bonfinius, id. m. 351., De Roo, id. m. VI., 224., Henel, Annal. Siles., Sommersbergnél II., 334., Boregh, id. m. II., 522. és Timon, Epitome 73. old. is estek.

[13] Pessina, Mars Morav. 676. – Gudenus, Cod. Dipl. II., 678. – Cuspinianus, id. m. 675. – Schier, Buda Sacra 98.

[14] Bonfinius, id. m. VIII., 354. – Decsi, Osmanographia III., 158. Hunyadi halálát még Mohamed szultán is megilletődéssel vette tudomásul, sőt állítólag meg is siratta nagy ellenfelét. Bonfinius szerint azonban csak azért, mert ezek szerint nem állott módjában, hogy a nándorfehérvári vereséget megbosszúlja rajta.