Az a nembánomság, amely Konstantinápoly eleste után az első felhevülés lecsillapulta után csakhamar az egész európai közvéleményen általánossá vált, örök szégyene marad az akkori keresztény fejedelmeknek. E semmivel sem törődő lethargikus közömbösség mellett annál dicsőbb, annál magasztosabb színben tűnik fel Hunyadinak fáradhatatlan buzgalma és tevékenysége, amelyet a szomorú hír vétele után a haza és az egész kereszténység megmentése érdekében most már hatványozott mértékben kifejtett. Hogy mily magasan állott a köznapiság felett az ő felfogása és jellembeli magas színvonala, az legjobban kitetszik abból a tényéből, hogy amidőn az öreg Brankovics szégyenletében lehorgasztott fővel újból segítséget kért tőle, ő a történtekre fátyolt vetve, azonnal késznek nyilatkozott a segélynyujtásra, egyedül azért, mert ezt a haza java is úgy kívánta. Ezért bátran mondhatjuk, hogy alig van hazai történelmünknek még egy másik vezéralakja, aki hazafias érzés és kötelességtudás tekintetében nagy Hunyadinkon bármikor is túltett volna. Áldott legyen ezért az ő dicső emléke, amíg magyar, sőt mi több, amíg keresztények élnek e földön, akikért ő többet tett, mint az akkori uralkodók együttvéve. Mily silány, jellemtelen alakká válik mellette a cselszövényekben megőszült szerb deszpota, aki ahelyett, hogy Lazarevits István bölcs politikáját magáévá téve, minden erejével állhatatosan a magyarok mellé állott volna, ezeket minduntalan cserben hagyta, sőt rajtuk állandóan árulást is követett el azáltal, hogy szánalomra méltó rövidlátással minden sorsdöntő pillanatban Magyarországnak halálos és ezáltal Szerbiának is természetes ellenségét, a törököt támogatta.

Hogy a magyar országgyűlés a kivételes helyzetre és a nagy veszélyre való tekintettel a küszöbön álló háborúra, habár csak ideiglenesen, de a rendes mértéken jóval túlmenő kivételes rendszabályokat léptetett életbe, illetve emelt törvényerőre, ez szintén elsősorban Hunyadinak tudható be érdemül, mert ő volt az, aki az erre vonatkozó propoziciókat az országgyűlésnek megtette. Lehet, hogy az itt hozott végzések egyike-másika az ország némely részeiben csak írott malaszt maradt, illetve, hogy azok nem teljes egészükben és a kellő lelkiismeretességgel hajtattak végre, de azért feltétlenül túlzottnak tartom Fraknóinak erre vonatkozó következő megjegyzését:[1] „Mindezek a rendelkezések, bármennyire magukon viselik a komoly elhatározás külszínét, ismét csak papiron maradtak. Nem találjuk ugyanis nyomát, hogy akár az országgyűléstől választott bizottság működését megkezdte, akár a megyei bizottságok megalakultak és általán a tervezett haderő előállítására valami történt volna!” Ha tényleg így állott volna a dolog, akkor Hunyadi nem lett volna képes hihetetlen gyorsasággal és erő tekintetében is a kellő nyomatékkal véghez vitt remek tirnovoi és kruseváci hadműveleteinek végrehajtására. Kár, hogy a ránkmaradt feljegyzések nem nyujtanak arra nézve felvilágosítást, hogy Hunyadi ezeket a hadműveleteket mily erejű seregekkel hajtotta végre, de az szinte elvitathatatlan, hogy azok se túlgyengék, s túlerősek nem lehettek, mert túlgyenge erőkkel a kruseváci csatát az abban részt vett 32.000 főnyi török sereggel megkockáztatni alig lehetett volna, hogy pedig a hirtelenében talpraállított magyar sereg túlerős sem lehetett, ez abból következik, hogy a kruseváci kudarc hírére a szultán által előrevezetett török főerővel Hunyadi már nem tartotta lehetségesnek és tanácsosnak a csatának nyilt mezőn való elfogadását. Egyébként Hunyadi úgy a tirnovói, mint legfőkép a kruseváci hadműveleteknél ismét a régi, gyors és célszerű intézkedései és azok tudatos és erélyes végrehajtása által ellenfelét zavarbaejtő és megdöbbentő legelsőrangú hadvezérnek és csatavezetőnek bizonyult.

Mindazonáltal nem hallgathatjuk el ama eléggé sajnálatos körülményt, hogy a háború végcélját szem előtt tartva, tulajdonképpen sem a tirnovói, sem a kruseváci különben sikeres hadműveletek kézzelfogható tartós eredményt nem jutattak fel; nem pedig azért, mert mindkét esetben az elért siker csak nemleges volt, amely csak hathatós üldözés és az ellenséges főerőt és annak vezetőit is, ha nem is tönkretevő, de legalább alaposan megrendítő és kishitűvé tevő folytatólagos hadműveletek által vált volna teljessé. Azonban a lezajlott események amellett tanúskodnak, hogy Hunyadi ily messzemenő, döntő sikert biztosító hadműveletek végrehajtására, illetve a már kivívott előnyöknek még további kiaknázására mégis csak gyengének érezte magát. Ennek oka elsősorbn abban keresendő, hogy az országgyűlési határozatok óta rendelkezésre álló idő rövid volt ahhoz, hogy az egész megszavazott haderő tényleg talpra is állíttassék, másrészt pedig abban, hogy a beigért külföldi segítség ezúttal is teljesen elmaradt.

Mohamed hadjárati, illetve háborús tervénél újból a törököknél már megszokott nagyfokú óvatosság és lassúság jut eléggé eklatánsan kifejezésre; ahelyett, hogy mindjárt Magyarországot igyekezett volna hadműveleteinek tárgyává és színhelyévé tenni, egyelőre elődjéhez hasonlóan, ő is csak tapogatódzik és csupán a már amúgyis úgyszólván teljesen meghódolt Szerbiának végleges letörését teszi meg egy egész évi hadjáratának programmja tárgyává. Egy már alapjában véve leigázott oly kicsiny országnak, mint amilyen Szerbia volt, a pacifikálására negyedmillió, sőt ennél is több harcost sorompóba állítani, az kétségtelenül nem valami nagy önbizalomnak, illetve győzelemittasságnak a jele, amint azt a Konstantinápolyt leigázó, nagyratörő Mohamedtől méltán el lehetett volna várni. Azonban úgy látszik, hogy elődeihez hasonlóan, ős is a „lassan járj, tovább érsz” régi példabeszéd elvei szerint irányította lépteit.

A török szultán ama intézkedésével, hogy nem hagyván magát Hunyadi tirnovoi diversiója által túlságosan irritáltatni, azzal szemben csak egy megfelelő erejű seregcsoportot hagy hátra, míg ő maga seregzömével tovább folytatja eredetileg kigondolt hadműveleteit, teljesen egyetérthetünk. Egy nagyobb erőkifejtésre képtelen ország pacifikálásáról lévén szó, azt is helyeselnünk kell, hogy a sereg nem egy tömegben, hanem két önálló hadoszlopban nyomult előre Szerbiának két legfontosabb területe és úgyszólván kulcspontja, Szemendria és Novobrdo felé előre; épígy feltétlenül helyes volt a lovasságnak nagyarányú zsákmányolás és fogolyejtés céljából jó messze előre történt előretolása. Hogy Mohamed az eléggé jól kiépített, de nem valami számos őrsereg által védett Szemendriával szemben zöld ágra vergődni nem tudott, az újból az akkori hadviselésnek egyik tipikus jelenségét tárja szemünk elé, mely szerint a várak és erődített helyek mindazon esetekben szinte bevehetetleneknek bizonyultak, ha a támadó a kellő számú és minőségű ostromszerek és gépek felett nem rendelkezett.

A török főerőnek tulajdonképpen alapos ok nélkül elrendelt visszavonulását, még mielőtt a háború főcélja, az ellenséges ország fővárosának, Szendrőnek bevétele befejeztetett volna, határozottan hibáztatnunk kell. Sokan azt hiszik, vagy legalább is a magyar kútforrások és történetírók legnagyobb része úgy szereti a dolgot feltüntetni, hogy Mohamedet a Hunyadi közeledéséről szóló hír bírta volna rá a visszavonulás elrendelésére. Én ezt nem tartom valószínűnek, mert ha a szultán egész erejét sem tartotta elégségesnek arra, hogy Hunyadival szembeszálljon, akkor még kevésbé juthatott neki eszébe, hogy e célra csupán Firuz béget hagyja vissza az egész hadseregnek alig egy nyolcadrészét kitevő 32.000 emberével. Én a magam részéről hajlandóbb vagyok azt hinni, hogy Mohamed nem hogy megijedt volna Hunyaditól, hanem Tirnovo alól történt gyors visszavonulása következtében ezúttal inkább lekicsinyelte ellenfelét és annak rendelkezésre álló aránylag gyenge haderejét. Ellenben a kruseváci csata után talán kelleténél is nagyobb lett Hunyadival szemben táplált respektusa, mert különben elkeseredésében biztosan legalább Nándorfehérvárig utána iramodott volna.

Hogy a Cilleiek titokban a szultánnal tartottak volna s hogy vele egyetértőleg intézték betöréseiket Horvátországba, azt én teljesen kizártnak ugyan nem, de azért még sem tartom valószínűnek. Ez az akció alighanem tisztán Cillei Ulrik mellőzésének és a király oldala mellől történt elkergetésének volt a kifolyása. Az összejátszás valószínűségének feltételezése alighanem arra vezethető vissza, hogy a Cillei grófok krónikájának adata szerint Murád szultán különösen kedvelte sógorát, Cillei Ulrikot és állítólag még halálos ágyán is meghagyta fiának, hogy vele jó egyetértésben éljen és őt semmi esetre se bántsa.[2] De én azt hiszem, hogy Cillei Ulrik ezt a nagy megtiszteltetést és vonzalmat Murád részéről azáltal érdemelte ki, hogy ő is egyik legelkeseredettebb ellensége volt a török birodalom legfőbb rémének és a mi hazánk akkori legerősebb pillérének, Hunyadi Jánosnak. Egyébként valljuk meg őszintén, hogy ettől a gonoszmájú embertől, Cillei Ulriktól, minden, még az is kitellett, hogy még az ördöggel való cimboráskodástól sem riadt vissza, ha önző vágyainak és vérszomjas bosszújának kielégítéséről volt szó.

[1] Szilágyi–Fraknói, id. m. IV., 131.

[2] Chronik der Grafen von Cilly, Hahnnál, II., 710.