Mialatt itthon, a hármas királyság területén, Budán, Bécsben, Prágában a főurak egymás tévútra vezetését és becsapását célzó hízelkedéssel, képmutatással és álszenteskedéssel megszerkesztett paktumokkal és szerződésekkel egymás életét és családjuk boldogságát és biztonságát rongy-papírszerződésekkel, amelyeknek hatálya addigra se terjedt ki, amíg rajtuk a tinta megszáradt, igyekeztek biztosítani, addig lent a Boszporus partján oly hatalmas explozióval járó, világraszóló esemény történt, amelynek óriási csattanása az egész kereszténység, illetve az egész művelt világ szívét nemcsak megrezegtette, hanem – legalább egy időre – meg is remegtette.

A trónralépte alkalmával bárányszelídséget színlelő és összes szomszédaival békét kötött II. Mohamed ugyanis, mihelyt uralmát és trónját eléggé biztosítottnak gondolta, nyomban hozzálátott a török birodalom nagyszabású hódító külpolitikájának folytatásához, amelynek eszméje szinte örökség gyanánt szállt át egyik szultánról a másikra. Amit a törökök már évtizedek óta szándékosan húztak-halasztottak s amitől elődje is erősen fázni látszott, mert azt hitte, hogy ebben a kérdésben valóban az egész kereszténységet szoros blokkban, testvéri egyetértésben, sőt mi több, hallatlan erőt képviselő véd- és dacszövetségben találja magával szemben, II. Mohamed ezt az inkább babonás hit, mint a reális valóság bűverejének fényében nagynak és hatalmasnak látszó gordiusi csomót egy ép oly hatalmas, mint kíméletlen erős kardcsapással gyenge pókháló módjára kettészelte. Nem sokat törődve legfőbb tanácsosainak és alvezéreinek ellenkező véleményével, Mohamed 1453 tavaszán 250.000, mások szerint 300.000–400.000 főnyi sereggel Konstantinápoly előtt termett és április 6-án hozzáfogott annak ostromához. II. Konstantin Palaeologus, a görögök császára, bár Konstantinápoly és környékének lakossága a 100.000-ret is meghaladta, mindössze 4973 görög fegyverest és a génuai Justiniani által úgyszólván utolsó pillanatban két gályán hozott 2000 főnyi idegen zsoldost tudott az ostromlókkal szembeállítani[1] és azért mégis 53 napig vitézül állott ellen a pogányok erőteljes ostromának, amelyet két napi heves roham követett s ez május 29-én déltájban ozmán kézre juttatta a keleti császárok több mint ezeréves pompás hajlékát, amelyet az utolsó görög császár, hősies elszántsággal elvetvén magától a bíborköpenyt, utolsó lehelletéig karddal kezében hiába igyekezett a maga és elpuhult nemzete számára megtartani. A győztes Mohamed a pompás, de csapatjai által rettenetesen feldúlt várost ezután birodalma fővárosává tette meg.[2]

Konstantinápoly eleste közrettegést idézett elő egész Európában. V. Miklós pápa a tragikus esemény hallatára megbetegedett és annyira szívére vette a szomorú hírt, hogy ez időtől fogva senki sem látta őt többé nevetni.[3] A nagyfontosságú esemény a különben állandóan renyhe tunyaságban sínylődő Frigyes császárt is kihozta sodrából és most már ő is úgy a pápának, mint László királynak bő segítséget[4] igért a törökök ellen haladéktalanul megindítandó nagyszabású hadjárathoz, mi célból a német rendeket ismételten össze is hívta, de az eredmény ezúttal is majdnem a semmivel maradt egyenlő. Azonkívül ugyancsak Frigyes VII. Károly francia királyt is segítségnyujtásra hívta fel, de ennek sem lett semmi látszata.[5] A dúsgazdag Fülöp burgundi herceg szintén tanácskozásra hívta össze nemeseit Lisle-be, ahol szent háborút is hirdettek az ozmánok ellen, de az abban való tényleges részvételre vajmi kevesen jelentkeztek.[6]

László király 1453 július végén Prágában értesült Konstantinápoly szomorú elestéről, ahova nemsokára a pápa követe, Castiglio János páviai püspök is megérkezett azzal az üzenettel, hogy a szent atya egy a következő évben a törökök ellen megindítandó hadjáratra a maga részéről kincstárának egész évi jövedelmét felajánlja, kivéve azt csekély összeget, amely szükségleteinek fedezésére feltétlenül szükséges s emellett az egész papság jövedelmeinek tizedrészén kívül bűnbocsánatot is hirdetett, mely mellett az összes keresztény államokban a kereszt vala hirdetendő.[7] Ez jelentette talán, legalább pénzügyileg, a legnagyobb segítséget, de a valóságban túlsokat az sem nyomott a latban s a terhek oroszlánrésze, úgy mint eddig, most is főkép Magyarország vállait nyomta.[8]

Konstantinápoly elestének hírével egyidejűleg jött meg annak híre is, hogy a szultán immár erősen készülődik Magyarország meghódítására. Ezek a riasztó hírek arra bírták az országos tanácsot, hogy tekintettel arra, hogy a király még mindig Csehországban tartózkodott, annak távolléte tartamára újból Hunyadi Jánost bízzák meg az ország összes ügyeinek és jövedelmeinek kezelésével, felhatalmazván őt, miszerint a védelem szempontjából szükséges intézkedéseket és parancsokat ő maga adja ki a király nevében.

Ehhez képest Hunyadi 1454 január elejére Budára országgyűlést hívott egybe, amelyen László személyesen meg nem jelent ugyan, hanem maga helyett meghatalmazott biztosokat küldött Eizinger Ulrik, Plankenstein Pongrácz és Doczner György személyében.[9] Az egybegyűlt rendek nyomban a török elleni védekezést tették tanácskozásaik tárgyává. Mindenekelőtt a rendek is Hunyadi Jánost választák meg főkapitánnyá, akit egyidejűleg egy év tartamára a felállítandó hadsereg fővezérévé is kineveztek, őt bízván meg egyúttal ennek a hadseregnek a szervezésével is. A szükséges dolgok elvégzésére és ellenőrzésére egy 6 világi, ugyanannyi egyház-nagyból és 6 nemesből, mint a vármegyék kiküldötteiből álló bizottság, illetve választmány adatott melléje. Ennek a bizottságnak kellett megállapítania, hogy az illetők teherbíró képességéhez képest mily nagyok legyenek az alábbi, tulajdonképpen eddig is érvényben levő elvek szerint kiállítandó seregrészek:

A királyi dandár oly erős legyen, amennyire azt a királyi jövedelmek megengedik.

A zászlós urak dandárai. Az általuk kiállítandó csapatok száma ahhoz képest állapítandó meg, hogy az illetők különösen sóban mennyi jövedelmet húznak a kincstártól.

Az egyháznagyok dandárai, azok jövedelméhez képest Zsigmond király kivetése szerint.

A kisebb papság jövedelme arányában oly módon járul hozzá a sereg kiállításához, mint ahogyan az Zsigmond alatt szokásban volt.

A nemesség, akár volt, akár nem volt birtoka, személyesen volt köteles hadbaszállni. Minden vármegyébe 4 biztos kiküldése határoztatott el; ezek állapították meg, hogy kinek kelljen gyalog, kinek lóháton kivonulnia. E tekintetben a következő szempontok voltak mérvadók: a birtoktalan, más földén lakó nemes, földesurának dandárával is kivonulhatott; a törvénytelen idejűek, vagyis a kiskorúak maguk helyett mást is állíthattak; ezeket kivéve senki sem válthatta meg magát a honvédelmi kötelezettség személyes teljesítése alól; az osztatlan atyafiak közül csak az egyiknek kellett kivonulnia; a várakban a várnagyok megfelelő őrséggel visszamaradhattak; nagyobb udvartartások tiszttartói fel voltak mentve a hadi szolgálat alól.

A telek-katonaságból egy tartalék-sereg felállítása határoztatott el. És pedig minden száz telek (porta vagy kapu) után 4 nyilas lovas és 2 gyalogos nyillal, karddal és dsidával volt kiállítandó, akiket a megye által választott kapitánynak kellett a fővezér zászlói alá vezetnie.

A jobbágytalan kis nemesek és a telek-katonaság csak az ország határain belül voltak kötelesek hadiszolgálatot teljesíteni.

Az urak és nemesek minden hiányosan kiállított lovasért 16, gyalogosért pedig 10 aranyforint büntetés fizetésére köteleztettek.

Minden szökevény, ha nemes volt, jószágaival, ha nemtelen, fejével lakolt; ugyancsak fejét vesztette az is, aki kivonulni kötelezte magát, azonban szavát megszegte.

Miután az 1435-iki törvény szerint száz telek után csak 3 fegyverest kellett kiállítani, most a megterhelés még egyszer akkorává vált s így nem csoda, hogy a rendek s később a király is kinyilatkoztatták, hogy ezentúl hasonló nagy áldozatot nem fognak követelni a nemzettől, amiért is ez a nagyarányú megterhelés csak ideiglenesnek tekintendő.

Mindezekről a végzésekről Hunyadi László királyt a hozzá visszaküldött királyi biztosok útján oly hozzáadással értesítette, hogy az ő ország kormányát a mellérendelt tanácsadókkal törvényes fejedelme távollétében nem mint az ország feje, hanem mint királyának leghűségesebb jobbágya kívánja vezetni. Egyben felhatalmazást kért, hogy a török háború megindítása előtt a Giskra és Axamit kivonulása után Komorovszky Péter alatt még visszamaradt cseheket,[10] nemkülönben az ország nyugati határa mentén 1600 lovassal garázdálkodó Nankenreuter nevű osztrák rablót az országból kiűzhesse s hogy végül Frigyes császárral a még mindig függőben levő ügyeket tisztázhassa és rendbehozhassa.

A király Hunyadi tudósításait nagy örömmel vette tudomásul; az általa kért ügyek elintézését teljesen reá bízta, csak azt ajánlotta, hogy Frigyessel a tárgyalások az osztrák rendekkel egyetértőleg vezettessenek. Azonkívül a maga számára 3000, Axamit végkielégítése céljából pedig 5000 aranyforint kiutalását kérte. Egyébként úgy látszik, hogy a király a kincstár jövedelmeinek kezelésével nem volt valami nagyon megelégedve, mert szerinte a magyar kincstár jövedelmei annyira leapadtak, hogy onnan az ő háztartására sokkal kevesebb jut, mint akármely más tartományban, dacára annak, hogy Magyarország mindegyiknél nagyobb és hatalmasabb. Egész határozottan kitűnik ez egy 1454 május 1-én kelt leveléből, amelyben rokonát Garai László nádort felszólítja, hogy ennek orvoslásáról gondoskodva, úgy rendezze a dolgot, hogy ha majd kíséretével Magyarországra jön, ne legyen kénytelen a háztartásának megfelelő költségeket többi tartományaiból ide átutaltatni.[11]

Ezért megelőzőleg március 15-én Prágában is megnyílt az országgyűlés, amelyen a cseh rendek többek között az ozmán háború céljaira 6000 gyalogost és 1200 nehéz lovast szavaztak meg.[12]

Ezek voltak nagyban véve a magyarok részéről a közeli török háborúra tett előkészületek, intézkedések, valamint az idegenből várható segítségre vonatkozó eléggé gyenge kilátások.

A nyert felhatalmazás folytán Hunyadi 1454 április elején megfelelő haddal Nankenreuter ellen vonulván, azt az általa megszállott magyar helységek és erősségek elhagyására kényszerítette; úgyszintén intézkedett Komorovszky megfékezése tekintetében is, ellenben Frigyessel most sem tudott elfogadható megállapodásra jutni.

Közben Mohamed szultán sem töltötte idejét tétlenül. Az elmúlt telet Drinápolyban töltve, ő is előkészületeket tett az 1454. évben megindítandó háborúra, amelyet azonban egyelőre még nem Magyarország, hanem Szerbia ellen szándékozott vezetni, annak ellenére, hogy Brankovics most már 12.000 arany évi adó fizetésére kötelezte volt magát.[13] Ennélfogva alighogy kitavaszodott, követeket küldött Brankovicshoz, megüzenvén neki, hogy Szerbia tulajdonképpen nem is őt illeti, mert ahhoz neki semmiféle örökségbeli vagy más joga nincs, úgy állván a dolog, hogy ez tartomány tulajdonképpen Istvánra, Lázár fiára s ennek magtalan halála után pedig Mohamedre szállott mostoha nagyanyja, Lázár leánya, Bajazid szultán felesége révén. Ennélfogva tartsa kötelességének, hogy bitorolt tartományait 25 napon belül adja át törvényes örökösének, ha nem akarja, hogy erre erővel kényszeríttessék.

A 87 éves öreg Brankovics az őt és országát fenyegető nagy veszély tudatában szorult helyzetében László királyhoz fordult segítségért, sőt állítólag személyesen Erdélybe is átment, hogy a sereg szervezésével ott foglalatoskodó Hunyadit is kiengesztelje és segélynyújtásra bírja. közben pedig a szultán követét mindenféle ürügyek alatt Szendrőben visszatartotta, várait pedig titokban kiegészíteni, felszerelni és szükségletekkel ellátni rendelte.[14]

Miután a török követ a kitűzött határidő elteltével sem tért vissza, Mohamed egész erejével Filippopoliszig nyomult előre, ahol egyelőre táborba szállt.

Közben a nagylelkű Hunyadi „túltéve magát az agg szerb deszpota hálátlanságán és hitszegésén, dacára annak, hogy egyelőre a legutóbbi országgyűlés által engedélyezett seregnek még csak egy részét szólíthatta fegyver alá, hosszas gondolkozás és habozás nélkül gyors szélvész módjára Oláhországon át előnyomulva, s valószínűleg Sistova tájékán a Dunán átkelve, Bulgáriába ront be s ott az útközben magával szemben talált kisebb török csapatokat halomra döntve és megfutamítva, egészen Tirnovoig hatol előre, a közbeeső országrészt kíméletlenül feldúlván.”[15]

Az ekkor még mindig Filippopolisznál tartózkodó szultán ennek hírére seregével Szófiáig nyomul előre s itt annak egy jelentékeny részét Bulgária biztosítása és a betört magyarok visszaverése céljából visszahagyva, ő maga serege zömével Szerbia felé folytatta útját. A Szófiánál visszahagyott rész csakhamar azt jelenté, hogy Hunyadi hadával nagy zsákmánnyal megterhelten ismét a Duna balpartjára húzódott vissza.

Közben a szultán Firuz béget a lovassággal előreküldvén, Krusevác megszállására és erődítéseinek kijavítására utasítá. A gyalogság két csoportra osztva, az egyik Mohamed személyes vezetése alatt Nisen és Krusevácon át Szendrőnek, a másik pedig Köstendil és Kumanovon át előnyomulva, az ezüstbányáiról híres Novoberdonak vett irányt, útközben sehol nagyobb ellenállásra nem találván, miután Brankovics alparancsnokainak azt az utasítást adta, hogy nyilt mezőn sehol se vegyék fel a harcot az ellenséggel, hanem az erődített helyekbe visszahúzódva, ott várják be, míg ő a magyarokkal segítségükre jön. Krusevácba megérkezve, a szultán a Firuz bég vezette lovassággal egész Szerbiát keresztül-kasul portyáztatta, aki tömérdek zsákmányon kívül hamarosan 50.000 foglyot küldött a szultán táborába, aki azok közül négyezret nyomban az elpusztított konstantinápolyi vidék népesítésére küldött vissza.

Ezalatt a Novoberdonak irányított oszlop a Kara Dagh északi nyulványán a bolgár Morova mentén fekvő Osztravica erődöt bevevén, hamarosan Novoberdot is hatalmába ejtette. A szultán vezette oszlop ellenben Szendrőnél nem várt szívós ellenállásra talált. Hosszabb ostrom után sikerült ugyan Szendrő külvárosait és az előretolt erődöket hatalmába ejteni, de a főerőddel Mohamed sehogy sem boldogult. E tényen elkedvetlenedve és miután hírül vette, hogy a város felmentésére Hunyadi és Brankovics útban vannak már, Mohamed az ostrom folytatását beszüntette, majd haderejének legnagyobb részét Drinápolyba rendelte vissza, hogy ott a jövő évi háborúra új erősbítéseket magához vonva, arra a szükséges előkészületeket megtegye. Szerbiában Krusevácnál csupán Firuz bég maradt vissza 32.000 főnyi sereggel azzal a paranccsal, hogy Krusevácot még jobban kiépítve, az a jövő évi hadjárat magvául és biztos támpontjául szolgáljon, azonban addig minden komolyabb összeütközéstől tartózkodjék és az ellenséget csak halogatni, tartóztatni igyekezzék.[16]

Amidőn Hunyadi Erdélybe visszatérve megtudta, hogy Mohamed erősen szorongatja Szendrőt, a maga személyére nézve rögtön Kevevárához sietett, ahol előbbi rendelkezései értelmében az országgyűlés által megszavazott hadak egy része már amúgy is gyülekezőfélben volt. Tudomást szerezve, hogy a szultán Szendrő ostromának félbeszakítása mellett csapatjainak zömével Bulgáriába húzódott vissza és hogy Krusevác tájékán csak egy aránylag gyengébb erőcsoportot hagyott hátra, nyomban ennek megtámadását határozta el. E célból szeptember 29-én egy megfelelő, de a török seregcsoportnál jóval kisebb lovas haddal Szendrőnél a Dunán átkelvén, éjjel-nappali erőltetett menetekkel október 3-án két mérföldnyi távolságra Krusevác elé ért és másnap a mit sem sejtő Firuz béget a köd leple alatt oly meglepőleg és ellenállhatatlan erővel támadja meg, hogy 3 órai aránylag rövid, de véres tusa után annak hadát teljesen megsemmisítenie, őt magát pedig sok más előkelő társával együtt foglyul ejtenie sikerült. A csata befejezése után az egész török tábor és sok gazdag zsákmány jutott a győztes Hunyadi kezébe, aki a megmenekült és vad futással menedéket kereső török csapatmaradványokat egész Pirotig és Viddinig üldöztette könnyű lovassága által, mely városok több más helységgel együtt feldúlattak és azután felgyújtattak.

Firuz bég szégyenteljes vereségének hírére a szultán seregének javarészét újból Szófia felé rendelte előre, hogy Hunyadi további előnyomulásának útját állja, de erre már nem került a dolog, mert a magyar vezér a túlerős török sereggel való összeütközést kockázatosnak vélvén, miután az összes foglyokat Brankovicsnak átadta, bő zsákmánnyal megrakott csapatjaival diadalittasan tért vissza Nándorfehérvárba, ahol 11 éves Mátyás fiát lovaggá ütötte. Itt akarta Hunyadi az ország határain kívül hadbaszállni nem köteles nemességgel egyesülve, a szultán támadását bevárni, de miután az be nem következett, hadainak nagy részét később hazabocsátotta. Mohamed ugyanis örömmel vette tudomásul, hogy Hunyadi Szerbiát elhagyva, önként visszahúzódott csapatjaival s így ő maga is Drinápolyba tért vissza seregével.[17]

Nándorfehérvárnál Hunyadi Frigyes császárt diadaláról tudomásba helyezvén, egyúttal felszólította őt, mint a kereszténység világi fejét, egyesítené a keresztény a fejedelmeket a törökök megalázására, amihez a mostanihoz hasonló kedvező alkalom talán egy egész század lefolyása alatt sem fog többé kínálkozni.[18]

Befejezésül még egy hadi eseményről kell itt megemlékeznünk, melyet egyes írók a leírt szerb hadjárattal szeretnek összefüggésbe hozni.

A Cillei grófok, Frigyes és Ulrik, valószínűleg abban a hiszemben, hogy Ulrik megbuktatásában a magyaroknak is részük volt, ennek megbosszulására és a fölötti dühükben, hogy nekik Horvátország bánságában Hunyadi Lászlóval kell megosztozniok, aki a hatalmat mindjobban magához ragadta, 1454 július elején Vitovecz János vezérüket megfelelő csapatokkal Horvátországba rendelik nagyarányú dúlás és fosztogatás végrehajtása céljából. Azonban Székely Tamás vránai perjel hamarjában összeszedett csapatjaival Vitovecz elé megy és azt július 13-án, ép aznap, amelyen Cillei Frigyes Sonneckben meghalt, döntőleg megveri.

Később, amidőn Hunyadi Firuz bég elleni előnyomulását megkezdte, Vitovecz újra betört Horvátországba és Székely Tamást néhány vár átadására kényszerítette.[19]

[1] Ezt a létszámadatot Frantzesz szolgáltatja Chronica című munkája III., 235. oldalán, aki a görög császár parancsára személyesen számlálta meg és írta össze a Konstantinápolyban rendelkezésre álló csapatok erejét. – Chioszi Leonhard, máskép Leonardus Chiensis, Hist. Constantinopolis a Turco expugnatae (Nürnberg 1544.) 319. old. ellenben Konstantinápoly összerejének számát 6000 görögre és félannyi idegenre teszi.

[2] Frantzes, id. m. – Ducas János, Hist. Byzantina, 36. fej. Script. Byzant. XII., Stritternél, II. – Chalkokondylasz, Lib. VII., Script. Byzant. X., Stritternél, III. – Leonclavius, Annal. Sultanorum Oshmanidar a Turcis sua lingua script. latine redditi. – Kantemir, Geschichte des osmanischen Reichs 96. – Hammer-Purgstall, id. m. I., 12. könyv. – Zinkeisen, id. m. I., 10. fej.

[3] Müller, Reichstag-Theat. I., 428.

[4] Goldast, Const. Imp. III., 478. – Kapisztrán levele, Wadingnál, Annal. Min. XII., 203. old. a kilátásba helyezett segítséget 12.000 lovasra és 30.000 gyalogosra, Müller pedig id. m. 484. old. 10.000 lovasra és 32.000 gyalogosra teszi.

[5] D'Achery, Spicilegium III., 795.

[6] St-Palaye, Mémoires de la chevalerie I/3., 182.

[7] Engel, Geschichte des. ungr. Reichs, III., 179. – Lünig, Reichs-Arch. Spicil. Eccl. I. 340. – Müller, id. m. I., 428.

[8] Fessler-Klein, id. m. II., 546.: „Auch diesmal schlief der kaum erwachte Eifer bald wieder ein; kein Staat rührte sich und Ungarn musste abermals allein den Kampf mit dem furchtbaren Feind aufnehmen.”

[9] Pray, Annal. III., 152. – Katona, id. m. VI., 981.

[10] Szirmay, Notit. Com. Zemplén Hist. 33.

[11] Birk Ernő, Quellen und Forsch. 223. – Chmel, Fontes Rer. Austr. II., 8.

[12] Pubitschka, Geschichte von Böhmen VIII., 518. – Balbin, Epitome 509.

[13] Dukasz, id. m., Stritternél, II/1. 376.

[14] Dukasz, id. m. XLII., 142. – Chalkokondylasz, id. m. VIII., 171. – Engel, Geschichte von Servien 405. – Hammer-Purgstall, id. m. II., 11.

[15] Dukasz, id. m. 143. – Schels, Geschichte des südöstlichen Europa II., 575.

[16] Dukasz, id. m. 143. – Thúróczy, id. m. L. – Pray, Annal. III., 156. – Hammer-Purgstall, id. m. I., 433. – Kupelwieser, id. m. 122. – Fessler, id. m. IV., 807.

[17] Dukasz és Chalkokondylasz, id. h. – Thúróczy, id. m. L., Schwandtnernél, 333. – Engel, Geschichte von Servien 406. – Hammer-Purgstall, id. m. I., 434. – Kupelwieser, id. m. 123.

[18] Hunyadi levele Frigyeshez, Praynál, Annal. III., 145. – Katona, id. m. VI., 145. – Fessler, id. m. IV. 804.

[19] Chronik der Grafen von Cilly, Hahnnál, II., 710–716.