Hunyadi a pápához intézett levelére[1] nem várt kedvezőtlen tartalmú választ kapott. Alighanem erősen befolyásolva Aeneas Sylvius tudósítása által,[2] a minden pénzét egyházi és tudományos kincsek gyüjtésére és építkezésekre fordító V. Miklós pápa azt a tanácsot adta Hunyadi követének, hogy egyelőre hagyjanak fel a magyarok a török elleni hadjárat folytatásának eszméjével s ahelyett mindenekelőtt igyekezzenek az ország belsejében a csendet és belbékét helyreállítani s azonkívül a szerb és bosnyák fejedelemmel úgy elintézni ügyeiket, nehogy ezek a törökkel szövetségre lépve, Magyarországot is újabb háborúba keverjék. S miután a kormányzó a többi külföldi helyekről sem kapott biztatást, a helyzet és a teendők megbeszélése végett 1449 május havára Budára országgyűlést hirdetett.[3] Ezen a rendek csodálkozással és nagy csalódással fogadták ugyan a pápa válaszának tartalmát, aminek 1449 június 24-én kelt válasziratukban meglehetősen erős csalódás hangján kifejezést is adtak,[4] de azért végül a többség figyelembe véve az ország állapotát és a külpolitikai helyzetet, mégis úgy határozott, hogy László király trónrajutásáig a törökök elleni küzdelmekkel felhagy s addig inkább arra fordítják legfőbb gondjukat, hogy az ország belső viszonyai teljesen megszilárduljanak. A kormányzó, ha nem is szívesen, de kénytelen volt a többség akaratában és az általa hozott határozatokban megnyugodni.

Ezek értelmében mindenekelőtt kísérlet tétetett a szultánnal kötendő hosszabb fegyverszünet, illetve béke megkötése iránt, mire nézve különben már a Szegeden egybegyült rendek is megbízást adtak Brankovics Györgynek, hogy a szultánnal érintkezésbe lépjen.[5] Az utóbbi és Ujlaki Miklós mint a kormányzó megbízottja közvetítésével hamarosan létre is jött a megegyezés,[6] mely lényegileg a következőket tartalmazta: Magyarország és Törökország 7 évi fegyverszünetet köt egymással. Szerbia és Oláhország ezentúl csak felét fizessék ama adónak, amelyet az ozmánok eddig tőlük követeltek s csak félannyi fegyverest tartozzanak a szultán rendelkezésére bocsátani, mint amennyire eddig kötelezve voltak. Bosznia ugyan továbbra is az eddigi adót fizeti, de hátralékának fele elengedtetik. A határszéleken garázdálkodó martalócok, a magyarok ép úgy, mint a törökök, féken tartassanak.[7] Ezek szerint ebben a megegyezésben Magyarországot illetőleg semmi néven nevezendő terhes vagy lealázó kötelességekről szó sem volt, sőt ellenkezőleg az melléktartományai részére jelentékeny kedvezményeket is biztosított és a rendek ennek ellenére nem fogadták el az elejük terjesztett megegyezést azon oknál fogva, mivel az Szerbiára, Oláhországra és Boszniára nézve a török fenhatóság elismerését foglalta magában. Ezért Brankovics újabb utasítást nyert, hogy a szultánnál ennél kedvezőbb feltételeket elérni igyekezzék.

Hogy a szultán Magyarországgal szemben ennyire engedékeny volt, annak meg volt a maga oka. Ő ugyanis 1449-ben újból Albániába vezette 100.000 főnyi seregét, hogy egyik legveszedelmesebb ellenfelével, Skander béggel, vagyis Kasztrióta Györgygyel végre végkép leszámoljon. Május 14-én Dibra elé érve, azt és Svetigradot nyomban ostromolni kezdte és bár hosszadalmas küzdelmek után, melyek az ozmán seregnek 30.000 emberét emésztették fel, Dibrát, Svetigradot, sőt még Kroját is bevennie sikerült, de azért Kasztrióta ereje és serege, mely a közeli erdőségekbe húzódott vissza, még sem volt megtörve. Bosszús tehetetlenségében Murád szultán szeptember elején azzal az eltökélt szándékkal tért vissza Drinápolyba, hogy a jövő év kezdetén még hatalmasabb sereggel tér vissza Skander bég megfenyítésére. Utóbbi a szultán elvonulása után nyomban 18.000 főnyi sereggel megjelent Svetigrad előtt, hogy azt felmentse, amin azonban ő is egy hónapnál tovább, szeptember 22-től október 26-ig, hiába fáradozott.[8]

A pápa ama intelmét, hogy a rendek Bosznia fejedelmével is igyekezzenek rendbejönni, ezek szintén megszívlelték, micélból Kórógyi János macsói bán Boszniába küldetvén, közte és Tomasko vagy Tamásfi István bosnyák fejedelem között 1449 november 11-én Doborban szerződés jött létre, melynek értelmében a fejedelem kötelezte magát, hogy Magyarország és annak szent koronája, valamint kormányzója ellen semmi néven nevezendő hűtlenséget vagy ellenségeskedést el nem követ; a törököket Magyarország ellen nem indítja, azokat segítségben nem részesíti és Bosnyákországon átkelni nem engedi; ha pedig Bosnyákországba meglepőleg oly erős török had törne be, amelynek ő egymaga ellenállni képes nem volna, úgy erről a kormányzót vagy Magyarország zászlós urait azonnal tudomásba helyezni köteles.[9]

A külföldi ügyek rendbehozatala iránt ekként intézkedvén, a rendek most már azon voltak, hogy a rend és nyugalom az ország belsejében is minél előbb helyreállíttassék. E tekintetben ugyanis, kivált felvidéken, elég szomorúak voltak a viszonyok, ahol Giskra, mit sem törődve a rendek és a kormányzó rendelkezéseivel és dacára a mult évi törvénynek, mely a főkapitányságokat megszüntette, még mindig bitorolta a főkapitányi címet és hatalmat és cseh zsoldosaival, akik magukat „bratrik”-nak, testvéreknek nevezték, féktelenül garázdálkodott Árva, Zólyom, Szepes, Abauj, Gömör, Nógrád, Heves, Ugocsa és Zemplén vármegyékben, amelyeket lassanként majdnem teljes egészükben hatalma alá hajtott. Társai voltak a dúlásban Komorovszky Péter, aki Liptóban űzte garázdálkodásait és Szakolczai és Szentmiklósi Pongrácz, aki nemcsak Nyitrában, Barsban és Trencsénben dúlt, hanem a szomszédos Ausztria és Morvaországba is be-becsapott rablási vágyainak kielégítése céljából. Utóbbinak véget vetendő, Frigyes német császár 1448 augusztus 5-én Pongrácczal egyezségre lépett, melynek értemében ez 4000 arany fizetése ellenében ezentúl Ausztriának és Morvaországnak békét hagyni és az azokkal határos rablóvárainak lebontására kötelezte magát.[10] Ezentúl tehát Pongrácz már csak az ország belsejében folytatta garázdálkodásait.

Az országgyűlés ennélfogva, mielőtt széjjel oszlott volna, megbízást adott a kormányzónak, hogy mindenekelőtt Giskrát, aki legújabban Gálszécs és Homonna várait foglalta el, mely alkalommal azok birtokosai, Szécsi Miklós és Drugeth István és Bertalan fogságba kerültek,[11] garázdálkodásai miatt fenyítse meg. Hunyadi a feladat végrehajtásával unokaöccsét, Székely Tamást, a rigómezei csatában elesett horvát bán testvérét bízta meg. Székely a rendelkezésre bocsátott hadakat a Kassától 18 kmnyire északra, a Tárcza völgyében fekvő Somosnál gyüjtötte össze, de míg ő ott tétlenül állott, Giskra szeptember 5-én hirtelenül rajtaütött, seregét szétverte, táborát elfoglalta és emberei közül sokakat foglyul ejtett.[12]

Giskra, újabb győzelmén vérszemet kapva, Abauj megyében egy új erősséget épített magának, a Kassától 22 kilométerre délnyugatra fekvő Moldovát vagy Szepsit.[13]

Erre Hunyadi maga szállott táborba a renitens garázdálkodóval szemben s hadával Kassa környékén megjelenve, Szepsi várát hirtelen körülfogja, beveszi, lerontja s a benne talált rablóőrséget kéz-, szem- és orrcsonkítással bűntette meg. Giskra nyilt mezőn nem mervén Hunyadival szembeszállni, váraiba vonta meg magát. Viszont Hunyadi sem rendelkezvén a szükséges várvívó eszközökkel, nem akarta Kassa környékén céltalanul tölteni idejét, hanem Gömör vármegyén keresztül, a csehek javait mindenütt dúlva és pusztítva, a bányavárosok felé vette irányát. De mire Hunyadi odaért, Giskra őt megelőzte, fenyegetett városait hirtelen védelmi állapotba helyezte és minden szükségletekkel ellátta, úgy hogy a kormányzó csakhamar arra a meggyőződésre jutott, hogy itt is csak nagy erőfeszítés és hosszú idők multán érhetne el eredményt. Ezért elhatározta, hogy a csehek főfészke, Szepes és Sáros felé veszi útját.[14]

Útközben odafelé Zsófia lengyel királynének, aki Kázmér fia távollétében az ország ügyeit intézte, Zagorzensky János főudvarbíró és Dlugoss János, az általunk többször idézett történetíróból álló követsége jelent meg Hunyadi táborában, hogy közte és Giskra között fegyverszünetet, sőt ha lehet, békét eszközöljenek ki. Ez azért történt, hogy a szepesi városok, amelyeket I. Ulászló idejétől kezdve Zbigniev bíbornok és krakói püspök bírt zálogban, az elpusztítástól megkíméltessenek. Ennek folytán december 5-én a felek között Körmöcz vidékén, vagy talán Mezőkövesden egy rövid fegyverszünet, majd nemsokára, 1450 március 28-án Rimaszombatban békekötés jött létre, mely a további hadműveletknek véget vetett.[15] E békekötés értelmében Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Körmöcz, Selmecz, Zólyom és Besztercebánya városok továbbra is Giskra kezében maradtak, viszont a cseh csapatok egy része 10.600 aranyforint lefizetése ellenében elhagyta az országot.[16] Hunyadi, csakhogy a béke állandóbb legyen, ez alkalommal a maga hugát, – valószínűleg özvegy Pongráczné szül. Csolnokosi Klárát[17] – is nőül igérte Giskrának. [18]

Jóval eredményesebben sikerült Szakolczai és Szentmiklósi Pongrácz megrendszabályozása. Ez ugyanis a Cillei Ulrik közvetítésével Frigyessel kötött szerződést megszegvén, továbbra is betört Frigyes tartományaiba. Ezért Cillei megindultán ellene, annak a Duna mentén fekvő várainak legtöbbjét hol önkéntes feladás, hol erőszak útján, hatalmába kerítvén s a kézrekerült rablókat felakasztatván, teljes erejével Pongrácz ellen fordul. Ez Szakolcza várába szorul, ahol őt Cillei minden oldalról körülfogja.[19] Szorultságában Pongrácz a kormányzóhoz folyamodik, szentül igérvén, hogyha őt mostani bajából szépszerivel kisegíti, akkor ő neki és az országnak hűségese leend és Szakolczát minden birtokával együtt neki átadja. Hunyadi szívesen fogadta az ajánlatot, nyomban érintkezésbe lépett Cilleivel s biztosítván őt, hogy e helytől, mely immár az ország tulajdonába ment át, nincs többé mitől tartania, szüntesse meg tehát annak további ostromlását, ami tényleg meg is történt.[20] Ezzel a Pongrácz-ügy is befejezést nyert.

[1] Lásd a 210. oldalon.

[2] Lásd az 567. számú jegyzetet.

[3] Kovachich, Vestig. Comit. 272., és Suppel. ad Vestig. II., 110.

[4] Vitéz Zrednai János, Epist. XLIII., Schwandtnernél, II., 63.

[5] Ivanics jegyzete Vitéz Zrednai János XLIX. leveléhez Schwandtnernél, II. 68.

[6] Lásd Brankovics erre vonatkozó, Szendrőn 1449 május 21-én kelt levelét gróf Telekinél, id. m. X., 243.

[7] Schimeck Maximilián, Politische Geschichte von Bosnien und Roma (Wien, 1787., 122. old., a vonatkozó okirat alapján).

[8] Hammer-Purgstall, id. m. I., 372. – Barlettus, id. m. IV., 67., V., 88., V., 90. – Ameilhon, Continuation de l'histoire de Bas-Empire XXVII:, 61.

[9] Lásd Tamás István bosnyák király 1449 november 11-én Doborban kelt levelét gróf Telekinél, id. m. X., 245.

[10] Arenpeck, Peznél I., 1256. – Kollár, Analechta Vindob. II., 1351.

[11] Szirmay, Notit. Com. Zemplin 30. – Wegner, Diplom. Comit. Sáros, 381.

[12] Dlugoss, id. m. XIII., 51.

[13] Dlugoss, id. h. – Bárdossy, Decimae Moldav. seu Seps.

[14] Dlugoss, id. m. XIII., 51. – Engel, Geschichte von Ungarn III., 141.

[15] Chmel, Geschichte Friedr. IV., II., 602. – Dlugoss, id. m. XIII., 52. – Pray, Annal. III., 82. – Katona id. m. VI., 670. – Cromer id. m. XXII., 510.

[16] Giskrának Kassán 1450 március 31-én kelt levele, gróf Telekinél, X., 256. – Történelmi Tár. IX., 155.

[17] Gróf Teleki, id. m. II., 153.

[18] Dlugoss, id. h. – Katona, id. m. XIII., 796.

[19] Gerhard. De Roo, Hist. Austr. V., 200. – Ebendorfer, Peznél, II., 859. – Chronik der Grafen von Cilly, Hahn-nál II., 695.

[20] De Roo és Ebendorfer, id. h. – Pessina, Mars Moraviae 639.