Az a körülmény, hogy ezúttal mindkét ellenséges sereg hazájától és természetes hadműveleti alapjától több száz kilométernyi távolságra került minden megelőző összeütközés mellőzésével a döntő csata megvívása céljából egymással szembe, világosan mutatja mindkét fővezérnek, Hunyadinak és Murádnak ama törekvését, hogy ezúttal mindetten komoly döntésre, nem pedig mellékcélok és futólagos eredmények elérésére törekedtek. Úgy mint eddig, ezúttal is arról volt szó, lehet-e az ozmánság további terjeszkedését meggátolni, vagy sem. Ezt a kérdést pedig nem lehetett egyes ellenséges tartományrészek dúlásával, fosztogatásával és pusztításával eldönteni, ehhez az ellenséges állam legfőbb hatalmi erejének, a hadseregnek tönkreverése volt a legelső és legfontosabb követelmény; ezt kellett tehát felkeresni, elérni és a saját seregre nézve minél kedvezőbb körülmények között döntő csatára kényszeríteni. Ez a törekvés mindkét fővezérnél teljes mértékben kifejezésre is jut. Mindenekelőtt mindketten minél nagyobb erőt igyekeztek a döntő összeütközés színhelyén összpontosítani. E tekintetben Murád szultán sokkal szerencsésebb volt mint Hunyadi, de neki könnyebb is volt a helyzete; neki csak bele kellett markolni a rendelkezésére álló nagy embertömegbe és nagyobb nehézség nélkül már együtt volt a 100.000–200.000 főre menő sereg, ami az akkori viszonyok között majdnem minden képzeletet felülmúló, horribilis sereglétszámot jelentett. Ezzel szemben Hunyadi sem hazája fegyverképes emberanyagát nem sorakoztathatta a kívánt és az ügy nagy fontosságának megfelelő mértékben zászlói alá, sem a külföldtől nem kapta meg az előzetesen beigért s ezért folyton sürgetett támogatást, sőt csakhamar az a harmadik reménye is füstbe ment, – ami miatt a háború színterét a lehető legkedvezőtlenebb vidékek egyikére, a lovasság alkalmazására legkevésbbé sem előnyös és alkalmas, ellenséges indulatu népek által lakott vidékre kellett áttennie, – hogy a döntő hadműveletek színhelyén a döntő ütközetbe való bocsátkozás előtt Kasztriótával kezet foghat majd. A sorsnak ez a mostohasága és maliciája idézte elő, hogy a döntő mérkőzésnél az erők úgy viszonylottak egymáshoz, mint egy a hathoz, még pedig a törökök javára. Ezt ellensúlyozandó, felette helyesen cselekedett Hunyadi, amidőn a Rigómezőre, mint az általa kiválasztott csataszínhelyre érve, ott az elsáncolt és erődített tábor kiépítése által oly módokról gondoskodott, amelyek a fenti felette kedvezőtlen kölcsönös erőviszonyt legalább annyira-amennyire kiegyenlítették. Hogy Hunyadinak ez az eszméje és annak kivitele legelsőrangúnak mondható, ez már abból is kitünik, hogy Murád szultán ezt a jól megválasztott és célszerűen és gondosan kiépített állást igen nagyarányu túlereje ellenére sem merte megtámadni, amihez alighanem az is hozzájárult, hogy ő erődítéseket és várakat vívó eszközöket ide nem hozott magával, bár biztosra vehetjük, hogy olyanok felett bőven rendelkezett, mert hiszen Kroja és a többi albániai erődök előtt ilyenek nélkül egyáltalában semmire sem mehetett volna. Csakhogy ezek az eszközök oly nehézkesek voltak, hogy azok a támadó műveletre induló sereget egyáltalában nem követhették.

Ezek szerint a két sereg összetalálkozásának első percében Hunyadi, ha nem is volt előnyben, de azt bátran elmondhatta magáról, hogy célszerű intézkedései által az egyensúlyt úgyszólván helyreállította. Örökké kár, hogy ő ezt a nagy előnyt elsáncolt táborának elhagyása által szinte meggondolatlan könnyelműséggel – ha szabad, bár nehezemre esik ezt az erős kifejezést használnom – kiadta kezéből. Másrészt a pártatlan igazságosztás álláspontján állva, határozottan kalapot kell emelnünk Murád bámulatraméltó nagy ügyessége előtt, amellyel a különben a haditapasztalatokban oly gazdag és a hadműveletek és csaták vezetésében oly ügyes Hunyadit végre mégis képes volt lekapni a lábáról. Mily bosszantó, mily szívbemarkolóan felháborító, hogy a hadvezetés nagy mestere végre mégis lépre ment, elhagyta jól megerődített állását és megtette ellenfelének azt a szívességet, hogy hadaival utánanyomult, hogy aztán nyilt terepen, háta mögött a Sitnicával, vagyis oly helyen, ahol a terepviszonyok az ellenfélnek kedveztek, bocsátkozzék vele ütközetbe. Ha ily, a magyarokra nézve felette kedvezőtlen erő- és terepviszonyok mellett is a törököknek három napi kemény tusára volt szükségük, hogy elvégre mégis győztesekké váljanak, szinte biztosra vehetjük, hogy az elsáncolt táborban maradó keresztény sereggel szemben Murád egyáltalában nem tudott volna zöld ágra vergődni.

Ami a választott csatarendet illeti, feltünő, hogy mindkét fővezér egyharcvonalas harcfelállítást választott, talán azért, hogy serege többet mutasson, nagyobbnak tünjék fel, s Murádnak azonkívül még azért, hogy ellenfelét már a priori átkarolólag körülfoghassa. Bizonyára ezért alkalmazta Murád a szarvalakú harcfelállítást is, habár ez a tendencia, a két szárnyról való átkarolás, a harc folyamán egyáltalában nem jutott érvényre, aminek a keresztény sereg csak örülhetett. A Turachán által végrehajtott megkerülő művelet és annak végső következménye gyanánt az ellenséges balszárny hátbatámadása, teljesen önálló, az eredetileg szándékolt átkarolástól független, de mindenesetre igen helyesen kigondolt és célszerűen végrehajtott akciónak mondható. Végeredményben tulajdonképpen ez döntötte el a csatát, véletlenül ép abban az időben, amidőn Hunyadi maga is benne volt a kemény küzdelem nagy forgatagában és így nem volt senki, aki Turachán felette hatásos közbevágását paralizálhatta volna. Most bosszúlta meg magát a lehető legkegyetlenebbül Hunyadinak az az elhatározása és intézkedése, hogy egész erejét csakis egy harcvonalban állította fel, minek folytán abban a pillanatban, amidőn Turachán az amúgy is nehéz viszonyok közt harcban álló keresztény balszárny hátába csapott, nem volt senki, aki ezt a váratlan csapást kellőképpen paralizálhatta volna. Székely egyes osztagai gyors arcváltással igyekeztek ugyan a katasztrófának elejét venni, de ennek folytán most már sem elől, sem hátul nem volt meg a kellő erő, amellyel a harcot sikerre való kilátással tovább folytatni lehetett volna. A legnagyobb bajt pedig Hunyadinak a harci tusába való beleegyezése által keletkezett időleges távolléte okozta, úgy hogy ebben a sorsdöntő pillanatban senki sem volt a krízisnek e pontján jelen, aki erélyes kézzel a katasztrófális állapotnak szerencsés fordulatot adhatott volna. Tanulságos példa ez arra nézve, hogy magának a fővezérnek a helye a csata kezdetétől annak végéig a tulajdonképpeni harc területén kívül van, ahogy ez az idők folyamán mindig jobban ki is alakult, de akkor még minduntalan előfordult, hogy a sereg fővezére is ismételten belevegyült a harcba, hogy személyes jelenlétével, jó példaadásával vitézeinek harci kedvét még jobban feltüzelje és azok ellenállását és bátorságát majdnem a lehetetlenségig felfokozza. Hunyadi, mint tudjuk, gyakran remekelt ilyes féle személyes közbevágásaival.

Turachán döntő fontosságú vállalata egyébként csak a magyar jobbszárny aznapi teljes tétlensége folytán vált lehetségessé, mely utóbbi különben embereinek javarészét e napon a Székely-csoportnak átadván, talán túl gyenge is volt ahhoz, hogy a vele szemben ugyancsak tétlenül álló Karadsa-csoportot megtámadja, mely esetben alig lehetett volna utóbbinak egy jelentékeny részét, a Turachan-csoportot, az arcvonalból kivonni.

A jelen esetben a csatarendek, illetve harcfelállítások északnyugati szárnyai voltak a fontosabbak, mert e szárny mögött feküdt Hunyadinak visszavonulási vonala és megerődített tábora. Ha Murádnak őt ettől elszorítania sikerül, akkor a magyar sereg igen kellemetlen helyzetbe, sőt esetleg nagy veszedelembe is került volna. Ez lehetett az indoka annak, hogy ezúttal – európai hadszintérről lévén szó – a rendes szokástól eltérőleg, Murád az európai csapatokat nem saját jobb, hanem balszárnyára helyezte és azoknak is adott parancsot a csata megkezdésére.

Az a helytelen szokás, hogy a csatát nem az összes csapatok egyszerre, hanem egymás után kezdik meg, itt a Rigómezőn is megismétlődött. Sőt nevezetes és furcsa, hogy az ázsiai lovasság az első csatanapon egyáltalában semmit sem tesz, hanem összetett kezekkel nézi, hogy a túlsó szárnyon hogyan viaskodnak életre-halálra európai bajtársaik. Nagyjában ugyanez volt a helyzet és az állapot a keresztény seregnél is. A hadművészet tovább fejlesztett és magasabb fokra emelt későbbi állapotában ez a jelenség valóságos nonsens számba ment, mostani mértékkel mérve pedig pláne teljesen megfoghatatlannak tűnik fel.

A tulajdonképpeni komoly csata csak október 18-án délben kezdődött. Ez amellett tanúskodik, hogy mindkét fél át volt hatva a pillanat nagyszerűségétől, mert mindenki tudta, hogy a küszöbön álló csatában valóban élet-halál harcról lesz szó. Úgy látszik tehát, hogy egyik is, másik is azt várta, hogy ellenfele kezdje meg a támadást. Hogy a valóságban ki volt a kezdeményező, azt bajos megállapítani. Zinkeisen szerint a török, Kupelwieser és Fessler-Klein szerint Hunyadi indult előbb, gróf Teleki szerint pedig mindkét fél egyszerre támadt. Én az egykorú és közelkorú források adataira támaszkodva, Zinkeisen véleményéhez csatlakozom.

Ebben a csatában mindkét oldalon remekül jutott kifejezésre a fegyvernemek összeműködése, ami annál feltűnőbb, mivel a törökök ezúttal először alkalmaztak tüzérséget tábori csata közben. Hogy hogyan aknázta ki Hunyadi tüzérségének hatóképességét a tüzérségi lövedékek röppályájának nagyfokú görbületére való tekintettel, azt határozottan pompásnak kell minősítenünk. A janicsárok ezúttal is megállták helyüket, habár most döntő fontosságú tevékenységre nem nyílt alkalmuk. Hogy az éjjeli támadás által rájuk erőszakolt kellemetlen helyzetből oly gyorsan és eredményesen kikászolódtak, az határozottan dícséretükre válik.

Tudjuk, hogy az éjjeli támadás terve nem Hunyadi agyában fogamzott meg; ha ezt mégis magáévá tette, csakhamar meggyőződhetett róla, hogy éjjeli harctevékenységnél a lovasságnak helyzete, főkép oly kiváló minőségű gyalogsággal szemben, mint a janicsárok, felette nehéz. Eredményt a lovasság rendszerint csak már megviselt és előző kedvezőtlen körülmények behatása folytán kishitűvé vált gyalogsággal szemben érhet el, de a jelen esetben e feltételek egyike sem állott fenn.

Hunyadi csataterve részben az események nehéz súlya alatt a következőképpen alakult ki: október 17-én mindenekelőtt arra törekedett, hogy a reá nézve legveszélyesebbnek látszó ellenséges részt, a török balszárnyat verje tönkre, ami azonban csak részben sikerült. A következő legfontosabb céltárgyat a török sereg mindenkori magvát képező janicsárok jelezték. Ezeket Hunyadi, mint már fentebb kifejtettük, éjjeli rajtaütéssel iparkodott tönkretenni, ami azonban szintén nem sikerült. Végre a nagy csata második napján az eddigi harcban egyáltalában részt nem vett s így még erejének teljében levő és számra nézve is az egész keresztény sereget felülmúló török jobbszárny ellen fordult gyenge, az eddigi harcok által részben már erősen megviselt, újonnan alakított balszárnycsoportjával. Hogy az ebben a támadásban való részvételből az eredetileg a balszárnyon álló oláhokat miért hagyta ki, azt nem nehéz kitalálni. Visszaemlékezve az oláhok várnai előnytelen magatartására és nagyfokú engedetlenségére, egyszerűen nem bízott bennük, s így nem merte őket oly nehéz és fontos feladat megoldására alkalamazni, aminőnek a Skuras-csoport megtámadása már eleve mutatkozott. Ebben lelte magyarázatát az október 17-ikéről 18-ikára végrehajtani rendelt helycsere, amelynek folytán az oláhok a második csatanapon is tétlenségbe merültek, mert arra, hogy Székellyel együtt ők is az ellenséges jobbszárnyra vessék magukat, vagy hogy pláne a szemben levő janicsárokat támadják meg, ők úgylátszik kaphatók nem voltak. És hogy Hunyadi jól ismerte őket, ezt Dán áruló cselekedete minden kétséget kizáróan beigazolta, amellyel ő és honfitársai már eddigi felette kétes és rossz színben álló hírnevüket a világ ítélőszéke előtt immár megmásíthatatlanul megpecsételték. De az isteni gondviselés meg is adta érte a méltó jutalmat, mert bár Murádnak velük szemben alkalmazott rendszabályát a legnagyobb fokban embertelennek és kegyetlennek kell minősítenünk, azért az ő bűnhődésük nem volt minden igazságos alap nélkül való. S bennünket ebben a valóban rút és aljas dologban az érdekel leginkább, hogy Murád eme könyörtelen tettét és kegyetlen embertelenségét is a Hunyaditól való félelmében követte el!

Az oláhok részén ezúttal is megnyilvánult nembánomsággal és munkakerüléssel szemben valóban megható és lélekemelő ama magyar vitézek kiváló jó példája, akik kimerülésük és sebesülésük ellenére újra önként lóra pattantak, hogy az utolsó gigászi küzdelemből is kivegyék a maguk részét. Ehhez igazi magyar virtus kell, mely legelsőrendű fényes katonai tulajdonság a mi nemzetünket és népünket az évszázadok hosszú során át soha sem hagyta el. De nemcsak a közkatonák és az alsóbbrendű parancsnokok szívét járta át a minden áron való győzniakarás vágya, hanem a fővezérét is, aki fáradságot, lehetetlenséget nem ismerve, békében és háborúban szünet nélkül a parancsnoki hídon áll, hogy minden tőle telhetőt megtegyen hazája és nemzete megmentésére. Időleges kudarcok, sőt másokat teljesen megrendítő nagy csapások rajta sohasem hagynak nyomot, mert ő a veszélyből kikerülve, nyomban ott folytatja, a sors által rámért nagy feladat végrehajtását, ahol a körülmények kényszerítő hatása alatt a munkát egy időre abba kellett hagynia. És a közben kiállott kínok és szenvedések nem hogy alább szállítanák munkakedvét, hanem ellenkezőleg, azok még csak jobban megedzik, megacélozzák az ő különben is felette magasan álló lelki erejét. Még a legnagyobb veszélyből való kiszabadulás után is az ő lelkiegyensúlya nyomban helyreáll és azonnal újból egész lényét elárasztja az a búfelejtő nagyfokú önbizalom és optimizmus, amely nélkül sem katona, sem államférfi nagyokat produkálni sohasem képes. Ez világlik ki december 30-iki leveleinek minden sorából, amihez mi csak azt tehetjük hozzá, hogy ilyennek kell az igazi katonának, a valódi hősnek lennie!

Egyes írók – így többek között Hammer-Purgstall, Aeneas Sylvius, Zinkeisen, stb. – hősünk egy-egy kevésbé sikerült elhatározását és cselekedetét kiragadva, örömest élnek az alkalommal, hogy Hunyadi nagy, elévülhetetlen érdemeit legalább annyira-amennyire leszállítsák, de ez ennek a valóban nagy embernek és igazi hős katonának annyit sem árt, mint elefántnak a légycsípés.[1]

[1] Ime már csak e nagy idők történelmének teljessége kedvéért is néhány szemelvény ezekből a, ha nem is rossz indulatú, de a viszonyok nem eléggé helyes és beható ismeretén alapuló csipkedésekből. Hammer–Purgstall id. m. I., 367. old. ezeket írja: „Die Niederlagen bey Warna und Kossova verdunkeln den Feldherrunruhm Hunyady's, den er sich durch die Siege in Siebenbürgen und in der Walachey, diesseits und jenseits des Hämus, erkämpft hatte. Zu grosses Vertrauen, durch den Gewinn früherer Schlachten eingeflösst, bewirkte wenigstens zum Theil den Verlust der spätern. Die von Kossova wäre nicht verloren worden, hätte Hunyady die aus Albanien versprochene Hülfe erwartet, die Hülfe Skanderbeg's.” Ámde fentebb kimutattuk, hogy erre a segítségre Hunyadi hiába várt volna. – Aeneas Sylvius (Praynál, Annal. III., 70. és Katonánál, VI., 606.) a pápának írt levelében gúnyolódva és tendenciózus ferdítéssel ír nemcsak a rigómezei csatáról, hanem magáról Hunyadiról is, ennek különösen szemére vetvén nagyfokú elbizakodottságát, amellyel Murádnak a csatát közvetlenül megelőző békeajánlatát visszautasította. De ezen, tudva azt, hogy Aeneas Sylvius Frigyes német császárnak volt titkárja és levelében ő maga is bevallja, hogy értesüléseit és adatait Cilleitől és Brankovicstól nyerte, nem igen csodálkozhatunk. Egyébként Zinkeisen, aki a szultán állítólagos békeajánlatát egyáltalában kétségbevonja, id. m. I., 724. ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Weder der Despot von Serbien, noch Aeneas Sylvius, welcher ganz im Intetesse Friedrich's III. schrieb, sind lautere Quellen über diese Verhältnisse (namentlich über jene der angeblichen Friedensgesandtschaft des Sultans). Sie wollten die Niederlage bei Kosowa verzüglich dem Hochmuthe und dem unmässigen Selbstvertrauen Hunyady's zuschreiben, und zum Beweise wurde eben diese angebliche Gesandschaft Sultan Murad's gebraucht, welche Hunyady stolz zurückgewiesen habe.” Ez a dolog tehát Zinkeisen megvilágításában rendjén volna, de utóbbi a maga részéről is nagy hibába esik, amidőn az események nem elég helyes ismerete folytán id. m. I., 728. oldalán a szultán által az oláhokon végzett massacre ecsetelése után a következőket írja: „Die wenigen Ungarn, welche bis dahin noch Stand gehalten hatten, waren von ferne Zeugen dieses entsetzlichen Schauspiels, welches ihre Niederlage vollendete. Denn als man einmal über den eigentlichen Sinn desselben unterrichtet war, ergriff Alles, was sich noch retten konnte, die Flucht. Hunyades selbst gelangte mit Noth zur Wagenburg, wo er die wenigen noch dort befindlichen Truppen zusammenraffte, um angeblich noch einen Angriff auf die Janitscharen zu versuchen. In Wahrheit aber sollten sie nur seinen eigenen Rückzug decken. Denn während er sie zu Muth und Ausdauer ermahnte, setzte er selbst unter dem Vorwande, dass er den Feind im Rücken fassen wolle, seinen Rückzug fort und eilte mit einer kleinen Schaar Getreuer unaufhaltsam der Donau zu. So Sead-eddin p. 148. Die nicht eben ehrenvolle Flucht Hunyad's vom Schlachtfelde bei Kossowa lässt sich, bei der Übereinstimmung der Quellen, nicht hinwegleugnen. Sie bleibt ein Fleck in seinem Ruhme als Held und Feldherr, Welcher längst seinen Höhepunkt erreicht hatte.”