X/8–a) és X/8-b) számú melléklet.

Fentemlített szándéka és terve értelmében Murád seregét a tulajdonképpeni csatát megelőző valamelyik napon átvezette a Sitnicán, amihez teljes három napra volt szüksége. Az e közben megejtett szemléből a szultán Hunyadi megerődített állásának majdnem bevehetetlen voltáról győződvén meg, mindent elkövetett, hogy a magyar sereget abból kicsalja. Eszközül ehhez mindenféle incselkedések, a takarmány megszerzésének és az itatásnak megakadályozása illetve megnehezítése stb. szolgáltak, ily módon akarván Hunyadit erődített helyének elhagyására és a török sereg megtámadására rábírni. Ez azonban túltevén magát a nehézségeken és az ellenség által okozott kellemetlenségeken, sokáig szilárd állhatatossággal maradt meg eredeti elhatározása mellett, hogy a döntő harcot csakis megerődített állásában fogadja el.[1]

A szultán eddigi eljárásának céltalanságát látva, még komolyabb képű cselhez folyamodott. Színleg felvonultatta seregét a magyar tábor minden oldalról leendő megtámadásához, de Hunyadi nyugodtan nézte és várta be a fejleményeket, ami azonban nem zárta ki, hogy egyes tüzesvérű, a hosszú veszteglést megúnt, dicsőségre és kitüntetésre áhítozó ifjak az izoláltan szembe kerülő törökökre rá ne vessék magukat, miből bizonyára a magyar fővezérlet intencióinak ellenére, az apróbb csatározások egész sorozata fejlődött ki. Egy ily alkalommal egy előkelőbb török vezető a magyarok kezébe esvén, azt Hunyadi Scipió hajdani példája szerint táborában mindenütt körülvezettette s miután neki egész állását és felkészültségét megmutatta, azt oly meghagyással bocsátotta újból szabadon, hogy a látottakról és tapasztaltakról a szultánnak jelentést tegyen.[2] Erre Murád rettegést színlelve, a környékbeli falvakat felgyújtja és mintha támadólagos szándékával egészen felhagyott volna, seregével újból a Sitnica mögé húzódik vissza. A különben óvatos és az ellenség machinációit rendszerint átlátó Hunyadi, Murád e szemfényvesztése által elámítva, elhagyja erődített táborát és a visszavonuló ellenséget űzőbe veszi, majd egész seregét mozgásba hozván, azt még aznap a Sitnica tulsó partjára vezeti előre.[3] A szultán azonban csak a Sitnica bal partját szegélyező magaslatokig húzódott vissza, ahol újból megállapodott.[4] Vele szemben Hunyadi az említett folyó bal partjára érve, minden eshetőségre szintén készenlétbe helyezi seregét. Csak erre várt a ravasz Murád. Nehogy Hunyadinak eszébe jusson újból erődített táborába visszahúzódni, a magyarok támadó előnyomulásán meghatottságot és félelmet színlelve, nyolc tagból álló követséget küldött a kormányzóhoz, annak a kért béke fejében 100.000 aranyat és minden hadiköltség megtérítését igérvén. Ámde Hunyadi az ajánlatot kereken visszautasította és nyomban parancsot adott hadseregének csatarendbe való felállításához, amit a szultán örömmel konstatálván, ő maga is harchoz fejlődtette csapatjait, minek folytán október 17-én már mind a két sereg csatakészen állott egymással szemben.[5]

A kölcsönös harcfelállítás következőleg nézett ki: A magyar sereg 38 zászlóaljból állott, mindegyik saját parancsnokának vezetése alatt. Ezek a zászlóaljak az akkori szokásnak megfelelően egy közép- és derékhadba, továbbá egy jobb- és egy balszárnyba voltak beosztva. A közép- vagy derékhadban Székely János tótországi bán, Hunyadi öccsének parancsnoksága alatt az idegen zsoldosok, vagy vasas lovasok[6] és az erdélyiek állottak. A magyarokból alkotott jobb szárnyat Losonczi Benedek, a balszárnyat, ahol Dán állott oláhjaival, Bánfi István vezérelte.[7] Hunyadi maga a Thallóczy Ferenc horvátországi bán parancsnoksága alatt álló tartalékhaddal a közép mögött állott, hogy mindenütt jelen lehessen, ahol szükség lesz rá.[8]

E szerint Hunyadi, a csekély számú tartaléktól eltekintve, egész erejét, valószínűleg azért, hogy az minél többnek és nagyobbnak lássék, csupán egy harcvonalba állította fel, az első sorba a nehéz lovasokat állítván. Minden zászlóaljnak megvolt a maga külön aranytól csillogó tábori jelvénye, illetve zászlója.[9]

Ellentétben Hunyadi zászlóaljankénti felállításával Murád a maga seregét nagy tömegekben, azonban szintén csak egy harcvonalban állította csatarendbe. A balszárnyon Karadsa pasa vezérlete alatt az európai spahik állottak fel; a középen valamivel hátrább maga Murád foglalt állást a janicsárokkal és a tüzérséggel, mely utóbbi fegyvernem nyilt mezőn, tábori ütközetben ez alkalommal először alkalmaztatott a törökök által. A középhadat háromszoros védelmi illetve akadályvonal védte; legelöl sáncok voltak kiemelve, ezek mögött a tevék állottak az ellenséges lovasság megfélemlítése céljából s végül közvetlenül a csapatok arcvonala előtt a nagy, idomtalan paizsok voltak a földbe verve. A jobb szárnyon Skuras pasa vezérlete alatt az ázsiai lovasság állott fel.[10] A két szélső szárny biztosítására az irreguláris könnyű lovasság, az akindzsik használtattak fel, míg a csak nyillal és lándzsával felszerelt irreguláris gyalogság, az azapok, apróbb csoportokban az arcvonal előtt nyertek alkalmazást. A hegyszoros bejáratánál, tehát a csapatoktól jóval hátrább, mint ahogy eddig szokásban volt, a tábor és a podgyász telepedett le, amelynek őrzésére és biztosítására a várnai csatában szerzett tapasztalatokon okulva, nagyszámú gyalogcsapatokon kívül, melyek íjjal, nyillal és oldalfegyverrel voltak felszerelve, még egy megfelelő nagyságú lovas csapat is rendeltetett ki.[11]

Mihelyt a két fél csatarendjét a fentiek szerint megalakította, egy bátor magyar vitéz kiugratott a sorból és a törökök közül azt, akinek ahhoz kedve és bátorsága volna, párviadalra szólítja fel. Ezt a kihívást Bareszat ázsiai agának fia, Eliéz elfogadja s a két bajnok összecsapása dsidával és paizzsal azzal végződik, hogy a kopják összetörvén, Eliéz a szügyelő és heveder elszakadása folytán a nyereggel együtt lovának faráig nyomatott vissza, a magyar lovas pedig, akinek lova sokkal gyengébb és silányabb volt a törökénél, lovastul elbukott. Miután azonban a török, aki csak nehezen tudta magát lován megtartani, győzelmét kihasználni nem tudta, a párviadal tulajdonképen eldöntetlen maradt s mindkét vitéz visszatért beosztásába. Azért a törökök mindenesetre bizonyos jogosultsággal a maguk vitézét tekintették a párviadal győztesének s így azt visszatértekor kitörő lelkesedéssel fogadták. Az elért kedvező eredményt az ozmánok természetesen igen jó előjelnek tekintették a küszöbön álló csata kimenetelére vonatkozólag.[12] Ez október 17-én történt s még aznap egyes apróbb csatározások folytak az előcsapatok között, melyek mindkét részről tetemes veszteségeket vontak maguk után, de egyébként a csata kimenetelére lényegesebb befolyást nem gyakoroltak.[13]

Másnap a harc némelyek szerint már korán reggel, mások szerint csak déltájban vette kezdetét, amikor az egyik verzió szerint Hunyadi, a másik szerint Murad volt a támadó fél.[14] Gróf Teleki (id. m. II.88.) szerint az ütközet a reggeli órákban nyilazással kezdődött s aztán nemcsak Murád ment át támadásba, hanem a magyarok is előbbre nyomultak s amikor a két fél nyillövésnyi távolságra közelítette meg egymást, innen is, onnan is dobszóval, itt-ott pedig trombita harsogással adtak jelet a komoly csata megkezdésére. Zinkeisen szerint a magyarok bevárták, amíg a támadásra rendelt török balszárny nyilhordtávolságra érkeztek s akkor kezdték meg a maguk részéről is a legnagyobb elkeseredéssel az ütközetet.[15] Nekem az utóbbi látszik valószínűbbnek, mert Chalkokondylasz (id. m. VII., 149.) nyomán gróf Teleki néhány sorral alább ezeket írja: „Csudákat mívelt vitézségben az európai török lovasság; az ázsiait, félvén annak megszökésétől és az általa adandó rossz példától, még az ütközet elején visszavonta volt Murád.”

Az egymásnak esett északnyugati szárnyak hat órán át és a legnagyobb elkeseredéssel ütötték-verték egymást, miközben a harc eldöntetlenül hullámzott ide-oda. A magyar jobb szárny első rohama oly rettenetesen pusztító volt, hogy mindjárt kezdetben 15.000 fehér ruhás török holttest fedte a csatateret.[16] A hellyel-közzel viszanyomott európai spahikat a janicsárok és a török középhad tűzérsége mentették meg szorúlt helyzetükből. Losonczinak túlvakmerően előretörő vitézeit ugyanis, amidőn azok a kellő távolságra értek, az ozmán gyalogság, vagyis a janicsárok, nyilesővel árasztották el s azok soraiban török ágyúk is igen nagy kárt tettek Ily körülmények között a magyar jobb szárny csakhamar megfordulni és hátrálni kénytelen, miközben elég érzékeny kárt szenvedett, mert lovai gyengébbek voltak az ellenfél lovainál és az eddigi harc már különben is nagyon kimerítette annak bátor vitézeit.[17] Az eredeti állásba visszatérve, Losonczi megállítja és újból rendbeszedi harcosait, amiben igen nagy segítségére volt neki Hunyadi. Ez ugyanis Losonczi visszanyomulását látván, gyorsan és igen célszerűen a maga ágyúit irányozta a magyarokat üldöző spahiknak. A jól irányzott lövések eleinte erősen ritkítják Karadsa lovasainak sorait, de a megmaradottak további előrerohanásuk közben a magyar tűzérség igen nagy görbületű röppályája folytán holttérbe jutván, bántatlanul megint egészen közel férkőznek a magyar jobbszárnyhoz. Ezt látva Hunyadi, a tartalékhaddal rájuk rohan s az ozmánokat újból ágyúinak hatásos tűzkörletébe visszanyomva, ott ismét számosan lettek a sűrű lövések áldozatai. Ez Karadsa embereit még jobban meghökkenti s így a futás sora megint rajtuk van.[18] Változatosan, hol előretörve, hol visszanyomatva, majd ismét előrerohanva, így folyt tovább mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel, vitézséggel és nyakassággal a harc egészen estig, amidőn az éj annak véget vetett.[19]

Mindezekből elég világosan kitűnik, hogy az első napi harcot főleg a török balszárny a magyarok jobb szárnyával vívta, amelybe a középhadak mindkét részről csak segélytnyujtólag működtek közre.

Az e napi küzdelem végeredménye mindvégig kétséges maradt.[20] A magyar sereg vacsoráját még a csatatéren költötte el s csak azután tért táborában éji nyugalomra, míg a törökök mindjárt az ütközet befejezte után húzódtak vissza táborukba.[21] Másrészt azonban az e napi harcban részt vett magyarok nagyon ki voltak merülve, míg a törököknek még mintegy 40.000 teljesen érintetlen s eddig a harcban egyáltalában részt nem vett emberük volt.[22]

Az éj beálltával a gyalog és lovas csapatok átengedhették magukat a pihenésnek,[23] ellenben a tüzérség, legalább is annak nehezebb fajtája, mindkét részről egész éjen át folytatta ágyúzását.[24]

Hunyadi, akinek az ütközet alatt megsebesült lova alatta összerogyott, egy Tivadar nevezetű hunyadmegyei vitéz kenéznek köszönhette élete megmentését, aki a saját lovát engedte át a kormányzónak.[25]

A nagy harci zaj elnémulása után Hunyadi a további magatartás és teendők megbeszélése végett haditanácsot hívott egybe. Ezen egy Dávid nevű, hercegi rangot viselt török szökevény[26] tanácsára a janicsároknak éjjeli rajtaütésszerű megtámadása határoztatott el. Ez éjfél után a magyar középhad által nagy lármával és tüzeléssel végre is hajtatott. Ámde a janicsárok csakhamar felocsúdtak első meglepetésükből s miután Murád gyorsan ágyúit is a janicsárok minél hathatósabb támogatására utasította, Hunyadi csakhamar belátta, hogy az éjjeli támadás folytatásával célt nem ér s így fáradt csapatjait hajnal felé újból eredeti felállításukba vezette vissza.[27]

Mindkét fővezér másnapra, a szombatra eső október 18-ikára, a csata folytatását határozta el. A törökök harcfelállítása nagyjából a mult napi maradt, Hunyadi ellenben változtatott eredeti harctervén és a csapatok beosztásán is, de utóbbira nézve nem maradtak reánk elég világos és tiszta feljegyzések és megbízható adatok. Hunyadi szándéka most már abból állott, hogy mindenekelőtt a török jobbszárnyon levő ázsiai lovasságra veti magát, remélve, hogy ennek megrendítése által az ozmán sereg többi részét is zavarba ejti és futásra kényszeríti.[28] Ezzel a feladattal öccsét, Székely Jánost, az eddigi középhad parancsnokát bízta meg, úgy a nehéz vasas, mint a könnyű lovasság vezérletét reá bízván.[29] Úgy látszik, hogy Székely új harccsoportja nagyjából a volt középhadból és a Losonczi jobbszárnycsoport még legharcképesebb részeiből alakult[30] és hogy Székely most Dánnal és a parancsnoksága alatt álló oláhokkal helyet cserélt, úgy hogy most már Székely jutott a balszárnyra, Dán pedig a középre.

A harc az újjáalakított magyar bal és a török jobbszárny között hajnalhasadáskor oly erővel és oly gyorsasággal indult meg, hogy nyilazásra idő sem volt, hanem mindjárt kardra került a dolog.[31] A török jobbszárny a Székely-csoport lelkes rohamát nem bírta ki és hosszabb ideig tartó heves tusa után visszanyomatott.[32] De a szemes Murádnak gondja volt rá, hogy ez a krizis ne tartson soká. Parancsot adott ugyanis Turachán bégnek, hogy a balszárny, vagyis az európai csoportba beosztott thesszaliai lovassággal a keresztény sereg támadó csoportját hátba fogja.[33] Hogy ennek ehhez elég ideje legyen, a szorongatott Skuras parancsot kapott, hogy csak lassan engedjen a magyar balszárny nyomásának. A harc e fázisában maga Hunyadi is tartalékának egy részével a Székely csoport harcába elegyedik, maga körül mindenütt bőven osztogatva a halált, de amidőn a Skuras-csoportot már-már véglegesen visszanyomni, sőt talán nemsokára teljesen tönkre tenni sikerül, egyszerre csak megjelenik Turachan a magyar balszárny hátában, amely most már nemcsak előre, hanem hátrafelé is kénytelen egyes részeit csatasorba állítani, ami különben sem tömör sorait még jobban megritkította.[34]

E döntő pillanatban Dán, habár őt és csapatjait a török támadás sem elülről, sem hátulról nem érte, „egyedül országának megmentésén aggódva, a közügyet személyes javának feláldozva, az oláh hűség ingadékonyságát a magyarokkal másodszor is éreztetendő”, Chalil nagyvezérrel alkuba bocsátkozik és tőle a szultán nevében kegyelem- és jutalomigéretet nyervén, kiáll a csatasorból, abban ezáltal egy pótolhatatlan nagy tátongó hézagot hagyván.[35] Fokozta az ebből származó zavart, hogy a csata hevében túlmessze előrerohanó Székely Jánosnak karját egy török katona egyetlen hatalmas vágással a páncélingen keresztül kettévágta, ami a hős vezérnek elestét okozta.[36]

Ezek után az egyenetlen harc még egy ideig folyt, este 6 óra tájban azonban a magyarok feladták a küzdelmet. A gyalogosok harcolva az erősített tábor felé vonultak vissza, a lovasság legnagyobb része ellenben szétszéledve futásnak eredt, csak egy kis rész tartott hosszabb pihenőt ugyancsak a megerődített táborhelyen. Később Hunyadi is útat törvén magának az ellenség sorain át, ide érkezett kevesed magával, s meghagyta, hogy reggelre az ott gyülekező seregmaradványok újból harckész állapotba helyezkedjenek, míg ő maga kíséretével ismét elhagyta a tábort, de nem hátra, hanem előrefelé, hogy – mint mondá – előre kikémlelje azt a helyet, ahol Murád személyesen tartózkodik, mivel ő másnap oda akarja támadását intézni. Amikor azonban látta, hogy az erődített táborban csapatok alig gyülekeznek, seregének teljes elszéledéséről és minden további ellenállás sikertelenségéről meggyőződvén, lassabban mozgó gyalogságának, ágyúinak, táborának és összes podgyászának hátrahagyásával, amelyeknek megmentéséhez úgy sem volt már reménye, néhány meghitt emberével Magyarország felé vette útját.

A csata harmadik napján, október 19-én, a törökök óvatosan nyomultak előre és közelítették meg az elsáncolt tábort, ahol a keresztény sereg egy kis töredéke – főleg gyalogosok, tüzérek, stb. – a biztos halál előérzetében, ahelyett, hogy kegyelemre megadta volna magát, kétségbeesett elszántsággal védekezett úgy hogy Murád csak több órai harc után tudott a maroknyi vitéz ellenfélen diadalmaskodni. Az ott rekedt vitézek „hajnal óta harcolva, a délelőtt folyamán mint derék férfiak haltak meg.”[37]

Ezzel Hunyadi seregének utolsó maradványa is tönkre volt téve. A csatatéren maradt keresztények számát általában 17.000 főre teszik ebből 9000 magyar, mintegy 2000 idegen zsoldos, 6000 pedig oláh volt. Utóbbiakat Murád adott szava és igérete ellenére, nemsokára átpártolásuk után egytől-egyig felkoncoltatta.[38] Dán a maga és kevés bajtársa életét csak azáltal tudta megmenteni, hogy a szultánnak hűséget esküdött, adófizetésre és évente 300 gyalogosnak és 400 lovasnak állítására kötelezte magát.[39]

Az életben maradt keresztények közül csak kevesen látták ismét hazájukat; a legtöbben a lesben álló szerbek által felkoncoltattak, vagy legalább is kifosztattak.[40]

A magyar főurak és nemesek színe-java odaveszett. Ezek között volt többek között: Pelsőczi Imre erdélyi vajda, Pelsőczi László gömöri főispán, Marczali Imre, Szécsi Tamás, Székely János, Thallóczy Ferenc, Losonczi Benedek, Frankó bán, Alsólendvai Bánfi István, Csáki György szatmári főispán, Szécsi Imre és László, Frangepán, Nádasdi Imre, Andrási Bertalan, Bertalan coronnai püspök, pápai követ és többen mások. Fogságba estek: Szilágyi Mihály, Szakadáthi Tamás, Korogyi János és még mások, akik később mind megszabadultak. De Murád is drágán vásárolta meg győzelmét; egyező adatok szerint ő mintegy 30–35.000 harcost vesztett. Részben ez a nagy veszteség is lehetett oka annak, hogy üldözésre még csak nem is gondolt.

Hunyadinak ezúttal is sikerült megmenekülnie. A táborból való eltávozás után csakhamar megvált csekélyszámú, ellenséges földön komoly ellenállásra amúgy is elégtelen kisérőitől. Másnap még kimerült lovától is meg kellett válnia. Ugyan e napon egy közelébe jutott török portyázó csapat elől egy közelfekvő tóban rejti el magát, de csakhamar egy másik török csapat kezébe jut, mely nem tudván kiről van szó, tovább siet, Hunyadi őrizetére két katonát hagyván hátra. Míg ezek az ő aranyláncán összevesznek, ő az egyiknek kardját hüvelyéből kirántja és ezzel az egyiket levágván, a másik futásnak ered. Most aztán szabadságát visszanyerve, erdőkön, bérceken keresztül, a falvakat és városokat gondosan kerülve, nagy kerülővel egyedül, gyalog folytatta útját, nehogy felismertetvén, halálos ellensége Brankovics elé vitessék, aki kézrekerítésére minden intézkedést megtett. Ezt a sorsát azonban még sem kerülte ki. Éhségtől gyötörve, Kladovo tájékán mezőn dolgozó szerbektől kért némi eledelt. Ezek adtak is neki kenyeret, hagymát és vizet, de közben felismerték és Szendrőre vitetvén, Brankovics által börtönbe vettetett. Egykorú irók feljegyzései szerint a szerb deszpota a félelmes hadvezért felajánlotta Murád szultánnak, de ez állítólag visszautasította a lovagiatlan ajánlatot.

Közben Hunyadi barátai és tisztelői mindent elkövettek, hogy őt kiszabadítsák fogságából. A karok és rendek a csata szerencsétlen kimenetelét és a kormányzó fogságbajutását megtudván, nyomban összegyűltek Szegeden és alkudozásokba bocsátkoztak Brankoviccsal, Marnavich György vojnicai bosnyák birtokos pedig nyomban csapatokat is gyűjtött, hogy azokkal Szendrő alá menve, Brankovicsra pressziót gyakoroljon. Azonkívül Ragusa is közbelépett a fogoly kormányzó érdekében; mindez azonban nem sokat használt. A szerb deszpota csak nagyon súlyos feltételek alatt bocsátotta foglyát szabadon; nem elégedett meg ugyanis azzal, hogy 100.000 aranyforint váltságdíjat kap, hogy a hűtlenségéért elkobzott magyarországi birtokait és a Magyarországhoz csatolt szerb várakat visszanyeri és annak kötelező kijelentésével, hogy a magyar hadak ezentúl Szerbián át ne mehessenek a törökök megtámadása céljából, hanem magát esetleges megtorlás ellen biztosítandó, kikötötte, hogy Hunyadi idősebb fia, László kezes gyanánt nála maradjon és egyik unokáját, a leánya és Cillei Ulrik házasságából született Erzsébetet nőül veszi.[41] Az ily súlyos feltételek mellett két havi fogság után kiszabadult Hunyadi december 23-án érkezett Szegedre, ahol az ott nagyszámban egybegyűlt rendek nemcsak, hogy szemrehányást nem tettek neki a rigómezei vereségért, hanem kitörő örömmel fogadták és nagy megtiszteltetésben részesítették.

Hunyadi ebből a szeretetteljes fogadtatásból új erőt és bizalmat nyert a jövőre nézve, amint ez december 30-án a krakói dékánhoz, a zengi grófhoz, a pápához és Nápolyban levő követeihez újabb támogatás kieszközlése érdekében írt leveleinek bizonyára tendenciózusan kissé rózsaszínűre festett következő passzusából kitünik:[42] „A bennünket ért súlyos csapás az ország rendeit inkább megedzette, mint megtörte, amiért én is biztosan remélem az elvesztettek visszanyerését. A hit és a haza oltalma újra rám bizatott. E szerencsétlenségek és viszontagságok nem törhették meg bátorságomat, sőt inkább még élesztik azt, engem pedig buzdítanak, számomra tanulságul szolgálnak és elővigyázóbbá tesznek. A mindenhatónak ez az újabb sujtása nem annyira tönkretevésünkre, mint inkább okulásunkra volt szánva. Azért ezentúl is kész vagyok a hit és kereszténység védelmét folytatni s mindaddig nem nyugszom, amíg az ellenségen nem diadalmaskodom, vagy ebben a tusában halálomat nem lelem. Minden esetre pedig gondom lesz rá, hogy az ozmánok azt a nyugalmat, amelyet utóbbi győzelmüktől várnak, fel ne találhassák. Veszteségünk nagy, de mégsem oly nagyfokú, aminőnek azt a közhír feltünteti. Macedóniának megtartására az ellenség több vért ontott, mint amennyit mi visszavételének érdekében elvesztettünk.”

[1] Bonfinius id. m. VII., 339.

[2] Aeneas Sylvius levele a pápához, Praynál, Annal. III., 70. illetve Katonánál VI., 607.

[3] Rác hagyomány szerint egy bródi vén banya látván, hogy a Sitnicán való átkelésre Murád seregének három, Hunyadinak ellenben csak egy napra lévén szüksége, ebből a vén asszony már előre megjósolta a harcnak a magyarokra nézve kedvezőtlen és szerencsétlen kimenetelét. (Engel, Geschichte von Servien 396. – Raitsch III., 197.)

[4] Kupelwieser id. m. 113.

[5] Hunyadi levele a krakói dékánhoz. Joh. de Zredna, Epist. XXXIX., Schwandtnernél, II. 57.

[6] Chalkokondylasz id. m. VII., 148. szerint a középhadat maga Hunyadi vezérelte volna, maga mellé vevén az úgynevezett „bitezides”-eket is (ecwn touV te bitexidaV kaloumenouV) E bitezidesek (Bitaxides vel Bitezidae) alatt Hammer–Purgstall id. m. I., 657. old. „prixides”-eket (Büchsenträgereket) vél felfedezni s azért a német és cseh puskásokat ide helyezi. Ez nyilvánvaló tévedés, mert a pixides szó Thúróczynál is előfordul (lásd a 194. oldalon az 508. számú jegyzetet), de ő azok alatt nehéz lövegfajtát ért. Leunclavius és Köhler a bitezides illetve bitaxides szót a török „chazi”-ból s a vele egyjelentőségű magyar „vitéz”-ből származtatják, ami inkább elfogadható. Még valószínűbbé válik ez, ha tekintetbe besszük, hogy Chalkokondylasz párizsi fordításában a fordító ehelyütt széljegyzet gyanánt azt a magyarázatot adja, hogy: „Bitezidae, quos Hussarones apellamus”, amiből kitünik, hogy ezek a pixidesek lovasok, nem pedig tüzérek voltak. Theobald, Hussitenkrieg, II., 159. old. bitaxidesek alatt vitézeket, azaz oly vitéz bajnokokat ért, akik kalpagukon annyi kócsagtollat viselnek, ahány ellenséget legyőztek. Legvalószínűbb, hogy pixidesek alatt a Hunyadi által mindig előszeretettel alkalmazott nehéz vasas lovasokat kell érteni.

[7] Ezt Bonfinius id. m. VII., 340. mondja így, míg Chalkokondylasz szerint Dán oláh vajda volt ennek a szárnynak a parancsnoka. A X/8–a. számú mellékleten e szárny élén mindkét vezér van feltüntetve.

[8] Bonfinius id. m. VII., 340.

[9] Thúróczy id. m. XLVI. 327. old: „Ordinatae sunt per Dominum Gubernatorem, omni sua de gente, quam ducebat, acies octo et triginta, signaque sive vexilla illarum in medio claro depicta auro ferebantur; et unaquaeque acies, prima infronte radiantibus munita armis stabat, ac duces illarum, easdem circumquaque gyrantes, corda militum, monitis et persuasionibus, ad bellum acuebant.”

[10] Szead-eddin id. m. 145. old. Chalkokondylasszal egybehangzóan az ázsiai csapatokat teszi a jobbszárnyra; ezek nyomán indul Zinkeisen id. m. I., 723., valamint gróf Teleki is id. m. II., 87. Ezzel szemben Hammer–Purgstall id. m. I., 367., ezt írja: „Die Schlachtordnunk des türkischen Heeres war die gewöhnliche, rechts die europäischen, links die asiatischen Truppen, in der Mitte die Janitscharen, vor denen erst ein Graben, dann die Kamehle, dann ihre in die Erde gesteckten Schilder eine dreifache Verrtheidigungslinie bildeten”. Hammer–Purgstallt követik: Szalay László id. m. III., 110., Kupelwieser id. m. 114. és Fessler–Klein id. m. II., 516.)

[11] Bonfinius id. m. VII., 340. – Thúróczy id. m. XLVI., 327., – Chalkokondylasz id. m. VII. 147. – Szead-eddin (Thúry id. m. I., 149.) erről a következőket írja: „Tudva levén a szultán előtt, hogy a várnai csatában a moszlim sereg futásának oka az volt, hogy a sereg háta üresen hagyatott, most a podgyászt a sereg mögé helyezvén, a sereg hátának védelmére számtalan hajcsárt és lovászt rendelt nyillal, alabárddal, karddal és handzsárral. Szarudsa pasa testvérét, Szintán béget pedig néhány ezer vitézzel a podgyász védelmére rendelte.”

[12] Chalkokondylasz id. m. VII., 148.

[13] Hammer–Purgstall id. m. I., 367. – Thúróczy id. m. XLVI., 327.: „Levis ergo armaturae utrisque partis milites, quos effrena ducebat juventus, quibusve manus conserere animi erat, hinc inde campo dediti, concorsu mutuo, non sine mortalitate separabantur.” – Hunyadi levele Joh. de Zredna. Epist XXXIX., Schwandtenrnél II., 57.: „proelii caedisque principia inita demum altera (die) quae sexta feria fuit.” – Hammer–Purgstall id. m. I., 367.: „Es kam jedoch an diesem Tage nur zu Zweykämpfen und Scharmützeln der leichten Truppen, und erst am Lucastage selbst Mittags zur Hauptschlacht.”

[14] Thúróczy id. h.: „Cum autem illa… festivitatis Sancti Lucae Evangelistae dies illuxit; solque infra meridianas caeli per atria delatus venit ad horas…” – Bonfinius id. m. VII., 339. old. reggeli 3 órára, Zrednai Epist. XXXIX., II., 57. old. és Zinkeisen id. m. I., 725. old. reggelre teszik az ütközet kezdetét. Ezek nyomán Horváth Mihály id. m. III., 22. old. szerint: „Október 18-án kora reggel kezdődött meg a magyar történelem egyik legnevezetesebb ütközete, melyhez hasonló a világtörténelem lapjain is csak gyéren fordul elő.” – Szalay László id. m. III., 110. old.: „Délben megnyilt az ütközet s tartott késő estig. A magyarok lankadatlan hévvel küzdöttek; a törökök, kivált az európai hadak, melyekre Hunyadi első rohama közvetlenül volt irányozva, a janicsárok által támogatva hasonló vitézséggel állottak ellen.” – Kupelwieser id. m. 115.: „Am folgenden Tage um die Mittagszeit richtete Hunyady den ersten Angriff gegen Murad's rechten Flügel.” – Fessler–Klein id. m. II., 516.: „Die Schlacht begann um Mittag, indem Hunyady den ersten Angriff auf die europäischen Truppen richtete.” – Szilágyi–Fraknói id. m. IV., 98.: „Október 18-án… déltől késő estig szakadatlanul folyt a viadal, anélkül, hogy sorsa eldőlt volna.”

[15] Zinkeisen id. m. I., 725.: „Erst am folgenden Morgen, dem St. Lucas-Tag, liess Sultan Murad den linken Flügel, die europäischen Truppen, in gedrängten Massen langsam gegen die Ungarn vorrücken. Als sie sich bis auf Pfeilschussweite den feindlichen Reihen genähert hatten, ertönte von beiden Seiten zu gleicher Zeit, unter Trompeten- und Paukenschall, das Zeichen zum Angriff, und die Schlacht begann.”

[16] Aeneas Sylviusnak a pápához írt levelében, Praynál III., 70., Katonánál VI., 607.

[17] Chalkokondylasz id. m. VII., 149.

[18] Bonfinius id. m. VII., 340.

[19] Hunyadinak az 529. számú jegyzet alatt említett levele a krakói dékánhoz, továbbá Bonfinius, Thúróczy és Chalkokondylasz id. h.

[20] Fessler id. m. IV., 675. ugyan azt állítja, hogy e napon a magyaroké volt a győzelem.

[21] Bonfinius id. m. VII., 340. – Chalkokondylasz id. m. VII., 149. – Tábor alatt azonban ehelyütt mindkét részről valószínűleg nem a hátulfekvő podgyász és szekértábort, hanem az eredeti harcfelállításhoz közel eső pihenő helyet kell értenünk.

[22] Bonfinius és Chalkokondylasz id. h.

[23] Ezzel szemben Szead-eddin id. m. 146. old. azt mondja, hogy a harc még éjjel sem szünetelt s alábbi szavai alighanem nemcsak a tüzérség tevékenységére értendők: „ils estoient tellement animés, que la nuit ne fut point capable de les separer, on demeura sous les arms et l'on conserva ses avantages de part et d'autre avec grand soin, et l'on se releva afin de faire manger les chevaux.”

[24] Hunyadi a krakói dékánhoz intézett fentidézett levelében: „Stetit eo toto die nostrorum invictus animus minus cedens, quam caedebatur durius… Nemo usque ad tenebras receptui cecinit, nox ipsa sequens furorem et arma diremit, ubi, etsi parumper resederint acies, ingeniis tamen et machinis nocte tota certatum est.” – Thúróczy id. m. XLVII.: „etsi eadem nocte, parumper acies belli a labore resederint; totam tamen per noctem, machinis et ingeniis extitit decertatum.”

[25] Fejér, Cod. Dipl. XI., 505.

[26] Dlugoss, id. m. XIII., 71. és Cromer id. m. XXII., 514. szerint ez a Dávid török trónkövetelő volt. I. Murad ugyanis trónralépte alkalmával Mustafa nevü öccsét megvakíttatta, mire ez nejével és gyermekeivel Zsigmond magyar királyhoz szökött. Ennek a keresztény hitre áttért fia a keresztségben Dávid nevet nyert és a törökök elleni összes háborúkban részt vett a magyarok oldalán.

[27] Chalkokondylasz id. m. VII., 150. – Engel, Geschichte von Ungarn. 137.

[28] Chalkokondylasz id. m. VII., 151.

[29] Pray, Annal. III., 67.

[30] Hogy a Losonczi-csoport embereinek jó része is ide nyerte volt beosztását kitűnik Bonfinius id. m. VII., 339. oldalán foglalt ama megjegyzéséből, hogy a magyar seregnél az eddigi 24 órai fáradságos küzdelem ellenére oly nagy volt harcvágy, hogy a gyengébben sebesültek is elhagyták fekhelyeiket, hogy az új csatanap veszélyéből és dicsőségéből ki ne rekesztessenek.

[31] Aeneas Sylviusnak többször említett levele Praynál, illetve Katonánál id. h.

[32] Chalkokondylasz, Bonfinius és Thúróczy id. h.

[33] Chalkokondylasz id. m. VII., 151.

[34] Szeád-eddin (Thúry id. m. I. 150.) az e napi harcról a következőket írja: „Midőn az alávaló hitetlenek a hit bajnokainak felülkerekedését tapasztalták, azt gondolták ki, hogy egy helyre összegyülve, mindnyájan egyszerre rohanják meg az iszlám seregét. A félelmes csapat tehát e terv szerint, mint disznócsorda rohanta meg a hit seregét s kivont kardjaival több helyen áttörte a sorokat. A győzelmes sereg pedig – mivel a nyomorult páncélosok rohama igen erős volt – ketté válva, kitért előlük és hátulról támadta és pusztította őket. Az alávalók most a podgyászra rohantak, de rést nem lelvén, karddal levágattak.”

[35] Chalkokondylasz id. m. – Engel, Geschichte von Ungarn, III., 138. – Hammer–Purgstall id. m. I., 367. – Zinkeisen id. m. I., 727.

[36] Istvánfi Miklós, Pannonii historiarum de rebus ungaricis libri XXXIV.

[37] Chalkokondylasz id. m. VII., 152.: „ewJen macomenoi teri plhdousan agoran andreV genomenoi agaJoi eteleuthsan.”

[38] Zinkeisen id. m. I., 727., Chalkokondylasz id. m. 194. nyomán: „Dieses Mal rächte sich der Verrath zuerst am furchtbarsten an den Verräthern… Sultan Murad öffnete ihnen seine Reihen und nahm zum Zeichen der Unterwürfigkeit ihre Waffen in Empfang. Aber noch trauete er ihnen nicht, und fürchtete, dass dieser Verrath nichts sei, als eine von Hunyades ausgehende Kriegslist zu seinem Verderben. Sobald er sich daher nur ihrer versichert hatte, liess er sie von dem Beglerbeg von Rumelien mit 25.000 Mann von allen Seiten einschliessen und in einem furchtbaren Blutbade auf der Stelle niedermetzeln bis auf den letzten Mann. Nur zum Spott hatte er ihnen zuvor ihre Waffen zurückgegeben; denn soll er geäussert haben, er wolle nicht, dass Osmanen wehrlose Menschen so hinmorden.”

[39] Gebhardi, Geschichte von Ungarn IV., 319. – Engel, Gesch. von Ungarn 140. – Fessler id. m. IV., 678.

[40] Kupelwieser id. m. 116.: „Bei 9000 Magyaren, 6000 Walachen und 2000 fremde Söldner, kamen auf dem Schlachtfelde um (Georg Brankovič selbst liess nach der Schlacht die Gefallenen zählen), oder wurden von den Serben die schon in der Nähe laurten, um Verwundete und Tode zu plündern und Flüchtige zu überfallen, ermordet.”

[41] Thúróczy id. m. XLVII. fej. – Chalkokondylasz id. m. VII. – Dlugoss id. m. XIII. – Ivanics jegyzetei Schwandternél, II., 58. – Hunyadi oklevele Marnavics számára, Katonánál XIII., 635. – Bonfinius id. m. VII., 341. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungarischen Reiches, III., 397. és Geschichte des Freistaates Ragusa 172. – Chmel, Geschichte König Friedrichs IV., II., 600.

[42] Joh. de Zredna, Epist. XXXIX. és XL., Schwandtnernél, II., 57. és 59.