Hogy teljes tudatára ébredjünk annak, miszerint Hunyadinak a sereggyűjtés terén kifejtett szinte emberfeletti erőlködése ellenére mily szánandó közömbösséggel viseltetett nemcsak a külföld, hanem az ország többsége is a nagy vezér legönzetlenebb és nemcsak szűkebb hazáját, hanem az egész kereszténységet megmenteni akaró intencióival és törekvéseivel szemben, ahhoz elegendő annak a szomoru ténynek a felemlítése és kiemelése, hogy Nyugat-Európa ezúttal egyáltalában távoltartotta magát Hunyadinak bármily formában való segélyezésétől, ő pedig saját országában mindössze kétszer annyi, vagyis hozzávetőleg mintegy 16.000 fegyverest tudott hadjárata számára talpra állítani, mint ahány harcossal a csupán támogatásra kötelezett oláh vajda a kruseváci táborban megjelent. Ezzel a számra nézve valóban csekély hadsereggel indult el hősünk újabb felette fenséges, de annál nehezebb hódító útjára, mert hiszen kimondott célja is az volt, hogy a Dunától délre fekvő s a hitetlen törökök kezébe került területeket újból visszahódítsa a kereszténység számára. 16.000 emberrel a majdnem tizszer akkora ellenségnek támadólag nekimenni, ehhez valóban nagyfokú önbizalom, fanatikus cselekvési ösztön, az ügy szentsége iránti benső áhítat, de azonfelül bámulatra méltó vakmerőség is kellett. Azért említek itt Hunyadi részén csak 16.000 embert, mert hogy a 8000 oláhban az eddigi tapasztalatok szerint megbízhat-e vagy sem, azt ő a hadjárat megindítása pillanatában legkevésbé sem tudhatta, de arra igenis számíthatott, hogy a felbőszült Murád, aki a multban is a seregösszpontosítás nagy mesterének bizonyult, most is teljes erővel fog a porondon megjelenni, hogy végre Skanderbéggel és vele egyidejűleg, vagy utána Magyarországgal is döntő csatáját megvívja. És tényleg úgy is történt, mert bár eleinte a szultán 1448-ra csak a Skanderbéggel való leszámolást tűzte ki elérendő cél gyanánt, később mihelyt Hunyadi szándékáról tudomásba helyeztetett, minden összeszedhető erejét talpra állította, hogy Drinápoly és Krója felől feléje előnyomulva, mindent letipró erővel vethesse rá magát birodalma legveszélyesebb ellenségére.

Ezek szerint Murádnak 1448. évi hadjárati terve eredetileg csak abból állott, hogy mult évi sikertelen hadműveleteit folytatva, végre Króját is minden áron bevegye s aztán Skanderbéget végkép tönkre tegye; később, amidőn az őt Hunyadi részéről fenyegető veszélyről értesült, eredeti tervét teljesen sutba dobva és Skanderbéget a faképnél hagyva, teljes erővel Hunyadi ellen fordult, hogy ezúttal biztos sikerre való kilátással mérhesse vele össze fegyverét. Azt hiszem, alig találkozik valaki, aki Murádnak ezt az elhatározását illetve tervmódosítását teljes mértékben ne értékelné és ne helyeselné. Más kérdés, hogy nem-e lett volna helyesebb, a Szófiánál egybegyűjtött sereggel Nisen, illetve Leskovácon át előretörni azzal a szándékkal, hogy a nehéz hadműveleti terepet képező hegyvidéken át túlmerészen előnyomuló Hunyadi a krójai seregcsoport részéről délfelől, a másik csoport által pedig északfelől bátran végrehajtott előnyomulás által két tüz közé szoríttassék. Hogy Murád e helyett inkább egyesített erővel ment neki a számra nézve jelentékenyen kisebbnek tudott magyar seregnek, illetve, hogy a döntő támadás előtt seregét előbb egyesíteni szükségesnek vélte és hogy a Sitnicán való átkelés után ezt a támadást, mint alább látni fogjuk, még sem merte megkockáztatni, ez szintén ma kétségtelen nagy respektusról tesz újabb tanuságot, amellyel Murád és egész serege Hunyadi kiváló hadvezéri tehetsége, fölényes vezetése és akadályokat nem ismerő vas energiája iránt viseltetett.

Hunyadi hadjárati illetve hdműveleti tervét illetőleg a ránk maradt feljegyzésekből nem alkothatunk magunknak teljesen tiszta képet. Chalkokondylasz[1] és Bonfinius[2] szerint Hunyadi hadműveleteinek megkezdése előtt felszólította Skanderbéget, vagyis Kasztrióta Györgyöt, kivel már előbb szövetséget kötött volt, hogy míg a magyar sereg a törököket elülről támadja meg, addig ő hátulról rontson rájuk. Mások szerint a kormányzó a szultán és seregének Albániában való elfoglaltságát felhasználni akarván, eredetileg az 1443. évi haditervhez hasonlóan, Drinápoly felé szándékozott volna előnyomulni s csak később, amidőn megtudta, hogy Murád Kroja ostromával felhagyva, seregével észak felé vett irányt, határozta volna el a déli irányban való előnyomulást illetve a délnyugati irányban való lekanyarodást.[3] Erre nézve gróf Teleki munkájában[4] a következőket olvassuk: „A kormányzó György rác fejedelem árulásán, melyet a közelebb vett tudósítások minden kétségen kívül tettek, felbosszantva, legelőször is ennek tartományait vette célba és azokat minden irgalom nélkül feldúlta. Innen Bolgárországba csapott és Sophia elkerülésével Basileának tartott. Itt tudósítják őt kémei, hogy az ozmán sereg (Krója felől) már Bolgár- és Rácország széleihez közelget… Jól látta Hunyadi, hogy a szultán ezen oldalmozdulata által őt seregével Magyarországtól elvágni igyekszik; azért hirtelen jobbra csap, az ellenséget megelőzi és még mielőtt törökök kiindulását Bolgárországból megtudták volna, október közepén a Rigómezőn terem, és itt körülsáncolt táborba száll, így szándékozván megvárni az ellenséget.”

Én a magam részéről az összes erre vonatkozó források egybevetése nyomán nem tartom valószínűnek, hogy Hunyadi még Szófián túl is előnyomult volna délkelet felé. Ez oly kardinális hiba lett volna, amelynek elkövetését Hunyadi részéről még csak fel sem tételezhetjük. Ezúttal ugyanis nemcsak a zsákmányszerzés és az ellenséges ország feldulása állott Hunyadi szándékában, hanem ő a törökkel lehetőleg egyszer s mindenkorra le akart számolni, ezt pedig csak úgy érhette el, ha a török sereget felkeresi, megtámadja és tönkre teszi. Nagy hiba lett volna ezenkívül Szófián túl való előnyomulás abból a szempontból is, mert ezáltal, épúgy mint a várnai hadjáratban, ismét alkalmat adott volna a Krója mellől észak felé tartó Murádnak, hogy a magyar sereg hátába kerülve, azt újból fordított arcvonallal való ütközetre kényszerítse, amire Hunyadi a várnai kemény lecke után nem igen hinném, hogy vágyódott volna. Ezért a legtávolabbi pontot, amelyet a magyar sereg délkeleti irányban elérhetett, Nis jelezhetné; innen Hunyadi még idejekorán bántatlanul vonulhatott vissza az utóbb róla Jankova Klisurának elnevezett hegyszoroson át a Rigómezőre vezető s általa ebben a hadjáratban feltétlenül előnyomulási vonal gyanánt használt útra, míg ha már Szófián túl lett volna, nem valószínű, hogy ezt az óriási kerülőt Pirot–Nis–Aleksinac–Krusevácon át megtette volna, amikor Leskovácon át sokkal könnyebben és gyorsabban érhette volna el mindenekelőtt elérni szándékolt hadműveleti területét, a Kosovo poljét, vagyis a Rigómezőt.

Hogy Hunyadi itt számbeli gyengeségének érzetében, mert most már biztos lehetett felőle, hogy ismét az egész ozmán sereggel kell kemény harcát megvívnia, mindaddig védőlegesen akart viselkedni, amíg szövetségese, Kasztrióta, azt ellenség hátában meg nem jelenik s e célból táborát illetve hadállását tőle telhetőleg mesterségesen megerősíteni igyekezett, feltétlenül helyes volt, ahhoz úgyszólván kétség sem férhet, ellenben elég sajnálatos és szomorú, hogy hősünknek szövetségesében ezúttal újból csalatkoznia kellett. Ehhez gróf Teleki a következő megjegyzést fűzi:[5] „Ugylátszik, Hunyadit kérlelhetetlen rendeltetése, valahányszor bizodalmát nem saját erejébe, lángeszének kimeríthetetlen segédforrásaiba, hanem távol idegen segedelembe vetette, sujtással akarta büntetni.”

[1] Chalkokondylasz id. m. VII., 147.

[2] Bonfinius id. m. VII. 338.

[3] Kupelwieser id. m. 112.: „Hunyady hatte die Absicht, wie im Jahre 1443, nach Bulgarien einzudringen, musste diesen Plan aber im letzten Augenblick aufgeben, als er hörte, dass Murad den Kampf mit Castriota unterbrochen, die Belagerung von Croja aufgehoben und sich mit seiner ganzen Macht gegen Norden gewendet habe.”

[4] Id. m. II., 80.

[5] Id. m. II., 83.