X/5. számú melléklet.

Az újabb török hadjáratra menendő seregrészeket Hunyadi 1448. július és augusztus hó folyamán az Alduna mentén, Keve tájékán összpontosította, ahova ő maga szeptember elején érkezett meg. Épp amidőn intézkedéseket tett a Dunán való átkelésre, vette a pápától a várt pénzbeli segítség helyett azt a váratlan és leverő tanácsot, hagyna fel az elhamarkodva megkezdett hadjárattal, halassza azt a következő évre, amikor is a pápa is teljes erejéből támogatni fogja. Hunyadi indignálódva vette mindezeket tudomásul, amint ez szeptember 8-án és 17-én a pápához intézett leveleiből is kitünik. Az elsőben[1] többek között ezeket írja: „Nagy reménységgel látta az egész kereszténység szentségedet Jenő székébe ülni. Bizalommal várta az egész ország, hogy annak szent tüzét a kereszténység ellenségének megalázásában meg fogja kettőzni… E helyett szentséged abban a hiszemben, hogy bennünket inkább a merészség, mint a higgadt megfontolás vezérel és lelkesít, a hadjáratot a jövő évre óhajtja halasztani, akkorára segítséget is kilátásba helyezvén. Örömest fogadnám meg tanácsát, … de ezt a törökök nagy készülődései nem engedik meg. Az intés különben is már elkésve érkezett, mert a háború el van határozva, a sereg már egybegyűlt, sőt rendeltetési helye felé már meg is indult… nem várhatván tovább a jövőben is bizonytalan segítségre… s elhatározva, inkább meghalni, mint tovább is tétlenül nézni nemzetünk veszedelmét. Míg én és vitéz bajtársaim a kereszténység javáért életünket kockáztatjuk, helyén volna, ha az igazhitűek atyja új tartaléksereg felállíthatása végett a vallás szent oltárára pénzbeli segélyt áldozna.” – A szeptember 17-iki levél[2] főbb tartalma: „A vad ellenség már egy század óta fészkelte meg magát Európában, egész igyekezetét a kereszténység végleges elnyomására fordítván… Már összes szomszédaink érezték annak sújtó erejét és most már hazánk határainál áll, ahol eddig is csak az ország tántoríthatatlan hite tartóztatta azt fel, anélkül, hogy azt visszanyomni sikerült volna. Én már életem hatvanadik évét túlhaladtam s a lefolyt idő alatt szinte állandóan küzdöttem ellene. Nemzetem a sok háborúban, veszélyben, nyomorúságban kifáradva, keserüségbe elmerülve és mindent elszenvedve, amit vad ellenség elkövethet, egyebet se tudott megmenteni, mint fegyvereit és szabadságához való törhetlen ragaszkodását. Eddig bármit készebbek voltunk elszenvedni, mint a szolgaságot; a hitnek örömest feláldozzuk életünket, vagyonunkat… Ha eddig a hazát és annak erejét szétszaggató belső egyenetlenségek minden lépésünket hátráltatták, most a csend helyreálltával teljes erővel kell az ellenség megalázásán fáradozni és a háborúval mindaddig fel nem hagyni, míg büszkeségét meg nem törtük. Csakhogy az ellenség hatalma nagy, annak megtörésére egy nemzet túlgyenge s a szükséges zsoldos katonák fizetésére képtelen. Különben az egész ügy nem is egy nemzeté, hanem az egész kereszténységé”. Mindezek előrebocsátása után újból kéri Hunyadi a szent atyát, hogy hathatós támogatása által segédseregek felállítását lehetővé tegye.

Ugyanekkor Foscarini velencei doget is újból felszólította segélynyújtásra.

Hunyadi hadserege, amelyet az ez évi hadjáratra kiállíthatott, mintegy 24.000 főből állott.[3] Minőségre nézve ez a hadsereg, kivált magyar részeiben, elsőrendű volt, vagy mint gróf Teleki mondja, „a Magyarország által kiállítottak közül a legszebbekhez tartozott.”[4] A sereg, amint az a Chalkokondylaszból vett idézetből is kitünik, most is majdnem kizárólag lovasságból állott; a csekélyszámú, de puskákkal jól felszerelt gyalogság és a tüzérek a szekereken követték a sereget, amelyekből némelyek szerint több mint 1000, mások szerint 2000 volt a sereghez beosztva.[5] Szekerenkint két gyalogos volt: egy kis paizst viselő könnyű gyalogos (peltaVthV) és egy pattantyús (thleboliVhV) Ágyukkal[6] és puskákkal a sereg bőven el volt látva.[7]

Miután a sereg mindennel elkészült, szeptember 28-án „Istenben, vezérben és önelszántságban bízva”[8] átkelt a Dunán s azután az áruló Brankovics tartományát irgalom nélkül pusztítva és fosztogatva[9] vonult a Moraván fölfelé. A szerb és a bolgár Morava egyesülése tájékán Hunyadi magához vonta a Szörénynél a Dunán átkelt Dán oláh vajda 8000 főnyi hadát, s tulajdonképpen ezzel együtt szaporodott fel seregének létszáma 24.000 főre.

A szerb deszpota aligha nézte volna tétlenül országának pusztítását, ha épp ekkor nyilt háborúban nem állott volna Tamásovits István Bosznia fejedelmével Srebenica birtoka miatt. Utóbbi ugyanis már 1445 óta szünet nélkül azon fáradozott, hogy Srebenicát újból visszafoglalja és amidőn épp 1448-ban a két fejedelem között nyílt ellenségeskedésre került a dolog, a bosnyákok 1448 szeptember 6-án a szerbek részéről vereséget szenvedtek ugyan, de azért a háborúskodásnak még mindig nem szakadt vége s így Brankovicsnak seregével továbbra is a bosnyák határ mentén kellett maradnia.

Az oláh segédcsapatokkal való egyesülés után Hunyadi előnyomulását az egyik verzió szerint Nisig, sőt némelyek szerint Szófia kikerülésével azon túlig Basileáig (mi alatt talán Tatar-Bazardzikot kell értenünk) folytatta s amidőn az említett helyen, vagyis Nisben illetve Basileában tudomására jutott, hogy a Krója ostromával felhagyott ozmán sereg már „Bolgár- és Rácország széleihez közelget,”[10] ő maga is újból Szerbiába tért vissza, nehogy a tovább észak felé előnyomuló törökök által Magyarországtól elvágassék.

Az új elhatározás értelmében Hunyadi seregével a szerb Morava völgyébe áttérve, Krusevácot fölégette s aztán a Rasina patak völgyén délnek fordúlva, a Jankova Klisurán át[11] átkelt a Veliki Jastrebac hegységen, majd Kursumlje és Podujevo érintésével a Lab folyó völgyén át október 10-ike táján a Rigómezőre lépett, melyet Pristina tájékán alighanem a város és az I. Murád szultán sírjától északkeletre fekvő lejteken, ahonnan az egész Rigómezőt átláthatta és uralta, megerődített táborba szállt, itt akarván bevárni Skanderbég megérkezését, akit „állásáról tudósítva, a minél előbbi megjelenésre és az ellenségnek hátban való támadására több ízben felszólított volt”.[12]

A másik oldalon az egész nyár folyamán Albániában bajlódó Murád, mihelyt Brankovicstól Hunyadi támadó előnyomulásának megkezdéséről értesült, nyomban békével kinálta meg Skanderbéget, annak Albániának évi 10.000 arany fizetése melletti átengedését igérvén. Ámde az epiróta fejedelem az ajánlatot nem fogadta el, mire Murád annak ellenére nyomban megszüntette Krója további ostromát s itteni seregét Prizrenen át Novoberdo felé útba indítván, ő maga lóhalálában sietett a Marica völgyébe, Drinápolyba parancsot küldvén, hogy minden még rendelkezésre álló csapatot, amily gyorsan csak lehet, Szófiába küldjenek előre. És itt csakhamar igen tekintélyes számú csapatok gyűltek egybe, melyek felett Murád büszke öntudattal tartott seregszemlét.[13]

Hogy Szófia mellől Murád merre vezette előre újonnan egybegyűjtött seregcsoportját, arra nézve nincsenek adataink, azonban valószínű, hogy a Murád által választott útvonal Köstendil–Kumanovon át vezetett a Rigómező alsó szélére, ahol az a krójai seregcsoporttal október közepén,[14] tehát körülbelül ugyanabban az időben egyesült, amikor Hunyadi Pristina tájékára érve és Kasztrióta beérkezésére várva, táborának és hadállásának megerősítésével volt elfoglalva. Ámde az albán fejedelem serege csak nem akart magáról életjelt adni; Kasztrióta ugyanis ezúttal teljesen cserben hagyta szövetségesét.[15]

A Murád által a Rigómezőn egyesített sereg erejét általában 150–200.000 főre teszik.[16] Ezzel a sereggel a szultán mindenekelőtt azokat a dombokat akarta elfoglalni, ahol az 59 év előtt, vagyis 1389-ben meggyilkolt I. Murád[17] sírja és kőemléke állott.[18]

[1] Joh. de Zredna, Epist. XXXIV., Schwandtnernél, II. 50.

[2] „Datum ex terra Rasciae alias Serviae in ipso progressu exercituali prope vadum Danubii, quod vulgo lapideum dicitur.” Joh. de Zredna, Epist. XXXV. Schwandtnernél, II. 52.

[3] Thúróczy id. m. XLVI., 259. old. 24.000-re, Bonfinius id. m. VII., 338. és Pethő, Magyar Krónika 72. old. 22.000-re, Chalkokondylasz id. m. VII., 147. old. pedig az oláhokkal együtt 47.000-re teszi a sereg létszámát: „hsan de PaioneV kai Aakoi sunamjoteroieV te trakismuriouV kai ep takisciliouV ippeaV.” – Kupelwieser id. m. 111.: „Die ganze Macht, die Hunyady zusammenbrachte, belief sich auf nicht mehr wie 24.000 Mann, eingerechnet die 8000 Mann walachischer Hilfstruppen und ungefähr 2000 deutscher, bömischer und polnischer Söldner, meist Büchsenschützen und Kanoniere.”

[4] Gróf Teleki id. m. II., 79.

[5] Zinkeisen id. m. 720.: „Auch dieses Mal folgte dem Zuge eine ungeheure Wagenburg von mehr als tausend Wagen für Gepäck, Waffen und Rüstzeug, womit das Heer sehr wohl versehen war. Auf jedem derselben befanden sich zwei Leute, welche für das schwere Geschütz zu sorgen hatten, das gleichfalls auf diesem Fuhrwerke von der Stelle geschafft wurde.”

[6] Ezeket Chalkokondylasz id. m. 147. old. ”telebolouV jarabotanaV kaloumenaV-oknak nevezi.

[7] Thúróczy id. m. XLVI. szerint: „ac castris bellicis, machinarum, pixidum, ac aliorum tormentorum hostem ferientium ingeniis, munitis et refertis…”

[8] Joh. de Zredna, Epist XXXIX. Schwandtnernél, II., 57.

[9] Thúróczy id. m. XLVI. fej.: „Danubium transiit, et regnum Rasciae, eo, quod Dominus illius, expeditionem ad eandem vocatus, non accesserat, severo incursu pertransiens, hostiles se gessit in terras, illasque in igne et ferro domitabat; et non tantum ut praedam acturus, sed út regnum occupaturus, transibat”.

[10] Gróf Teleki id. m. II., 81.

[11] Kupelwieser id. m. 112. old. 6. jegyzet: „Janko” oder „Jankul” ist der auf der Balkan-Halbinsel gebräuchliche Name für Johann Hunyady. Am Südausgange des nach Hunyady genannten Passes Jankova-Klisura, steht nach Angabe Kanitz die Ruine einer kleinen Jankova-Kilisa (Kirche) genannten Kapelle, welche nach der Volkssage Hunyady in einer Nacht erbaut habe „um sein Heer beim Vorüberziehen durch einen Prister segnen zu lassen.”

[12] Gróf Teleki id. m. II., 83. – Fessler id. m. IV., 673. szerint Hunyadi a dombokat október 12-én foglalta el s azokról, erődített táborát elhagyván, 18-án ereszkedett le a harc felvétele céljából.

[13] Sead-eddin, trad. de Galland, manusc. II., 141–143. bő részletességgel írja le ezt a seregszemlét.

[14] Zinkeisen id. m. I. 722. old. 2. jegyzet: „Sead-eddin p. 145 nennt als den Tag, wo Sultan Murad auf der Ebene von Kossowa eintraf, den Freitag, d. 4. des Monats Schaban 852., welcher also mit dem 17. Ostober 1448. ungefähr zusammentreffen müsste.”

[15] Kupelwieser id. m. 112.: „Castriota wurde dadurch (t. i. a Kroját ostromló sereg elvonulása által) frei, vielleicht sogar gerettet; er benützte aber die Ablenkung von Murad's Macht keineswegs, um den Ungarn zu helfen, sondern kehrte sich gegen Venedig, das sich widerrechtlich des Besitzes des ermordeten Herrn von Doyma bemächtigt hatte.”

[16] Aeneas Sylvius, Katonánál 610. old. és Thuróczy id. m. XLVI. fej. 200.000-re teszi a török sereg erejét. – Chalkokondylasz id. m. VII., 147. old. és Fessler, id. m. IV., 673. old. 150.000-re, Bonfinius id. m. VII., 339. és Leunclavius, Annal. Turc. 256. old. ellenben csak 80.000 főre teszik a törökök létszámát.

[17] Lásd a IX. rész 38. oldalán.

[18] Chalkokondylasz id. m. VII., 147. – Bonfinius id. m. VII., 339. – Pray, Annal. III., 67. – Fessler id. m. 673.