Azzal az ernyedetlen buzgalommal és igyekezettel szemben, amellyel Hunyadi egy új török hadjárat megindításának alapját megvetni igyekezett, az európai keresztény fejedelmek és a pápa támogatása úgyszólván még szót is alig érdemelt. VII. Károly francia király a hozzá intézett felszólításra csakhamar elküldte mentegető válaszát, hogy bármennyire óhajtaná is, mindaddig, amíg az angolokkal kötött fegyverszünet állandó békévé át nem változik, országának mostani kimerült állapotában segítséget nem küldhet.[1] A pápa pedig válaszában tudtára adta Hunyadinak, hogy Condolmieri Ferenc bíbornoknak meghagyta, miszerint hajóhadával a Dunán amennyire csak lehet feljönni igyekezzék és tőle telhetőleg támogassa a magyarokat újabb vállalatukban.[2] Ennek volt köszönhető, hogy Magyarország rendei a burgundi hajóhad küldöttségével oly gyorsan megállapodásra jutottak és hogy ez még a tulajdonképpeni megbizatását túlhaladó misszióra is szivesen vállalkozott. Azonkívül a pápa külön körlevelet intézett az egész kereszténységhez, amelyben tudatja, hogy Hunyadi erdélyi vajda még ez évben új hadjártot szándékozik vezetni az ozmánok ellen, miért is múlt évben adott bűnbocsánatot kiterjeszti mindazokra, akik ebben az évben az említett hadjáratban a vajda vezérlete alatt részt vesznek.[3] Ennyiből állott a szent atya támogatása, ami ugyan soknak éppen nem mondható, a többi keresztény fejedelmek pedig egyáltalában nem mutattak hajlandóságot a segélynyújtásra.[4] És mind ennek ellenére Hunyadi több jóakarattal mint erővel nekiindul a nagy kockázattal járó hatalmas feladatnak, mely nem kevesebből állott, mint hogy az ozmánok óriási túlerejét és rengeteg hatalmát mindössze a maga tiz és az oláh vajda 6000 emberével, a pápai és burgundi flotta helyhez kötött s így nem sokat mondó támogatása mellett, megtörje. Pedig nagyon jól tudta Hunyadi, hogy ennek a feladatnak a sikeres megoldásáraz az 1443. évi hadjáratban sorompóba állított 40.000 és a várnai hadjáratban szerepelt 20.000 főnyi sereg is kevésnek bizonyúlt. Ezúttal tehát oly nagyfokú optimizmus szállotta meg hős hadvezrünket, mely csak az ő izzó faj- és honszeretete és cselekvési vágya által menthető némileg. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk, hogy a kijózanodás csakhamar bekövetkezett; amint ugyanis nyilvánvaló lett, hogy a Balkán rengeteg fáradságot és nehézséget involváló bércei között alighanem újból Murád egész seregével kerülhet összeütközésre a dolog, Hunyadi jobbnak látja, hogy a már folyamatban levő hadjáratot lefújja, még mielőtt a komolyabb hadműveletek egyáltalában kezdetüket vették volna. Biztosak lehetünk benne, hogy ennek az elhatározásnak a szükségessége igen fájós érzést támaszthatott az újabb babérok után áhítozó lelkes hősünk szivében, de a meglehetősen szégyenteljes „Rückwärts-Konzentrierung”-nak mégis meg kellett történnie, hacsak magát és hadseregét újabb biztos katasztrófának kitenni nem akarta.

Hogy a Vlád Drakullal a hadműveletek vezetése tekintetében a haditanácson keletkezett ellentét a közte és Hunyadi között a múltban történtek miatt már amúgy is fenálló animozitást még jobban kiélezte, ahhoz nem férhet kétség. Az oláh vajda természetesen most is a hadműveleteknek oly formában való vezetése mellett kardoskodott, amely főleg neki és országának vált volna előnyére, vagyis Drakul elsősorban azt követelte, hogy mindenekelőtt az ő országának területe tisztíttassék meg az egyes erősségekben ott gyökeret vert törököktől; e jelentéktelen hadműveleti célt szolgáló alárendeltebb jelentőségű műveletek helyett Hunyadi igen helyesen mindjárt nagyobbszabású, az egész hadjárat célját és sorsát eldöntő hadműveletek végrehajtását tartotta szükségesnek. Hogy végeredményben aztán az elég kecsegtetően megindult hadjáratnak anélkül kellett véget szakítani, hogy a keresztény sereg a legkisebb eredményt is elkönyvelhette volna a maga számára, ez nem Hunyadi soha meg nem szűnő jóakaratán és energiáján, hanem tisztán csak a viszonyok mostohaságán és Murád szultánnak újból való sorompóba lépése folytán a kölcsönös helyzetnek felette kedvezőtlen fordulatán múlott.

Hogy az ozmánok szultánja minden kényelmi szempontot félretéve, most ismét első hívásra átsietett Európába, hogy bajba jutott fián segítsen, azt csakis dícsérőleg kell kiemelnünk; hogy pedig Murád ezúttal sem késlekedett volna, hogy a Hunyadi által esetleg tovább folytatott hadműveleteknek személyes közbelépése által a törökökre nézve kedvező fordulatot adjon, ahhoz a legkisebb kétség sem fér. Ezért tényleg a legjobb volt, amit Hunyadi tehetett, hogy a háború folytatását jobb időkre halasztotta el.

[1] D'Acherii Spicilegium III. 787. – Katona id. m. VI., 445. – Fejér, Hunyadi, 77.

[2] Pray, Annal. III., 35.

[3] Raynald, Annal. Eccles. XVIII., 310.

[4] Ezt a sajnálatos körülményt Zinkeisen id. m. I., 711. old. a következőképpen igyekszik megmagyarázni: „Die päpstliche Gewalt, welcher man am Ende doch den Bruch des Friedens zu Szegedin zuschreiben zu müssen glaubte, war durch die Niederlage bei Warna in den Augen der Christenheit nicht weniger erschüttert worden als Hunyadi's Ruhm und Macht, und so fanden natürlich auch die päpstlichen Ermahnungen für jetzt in den Herzen der Gläubigen keinen fruchtbaren Boden mehr. Selbst die besondere Verwendung des Papstes bei mehreren Fürsten der Christenheit blieb zunächst ohne Erfolg”.