A sarnói ütközet, bár az valami nagyobb szabású fegyverténynek éppen nem mondható, de azért az akkori nyomott kedélyhangulat közepette minden esetre az egész országban felvillanyozólag hatott a várnai csatavesztés nyomán általánosan levert kedélyekre, és egyszersmind fényes bizonyságot tesz amellett is, hogy Hunyadinak a pápához írt levelében foglaltak nem üres szavak voltak csupán, hanem hogy ő belső meggyőződésből el volt telve a vágytól, hogy minden alkalmat felhasználjon arra nézve, miszerint a Várnánál a magyar fegyver becsületén nem az ő hibájából esett csorba minél előbb kiköszörültessék. Nagy, ország-világra szóló dolgot hősünk kellő számú sereg híjján egyelőre nem produkálhatott, de kétségkívül ügyesen használta ki a kinálkozó alkalmat, hogy egyrészt a kereszténység szárnyaszegett önbizalmát ismét helyreállítsa, másrészt pedig, hogy kivált a szomszédos, újabban megint túlságosan szemtelenkedő török csapatok győzelmi mámorát jóval lejjebb szállítsa.

Az alkalmazott csel, amily ügyesen ki volt eszelve, épp oly fényes sikerrel is járt.

A Szávának, mint hatalmas akadálynak éjnek idején történt átúsztatása a régi honfoglaláskori magyar lovasok bravúros teljesítményeit juttatja eszünkbe. Ily kis remekművecskét azonban csakis könnyű lovassággal lehetett végrehajtani; nehéz fegyverzetű lovasság ily vállalatra már a priori alkalmatlan volt. Tudjuk, hogy Hunyadi kedvenc fegyverneme az utóbbi volt s így annál inkább ki kell emelnünk, hogy szóbanforgó vállalatához még sem ezt, hanem könnyű lovasságát vitte magával, mely nagy távolságok gyors megtevésére, folyamokon és egyéb akadályokon való átkelésre stb. minden esetre alkalmasabb volt, mint a nehéz zsoldos, páncélos katonaság. De ime épp a jelen esetben is újból beigazolódott, hogy a katonai műveletek egyik legfőbb titka, hogy a parancsnok a rendelkezésre álló erőket és eszközöket a kellő időben és a kellő helyen alkalmazni tudja.