Egyik legszomorúbb jelensége hazánk történetének, hogy amikor nemzetünket kint, az országon kívül baj éri, ugyanakkor a belviszonyok is a lehető legrosszabb lábon állanak. Ennek oka és kútforrása leginkább abban keresendő, hogy a különben is hatalmaskodni szerető oligarchák ilyenkor, az általános fejetlenséget felhasználva, rendszerint még hatványozott energiával léptek sorompóba, hogy önös céljaikat még a rendesnél is teljesebb és tökéletesebb mértékben reálizálhassák. Hogy a nemzet nagyjainak több, egymással élet-halál harcot folytató politikai pártra oszlása az általános helyzetet még nagyobb mértékben rosszabbította, azt nem kell bővebben fejtegetnünk. A László-pártiak, akik annak idején az ő megkoronáztatásábn közreműködtek, így többek között az esztergomi érsek, a Cillei grófok, a Rozgonyiak, Garai László, Giskra János stb. most is azon voltak, hogy Lászlót az ország törvényes királyának ismerje el. Ellenben az Ulászló-pártiak – élükön Hédervári Lőrinc nádor, Hunyadi János, Ujlaki Miklós – eleinte most is féltek attól, hogy uralkodóul gyermeket fogadjanak el, főkép Frigyes német császár gyámságával kapcsolatban. Ezért ezek inkább a külföldi uralkodók között kerestek trónjelöltet s mint ilyen talán leginkább Jó-Fülöp, Burgundia fejedelme, s esetleg Ulászló öccse, Kázmér lengyel herceg jöhetett számításba. E mellett voltak önjelöltek is; így többek között Brankovics György szerb deszpota, Cillei Ulrik gróf és talán még többen mások,[1] de ezek egyike sem számíthatott arra, hogy a többséget a maga számára megnyerje. Az egyedüli Hunyadi János volt az a férfiú, akinek népszerűségét a várnai csatavesztés nemhogy megtépázta volna, hanem ellenkezőleg, ottani hősies magatartása oly nagy szeretettel és fénnyel ővezte személyét, hogy többek között Bihar megye karai és rendei a visszatérő hőst védangyal gyanánt köszöntötték és a mostani zavaros időkben legfőbb reményüket Isten után ő belé helyezték.[2] Ily körülmények között neki bizonyára nem sok fáradságba került volna, hogy magát királlyá választassa, de ő már szerénységénél fogva sem kivánkozott ilyen magas polcra; neki életcélja most még inkább, mint annak előtte, a török elleni harc volt; ennek szentelte minden erejét és igyekezetét, ahogyan ez a pápához intézett leveléből is kitünik.

Voltak olyanok is, akik a szövetkezett oligarchák kormányáról, mint valami köztársasági államalakulatról ábrándoztak.[3] Végre azonban valamennyien nem eléggé méltányolható önmérséklettel abban állapodtak meg, hogy bizonyos kautélák mellett V. Lászlót, mint Albert király trónja örökösét, ismerik el uralkodójuknak. Ezért teljes joggal emeli ki dicsérőleg és elismerőleg Fraknói a Hunyadiak koráról írt művében,[4] hogy „a nemzet a várnai csatavesztés után a helyzet megítélésében nyugalmat és higgadtságot, elhatározásaiban óvatosságot és bölcsességet, a határozatok végrehajtásában pedig bátorságot és erélyt tudott kifejteni”.

Az országgyűlés katonavonatkozású határozatai közül a zsoldoscsapat-behozatal tilalma elsősorban alighanem Frigyes császárnak ilyfajta szándéka ellen irányúlt, az általános fegyverfogás kötelezettségének kimondása pedig teljesen jogosultnak mondható azokra a nagyon is valószínűeknek látszó riasztó hírekre való tekintettel, amelyek egy közeli török támadásról szóltak, aminek bekövetkezésére majdnem mindenki biztosan számított, mert senki sem tudta elképzelni, hogy a szultán a várnai győzelem által keletkezett felette kedvező alkalmat a további terjeszkedésre és Magyarország rég szándékolt leigázására kihasználatlanul fogja elsurranni engedni. De ezúttal megint a török kül- és katona politika methodikusan lassú irányzata lépett életbe, amely sohasem sietett céljainak megvalósításánál, hanem mindig csak egy-egy lépéssel vitte azokat tovább, közben mindig hatalmas pauzákat tartva.

Hogy az országgyűlés és kivált Hunyadi a megelőző szomorú tapasztalatok ellenére a burgundi hajóhad parancsnokának ajánlatát komolyan vette és a küldöttség vezetőjét két kiválóan fontos külpolitikai misszió elvállalására is felkérte, ez amellett bizonyít, hogy az ország akkori helyzete valóban oly gyenge lábon állhatott, hogy annak intézősége és vezetősége szívesen belekapaszkodott feléje nyújtott leggyengébb szalmaszálba is. Drakul oláhországi vajda tekintetében ez az eljárás legalább arra volt jó, hogy ő színvallásra kényszeríttessék, mielőtt ellene a Hunyadival szemben tanúsított álnok magatartása miatt komolyabb lépések megtétele határoztatott volna el. És nevezetes, hogy a spanyol kapitány által vállalt mindkét rendbeli misszió eredménnyel járt, mert mint alább látni fogjuk, Drakul a közelmultban történtek ellenére mégis jobbnak látta, hogy továbbra is a magyarok pártján maradjon, a görög császár pedig szívesen engedte át a török trónkövetelőt, aki neki mint veszedelmes, a török szultánt ingerlő portéka, úgyis csak terhére lehetett.

[1] Aeneas Sylvius írja egyik levelében (Epist. 78.): „Aiunt nonnulli multos esse in regno et sanguine claros, et virtutibus preditos quos reges esse nequaquam dedeceret”.

[2] A bihari karoknak és rendeknek a pápához intézett levele (Joh. de Zredna, Epist. IX., Schwandtnernél, II., 26.).

[3] Gróf Teleki id. m. I., 467.

[4] Szilágyi–Fraknói, A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, IV., 64.