A tragikus végű várnai csata után az országban csakhamar tetőpontra hágott a bizonytalanság és a fejetlenség. Hogy ez némileg csökkentessék, Hédervári Lőrinc nádor, aki legelső kötelességének tartotta, hogy a foglyul ejtett Hunyadit, akire itthon a legégetőbb szükség volt, kiszabadítsa, széltében azt hiresztelte, hogy Ulászló nem esett el a csatában, hanem hamarosan ő is vissza fog térni Lengyelországba.[1] Az ország akkori állapotáról, melyben az oligarchia a legnagyobb féktelenséggel űzte újból erőszakoskodásait, találó képet fest Vitéz Zrednai János, az akkori főpapok egyike, akit Hunyadi előbb fiának nevelésével, utóbb pedig kancelláriájának vezetésével bízott volt meg. Az említett főpapnak 1445. április 24-én Pál országos ítélőmesterhez intézett levelében többek között ezeket írja:[2] „Az igazság mélyen hallgat, a szemérem összes korlátai le vannak rontva, a törvény féke meglazult, az indulatok és szenvedélyek mindenünnen szabadon törnek elő s a jövő bizonytalansága mindenkit aggodalommal tölt el. A vas önkény, a korlátokat nem tűrő erőszak mindent összezúz és senkinek jogát nem tiszteli. A törvények és szerződések ereje sírba szállt; a gyülölet, árulás és a legundokabb zsarolás szabadon garázdálkodnak. És fájdalom, a rend ily módon való megszegése rokon kezek, nem pedig ellenség műve. Az emberek szinte saját kebelükben dúlnak; erőszak, önkény és hatalomvágy uralkodik mindenfelé. Nincs a bűnnek büntetője, de annál több az elkövetője. A hit meg van ingatva, a békesség korhadt és megtágultak a vérség kötelékei. És mikép a költő mondja: semmi sem biztos többé csak az, hogy még testvérünkben is ellenséget kell látnunk.”[3]

A bajok orvoslására a kormánytanács 1445. február 6-ikára Székesfehérvárra országgyűlést hirdetett, amelyen az Ulászló- és László-pártiak közül is elég számosan jelentek meg, de végső megállapodásra jutni nem tudván, április 4-ikére Pestre újból országgyűlést hirdettek. Ez némi késéssel, április végén megnyittatván, miután Ulászló életben létének híre még most is tartotta magát, a királyválasztást még mindig mellőzendőnek vélte. Nehogy azonban Frigyes német császár László gyámságának ürügye alatt a kormányzás jogát magához ragadja, a kormányhatalom gyakorlását a két párt kebeléből választott hét főkapitányra bízták, akik hivatva voltak, hogy személyes tekintélyük és fegyveres hatalmuk súlyával a törvénynek, jognak és igazságnak érvényt szerezzenek. Főkapitánnyá választatott az Ulászló-pártból Hunyadi János, Ujlaki Miklós, Rozgonyi György és Országh Mihály, a László-pártból: Bebek Imre, Giskra János és Szentmiklósi Pongrácz. Azonban mindjárt itt le kell szögeznünk, hogy az egy Hunyadit kivéve, aki a legnagyobb lelkiismeretességgel igyekezett a rábizott feladatnak megfelelni, a többi főkapitányok maguk voltak az elsők, akik a pesti országgyűlés határozatainak végrehajtását önkényes tetteik és túlkapásaik által nagy mértékben megakadályozták.[4]

A trónutódlásra nézve az említett országgyűlésen elhatároztatott, hogy ha Ulászló a szentháromság utáni vasárnapig, vagyis május 30-ig vissza nem térne, akkor Lászlót ismerik el királynak, de csak akkor, ha Frigyes császár őt a szent koronával együtt az országnak kiszolgáltatja, micélból Frigyeshez nyomban küldöttséget menesztettek.

Ennek a küldöttségnek az elindulását Frigyesnek egy épp akkor jogtalanúl végrehajtott erőszakossága és kegyetlen tette késleltette. A császár ugyanis azon ürügy alatt, hogy Kőszeg lakosai rablási szándékkal ismételten betörtek Ausztria szomszédos területére, hadat küldött az említett város nyakára és azt megvévén, annak polgárai közül nyolcvanat minden vizsgálat mellőzésével felakasztatott.[5] Az ennek révén támadt kavarodás miatt az említett küldöttség csak 1445. szeptember végén indulhatott útnak Bécsbe.

Az országgyűlés többi határozatai közül katonai szempontból főleg kettő tűnik ki fontossága által. Az egyik súlyos büntetés terhe alatt megtíltotta idegen zsoldosoknak fogadását és az országba hozatalát, a másik szerint, ha a szultán, mint híre járt, az országot megtámadná, akkor az ország összes birtokosai és a városok polgárai fejenként fegyvert fogni, a főpapok és zászlós urak pedig, a régi törvények értelmében, bandériumaikat nyomban kiállítani kötelesek.[6]

A pápát és a keresztény fejedelmeket az országgyűlés megnyugtatta aziránt, hogy a várnai katasztrófa a nemzet erejét és bátorságát nem törte meg és egyúttal a további küzdelmekhez azok fokozott segítségét is kérte.[7]

A pápának 1445. május 11-kéről keltezve Hunyadi külön is írt, e levelében többek között ezeket mondván: „A háborúk természetét megfontolva, úgy találom, hogy a hadviselőknek mindig egyformán közös volt a sorsuk: a mennyei intéző tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten ítéljen azok fölött, akik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig igéreteiket be nem tartván, cselt vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, mely lelkemet betölti, még inkább növeli bátorságomat. A vallás és a kereszténység szolgálatában az életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, amíg a lélegzet bennem tart, amíg a haza szenvedéseiért elégtételt nem szereztem s amíg a rajta elkövetett szégyent le nem mostam, föl nem hagyok.”[8]

Még az országgyűlés tartama alatt Pedro Vasque de Saavedra spanyol kapitány vezetése alatt Pestre érkezett a burgundi hajóhad parancsnokának küldöttsége, mely azt az ajánlatot terjesztette elő, hogy a burgundi hajóhad a Dunán fölevezvén, megállapítandó helyen találkozzék a magyar sereggel s aztán még a nyár folyamán együttesen intézzenek támadást a törökök ellen. A magyar urak ezt az ajánlatot örömmel fogadták és csakhamar létrejött az egyesség, mely szerint a burgundi hajóhad 8 gályájának tiz, vagy legalább nyolcezer fegyveresből álló magyar sereggel augusztus közepe táján Bolgárországban, Nikápolynál kellett találkoznia. A magyar urak a burgundi követeknek még azt a megbízást is adták, hogy útközben Drakul oláhországi vajdát bírják rá, hogy a tervezett hadjáratban ő is részt vegyen s végül Konstantinápolyba érve, Paläologus János görög császárnál eszközöljék ki, hogy az az udvarában levő Daud Cselebi pasát, más néven Csalopia Dávid török herceget, akit néha Szaudzsi néven is említenek, az elhalt szultán fiát, aki Muráddal szemben mint trónkövetelő lépett fel s így a keresztény hatalmaknak jó szolgálatokat tehetett, Magyarországba bocsássa.[9]

Ezek után az országgyűlés feloszlott, Hunyadi pedig kerületébe sietett, hogy ott a rendet helyreállítva, mielőbb új hadakat állítson talpra.

[1] Dlugoss id. m. XIII., 4. – Aeneas Sylvius id. m. 81.

[2] Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum II., 9.

[3] Seneca:„Certi nihil nisi frater hostis”.

[4] Gróf Teleki id. m. I., 479.

[5] Aeneas Sylvius Epist. 81. – Hist. Frid. III., Kollárnál, Analecta Vindob. II., 209.

[6] Kovachich, Supplementa ad Vest. Comit. II., 9–36.

[7] Katona id. m. XIII., 439.

[8] Ezt a levelet is Vitéz Zrednai János fogalmazta. Lásd azt Schwandtnernél id. m. II., 17., továbbá Pray, Annal. III., 33. és Katona id. m. VI., 439.

[9] Lásd Kropf Lajos értekezését a Századok 1894. évi okt. és dec. füzeteiben.