IV. Jenő pápa Cesarini Julián bíbornokot 1442. nyarán nemcsak azért küldötte Magyarországba, hogy Erzsébet királynét Ulászlóval kibékítse; ez küldetésének bár igen fontos, de azért mégis csak mellékes pontja volt ama nagy programmnak, melyet a pápa immár keresztülvinni szándékozott. 1439-ben Florencben ugyanis a latin és görög egyházak egyesítése kimondatván, a pápai szék immár a törökök kiírtása mellett uralmának az egész világrészre való kiterjesztését határozta el.[1] Cesarini Julián főfeladata tehát abban állott, hogy Magyar-, Lengyel- és Csehország közreműködését megnyerje egy a töröknek Európából való kiüzésére indítandó nagy támadó hadjáratra. És Hunyadi János szebbnél szebb sorozatos diadalai a legmagasabb fokra emelték a reményt, hogy a fenti feladat sikeres végrehajtása máris a megvalósúlás stádiumába lépett. E nagy cél érdekében a pápa 1443. január 1-én a keresztény népeket az ozmánok elleni döntő hadjáratra felszólítván, egyszersmind az egyházi jövedelmek tizedrészét és a pápai kincstár jövedelmének ötödrészét erre a célra fordíttatni rendelte.[2]

Hogy Magyarország, mint a szándékolt vállalat főtényezője, teljes erővel vehessen részt a törökök elleni hadjáratban, ehhez mindenekelőtt szükséges volt, hogy itt a pártharcok teljesen megszűnjenek. Erre törekedett tehát elsősorban Cesarini Julián bíbornok. E tekintetben a kilátások Erzsébet elhalálozása folytán nem voltak valami kecsegtetők. Frigyes német császár, a kis László gyámja és a magyar korona zálogtartója, mindjárt Erzsébet halála után 3000 aranyforinton megalkudott Farkas László és Kollár Péter győri kapitányokkal, hogy e fontos várost neki átadják,[3] amelybe ő nyomban osztrák katonákat helyezett el, ezáltal biztos bázist akarván magának szerezni a Magyarország elleni esetleges további eljárásai számára. Ez a tény tehát legkevésbbé sem mutatott békülékeny szándékot Frigyes részéről. Az ő támogatását kérték különben Erzsébetnek utóbbi időben egyébként eléggé megfogyatkozott hívei is, élükön Szécsy Dénes esztergomi érsekkel, akikben Horváth [4] szerint „nem volt annyi hazafiság, hogy hiúságukról, önhaszonlesésükről a közjóért lemondjanak”. Végül Giskra mint az elhúnyt királyné hadainak főkapitánya, ennek halála után nyomban oly egyességet kötött Kassa, Eperjes és a többi fenhatósága alá tartozó városokkal, hogy ezentúl is híven kitartanak László király mellett.[5]

Az ország bajait orvoslandó és a török háború ügyeit megbeszélendő, Ulászló 1443 elejére Budára országgyűlést hirdetett, amelyen a pápai követ fáradhatatlan buzgólkodása és Brankovics György szerb deszpota rábeszélése folytán, aki siránkozva adta elő birodalma elvesztését s megvakított és megcsonkított fiainak török fogságban való sínylődését,[6] késznek nyilatkozott tőle telhetőleg minden áldozatra és egyúttal biztos hírekkel szolgált arra nézve is, hogy Murád szultán jelenleg legválságosabb napjait éli, sőt talán életét is vesztette, mert míg ellene Karamánia hercege, Ibrahim, lázadt fel, addig Turachán thessaliai basa[7] a moreai[8] háborúval van elfoglalva, minek folytán a pillanatnyi helyzet a legkedvezőbb, a siker pedig feltétlenül biztos. Ehhez képest nagy lelkesedéssel határozták el a török hadjáratot, de azt a Frigyessel való békétől, vagy legalább is fegyverszünettől tették függővé,[9] mert időközben úgy ennek győri német kapitánya a Dunántúl, mint Giskra is megkezdte az ellenségeskedést a felvidéken Ulászló híveivel szemben és a pápai követnek, valamint Rozgonyi Simon egri püspöknek nem kis fáradozásába került, míg végre Frigyes nagynehezen rá volt bírható, hogy a küszöbön álló török háború befejezése után, mely háború alatt ő Magyarországot nem fogja bántani, Budára követeket küldjön, esetleg oda személyesen is elmenjen a béke feltételeinek megbeszélése végett,[10] Giskrával pedig Rozgonyi kötött utóbb szeptember 1-én egyévi fegyverszünetet, kikötvén magának, hogy mostani birtokain, Kassán, Lőcsén és a bányavárosokban, nemkülönben az egész Szepességben a „hold” név alatt ismeretes hadiadót és a kamaranyereséget László nevében szedhesse.[11]

Közben az 1443. június 9-én újból megnyílt országgyűlésen a rendek a még mindig bizonytalan belállapotok ellenére közakarattal elhatározták a török elleni háború megindítását. Miután pedig azt főként Brankovics szerb fejedelem kivánságára, utóbbi országának visszaszerzése és családjának visszahelyezése érdekében határozták el s miután Magyarországon pártharcok dúltak és a belrend még mindig nem állott a kívánt fokon s így az országot egész véderejétől megfosztani nem volt tanácsos, és mivel végül külföldre intézendő támadó hadjárathoz a magyar nemesség fölkelésre kötelezhető nem volt, az országgyűlés nem is rendelt el általános fölkelést, hanem csak rendkívüli segélyt[12] szavazott meg zsoldos hadak felfogadására, amelynek beszerzését, kezelését és a hadjáratra való fordítását Hunyadi Jánosra, mint az egész vállalat lelkére bízta, aki önként ajánlkozott arra, hogy saját dandárát, nemkülönben a gazdag Ujlaki hadait is rendelkezésre bocsájtja. A háború fősúlyát a fenti okokból kifolyólag Brankovics Györgynek kellett viselnie. Ezenkívül a pápai követ is toborzott néhány ezer keresztest, nagyobbára cseh zsoldosokat és a moldvai és az oláh vajdák is kilátásba helyezték segédcsapataik elküldését. Ellenben a pápa felhívása úgyszólván eredmény nélkül maradt. Frigyes német császár a Svájc felől fenyegető állítólagos veszély és a csehországi zavarok örve alatt egyenesen megtagadta a segédcsapatok elküldését;[13] épígy tagadó választ adott a német lovagrend nagymestere is, arra hivatkozva, hogy országa a megelőző háborúk folytán teljesen ki van merülve. A többi nyugati fejedelmeknél a pápa szózata szintén süket fülekre talált. A keresztesek toborzását, főkép Csehországban, Cesarini Julián végezte; ezek kereszttel lettek megjelölve és a pápai kúria pénzén fizetve.[14] A lengyel és magyar hadak gyűjtésén Ulászló király fáradozott, Erdélyben és a délvidéken pedig Hunyadi János tevékenykedett, aki az országgyűlés által rendelkezésére bocsátott segélyen kívül még nagyrészt Brankovics György terhére kölcsönvett 32.000 aranyforinton főleg nehéz lovasokat és szekereket szerzett be.[15] Egyébként az egész sereg egyöntetű szervezése és vezetése, bár Ulászló már kezdettől fogva kijelentette, hogy szintén részt vesz a hadjáratban, a múlt évi hadjáratok győzelmes vezérére, Hunyadi Jánosra bízatott, aki ettől fogva „capitaneus exercitus generalis” gyanánt szerepelt.

A hadjárat hadműveleti tervét tulajdonképpen a pápa állapította meg és ez abból állott, hogy míg nyugat felől a magyar király fővezérlete alatt álló szárazföldi sereg a törökök által elfoglalt területre nyomul, azalatt a pápa, a velencei köztársaság és más hatalmasságok által felszerelendő hajóhad a Hellespontuson állást foglalva, a török hadaknak Európába való szállítását akadályozza meg és egyúttal a tenger felől intéz a török területek ellen támadást. A hajóhad főparancsnokává IV. Jenő pápa unokaöccsét, Condolmieri Ferenc bíbornokot nevezte ki, aki azonnal szolgálatába is állott a rábízott feladatnak. Azonban a többi hatalmak nem igen támogatták a pápa ebbeli szándékát s így a tengeri akció az 1443. év folyamán nem valósúlhatott meg.[16]

A király nem várta be az összes seregrészek beérkeztét, hanem július 22-én elindult Budáról a pápai követ társaságában,[17] sőt ekkorára saját személyére állítólag Hunyadi János is feljött Budára. A sereg a még hátralevő és csak ezután Buda környékére bevonulandó seregrészek csatlakozhatása céljából[18] csak lassan haladt a Duna mentén dél felé, mely folyón szeptember vége felé Szendrőnél kelt át.[19] Miután Szendrő ekkor még a törökök kezében volt, némelyek szerint az átkelés nem itt, hanem Péterváradnál és Szalánkeménnél történt volna a Dunán, Nándorfehérvárnál pedig a Száván.[20]

A Dunán való átkelés alkalmával csatlakozott a sereghez Brankovics György és Vlád Drakul oláh vajda is hadával, akinek úgylátszik újból sikerült Dánt a vajdaságból kiűznie, s most az önként felkinált segítségnyújtással igyekezett újból a magyar király kegyét megnyerni.[21] Szerb területre érve, a sereg rendezkedés végett egyidőre megállapodott s aztán a vidéket jól ismerő Brankovics György kalauzolása mellett a Morava völgye mentén megindúlt ama hadjáratra, melyet a magyar történelem, kevésbé a hadjárat tartama miatt, mert hiszen ez alig tartott tovább 5–6 hónapnál,[22] hanem inkább a hadműveleti vonal aránylagos hosszúsága és a hadi események torlódása következtében nevezett el hosszú hadjáratnak.[23]

A király és Hunyadi János fővezetése alatt támadólag fellépő sereg létszámát csak hozzávetőleg állapíthatjuk meg. Bonfinius [24] és Han [25] az egész sereg létszámát csak 15.000-re teszik, ami azonban nem valószínű.[26] Ellenben Dukász[27] szerint csupán csak Brankovics pénzén Hunyadi 25.000 zsoldost gyűjtött össze, ami viszont soknak látszik, bár másrészt Chalkokondylasz [28] megerősíti, hogy a szerb deszpota igen sok pénzt költött erre a háborúra. A rendelkezésre álló adatok nyomán[29] a Szendrő táján egybegyűlt sereg nézetem szerint a következő részekből állhatott:

A törökök részén eleinte csak a Szerbia és Bulgária megszállására visszahagyott csapatok állották a magyar sereg útját, mert a szultán seregének zöme tényleg Kisázsiában és Moreában volt elfoglalva. Később a magyarok betöréséről szóló hírre a Kisázsiából visszatérő Murád a Balkán-szorosokat Szófiától keletre mindenekelőtt janicsárokkal szállatta meg, hogy neki ideje legyen seregének Drinápolynál leendő egybegyűjtésére, hogy azzal aztán az ellentámadást megindíthassa. Ennek a seregnek az összlétszámát a történetírók általában 150.000 főre teszik.

Dél felé való előnyomúlása közben a magyar sereg eleinte egyáltalában nem, csak később a szerb Morava mentén fekvő Krusevácnál talált említésre méltó ellenállásra. De a csapatok hamar hatalmukba ejtették a várost, melyet Ulászló szétromboltatott. Innen a sereg kelet felé, a bolgár Moravának vett irányt, melyet június tájékán elérve, ott újból hosszabb időre táborba szállt. Csak egy 500 lovasból álló különítmény kelt át az említett folyón hírszerzés és élelmiszerek beszerzése céljából. Ez a különítmény Aleksinác irányában való előrelovagolása közben egy török csapatra bukkant, amelyet megtámadván, szét is vert, de később üldözés közben egy 2000 főnyi ellenséges had által megtámadtatott és a fősereg tábora felé volt kénytelen visszahúzódni. Az üldöző spahik a Moraván való átkelés helyéhez közel harchoz kényszerítik a kisded csapatot, mely semhogy megadná magát, inkább halálraszántan felveszi az egyenetlen küzdelmet. Ekkor történt, hogy Ulászló király, aki a közelben vadászott, a szokatlan lárma által figyelmessé téve, számos kíséretével a tett színhelyére érkezik, mire a törökök az egész magyar sereg jövetelét gyanítva, hírtelen félbeszakítják a harcot és sietve visszahúzódnak. Ulászló az ellenség zavarát felhasználva, azt üldözőbe veszi és egészen Aleksinácig visszaűzi.

Ezután az egész magyar sereg átkelt a Moraván s míg a király Aleksinác tájékán a sereg zömével újból táborba szállt, Hunyadit 12.000 válogatott vitézzel, akiknek főkontingensét ennek saját és a betegsége miatt Erdélyben visszamaradt Ujlaky dandára képezte, Nissza (a mai Nis) felé rendelte előre,[31] hogy utat nyisson az őt nemsokára követő fősereg számára. Nisszát Hunyadi nagyobb nehézség nélkül elfoglalta s aztán a gazdag várost emberei által kifosztatta, majd felgyújtotta és porrá égette.

Nissza tájékán Hunyadi néhány napra megállapodott, hogy előrekűldött hírszerző különítményeinek időt engedjen a felderítésre. Ezek csakhamar jelentették, hogy három irányból is erősebb ellenséges oszlopok közelednek. Az egyik oszlopot Izsák bég,[32] a szendrői pasa vezette Malcsán át, a másikat egy ismeretlen, novus basának nevezett török vezér a szófiai főútvonalon,[33] a harmadik élén pedig Turachan thessaliai bég közeledett délkeleti, vagy talán déli irányból, Leskovác felől a Hunyadi által megszállva tartott Nissza felé. A hős magyar vezér mindhárom ellenséges oszlopnak gyors egymásután való megtámadását határozza el. Legelőször Izsák bégre veti magát s azt könnyű szerrel megvervén, futásra kényszeríti. Nem sokkal jobban járt a Szófia felől közeledő oszlop; ez is megtámadtatván, visszavonúlni kénytelen. Most aztán Hunyadi Turachán bég oszlopára veti magát és ezt is visszaveti. Az ezzel való leszámolás közben november 3-án veszi Hunyadi a hírt, hogy baloldalában, illetve hátában egy nagy és hatalmas ellenséges sereg igyekszik Nisen át, alighanem a király tábora felé. Ez a sereg, melyet valószínűleg Kaszun pasa ruméliai béglerbég[34] vezetett, minden valószínűség szerint az Európában visszahagyott és a magyar sereg betörése után hamarjában összeszedett csapatokból állott, mely seregcsoportnak az lehetett a feladata, hogy a magyar király seregét további előnyomulásában mindaddig feltartóztassa, amíg a szultán maga az ázsiai sereg zömével a tett színhelyére beérkezik.[35]

A hír vétele után Hunyadi, teljes tudatában a helyzet veszélyességének, nyomban arcot vált észak felé és nemsokára Nissza felé való előnyomúlása közben az esti szürkületben döbbenetes kép tárul szemei elé. Hirtelenűl oly nagy, az övét létszám tekintetében háromszor-négyszer is felülmúló ellenséges sereggel találta magát szemben, melynek nagy tömege – amint Ujlakihoz írt levelében maga írja[36] – egy pillanatra őt magát is félelemmel töltötte el. De csak egy pillanatra, mert csakhamar visszanyervén bátorságát és önbizalmát, haladék nélkül meglazítja harci rendjét, majd lelkesítő szavakkal buzdítván az ellenség nagy számától szintén meghökkent vitézeit, a maga dandárával oly hevesen ront neki a törökök élosztályának, hogy az a hatalmas lökést ki nem állhatván, futásnak ered. A dicső példa lelkesítőleg hat a többi magyar dandárokra is, melyek valamennyien oly ellenállhatatlan erővel vetik rá magukat a többszörösen számosabb ellenségre, hogy az rendetlenségbe jutva, csakhamar rendetlen futásban keres menedéket. A csata már az est beálltával kezdődött s a győzők annak szerencsés kimenetele után a mosolygó holdvilág fényénél éjfélig vagdalták, űzték a fejvesztett ellenséget. Állítólag 2000 török maradt a csatatéren, 4000 pedig foglyul esett; azonkívül a menekülők nagy részét a föld népe verte agyon. 9 zászló és az egész török tábor igen gazdag zsákmánnyal jutott a győztesek kezébe. A foglyok közt 13 magasrangú tiszt volt, akik közül Hammer–Purgstall[37] a következőket említi, mint akik a seregnél jelen voltak: Kese viddini és Omár szófiai bégek, Timurtas fia Ali sumlai bég, Balaban tokati pasa, Kaszim pasa ruméliai béglerbég, továbbá Kursolch és Kojvanov Zsivan nevű bégjei, azonkívül a bezei Hamzsa bég, a philippopoli Izsák bég, a zetnicei Dan bég, Mahmud Cselebi a szultán sógora és Boli bégje, nemkülönben Kapus bég a szultán kancellárja s végül Chalil pasa nagyvezír testvéröccse.[38] A magyarok vesztesége mindössze 500 főre rúgott.[39]

Az utóbb leírt, Kaszim pasa ellen vívott csata 1443. november 3-án volt. Hogy vajjon az ezt megelőző három ütközet, mint sokan állítják, szintén e napon játszódott-e le, azt most már bajos megállapítani. Annyi bizonyos, hogy ezek az ütközetek gyors egymásutánban, ha nem is egy, de legfeljebb 2–3 napon belül játszódtak le.

Ezek után Hunyadi november 8-án minden nehézség nélkül egyesülhetett a királynak az aleksinaci táborból Nisszáig előrenyomúlt seregével, aki a győztes vezér elébe menve, nem engedte meg, hogy az a szokásos tiszteletadás céljából lováról leszálljon, hanem vitéz tetteit magasztalva, barátsága jeléül jobbját nyújtá neki.[40]

Az ezek után Nisszán tartott haditanácson főkép Hunyadi, Brankovics és Cesarini Julián tanácsára a támadó hadműveletek további folytatását határozták el.[41] Ezt megelőzőleg Hunyadi november 9-én kelt levelében a betegségei miatt Erdélyben visszamaradt Ujlakyt is a sereg körében való megjelenésre hívja fel.[42]

A haditanács határozata értelmében néhány napi pihenő után a sereg akként folytatta támadó előnyomulását Szófia felé, hogy Hunyadi az elővéddel a király által vezetett sereg zömét mindig egy-egy napi menettel megelőzte. A Nisszától keletre fekvő kunovicai szorosan áthatolva, a magyarok feldúlták Pirotot, majd a Dragoman szorosan is átkelve, december első napjaiban bevették, feldúlták, és felgyújtották Szófiát, ahol aztán a sereg újabb néhány napi pihenőre táborba szállt. Mindkét város védőrsége csak alig említésre méltó ellenállást fejtett ki. A szófiai táborba, vagy már előbb érkezett be Ujlaky is, némi friss csapatokat hozván magával.[43]

Szófiánál vette a király az értesítést, hogy az Ázsiából visszatért Murád szultán óriási sereggel Filippopolisznál áll s hogy előcsapatai a Szófiából odavezető szorosokat erősen megszállották. A három szoros közül a középsőn, mely Ichtimanon és a 800 m. magas Traján kapun halad át, vezetett a legjobb út, míg az Ichtimantól délre nagyjában a mostani vasútvonal mentén egy 683 m. magas nyergen közvetlenül a Marica felső völgyébe vezető déli és a Zlatica vagy Isladon és tovább egy 870 m. magas nyergen és a Topolnica völgyén át ugyancsak a Marica völgyébe vezető északi szoroson csak rosszabb mellékutak álltak rendelkezésre. A magyar hadvezetőség a középső és az északi szoros kierőszakolása mellett döntött, a délit ellenben nagyjából, vagy talán egészen figyelmen kivül hagyta. A törökök ellenben egy megelőző haditanács határozata értelmében mindhárom szorost erősen megszállották. E haditanácson a szultán a keresztény sereg azonnali megtámadása mellett emelt szót, mely nézethez Kászim ruméliai béglerbég is csatlakozott. Az öreg Turachan pasa ellenben a támadást most, amidőn a keresztény sereg számos győzelmei folytán leglelkesebb, míg az ozmánok a lehető legnyomottabb hangulatban vannak, egyenesen veszélythozónak jelentette ki s e helyett azt tanácsolta, hogy maguk mögött mindent elpusztítva, vonuljanak vissza s majd ha az őket követő ellenség éhség és ínség által szorult helyzetbe jut, akkor forduljon vissza az ozmán sereg, amidőn a keresztyéneket igen könnyű lesz legyőzni és megsemmisíteni. Ezután Jesze bég, Vrenez fia állott fel s mind a támadás, mind a visszavonulás ellen állást foglalva, a már természettől fogva erős szorosok megvédését javasolta, mindaddig, míg a magyarokat a beálló téli hideg és az eleség hiánya mostani megerősített táboruk elhagyására bírja, amikor aztán a visszavonulókat teljes sikerre való kilátással lehet majd megtámadni és tönkretenni. Ezt a nézetet a többi tanácstagok is magukévá tették, minek folytán a haditanács szorosoknak minél szívósabb védelmezését mondta ki határozatilag, mire nézve az intézkedések nyomban megtétettek. Maguknak a szorosoknak megszállása és szívós védelemre való berendezése az európai csapatoknak jutott osztályrészül, míg az ázsiai csapatokból álló sereg zöme részint a szorosoktól oldalt fekvő hegyormok megszállására használtatott fel, részben pedig tartalékviszonyban maradt meg.[44]

December közepén ért a magyar sereg az ichtimáni szoros elé, de az azon való áthatolás, részint a törökök szívós ellenállása, részint a nagy hó és erős fagy következtében, amihez még hozzájárult, hogy a törökök a szikladarabokkal és fatörzsekkel erősen eltorlaszolt utakat, hogy azok síkosakká és járhatatlanokká váljanak, kivált este, szorgalmasan locsolgatták vízzel,[45] a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem sikerült. Erre Hunyadi arra az elhatározásra jutott, hogy a középső szoros ellen csak gyengébb erőket hagy vissza, míg főerővel az északi, a törökök elnevezése szerint az Isladi szorosan át igyekszik keresztültörni.[46]

A nagy harc állítólag a Petricevo és Poibren közötti Topolnica-szakadékban ment végbe.[47] Hunyadi hős csapatjai élén mindent megtett, hogy a szorost birtokába ejtse, azonban háromnapi túlfeszített munka után december 24-én, mely napon a csapatok reggeltől estig a leghősiesebb küzdelmet fejtették ki,[48] a király arra a meggyőződésre jutott, hogy itt is hiábavaló minden erőlködés s így – bár Hunyadi még mindig nem adta fel a reményt, hogy terve mégis sikerülni fog – parancsot adott a visszavonulásra. Hogy Ulászló Hunyadi ellenvéleménye dacára mégis elrendelte a visszavonulást, ennek többféle oka volt. A sereg nagy része a hosszú és fáradságos hadviselést megunva, pihenés után vágyott s ezért mindig jobban sürgette a hazamenetelt.[49] Nagyban hozzájárult ehhez a szokatlan kemény téli idő, a takarmánynak, a nagyobbára lovasságból álló magyar sereg főszükségletének hiánya, az e miatt kiütött lódög és az utak rosszasága.[50] Hunyadi sehogy sem akart addig a tett színhelyéről eltávozni, amig seregével a török felett újabb diadalt nem arat, és ebben hathatósan támogatták őt a pápai követ és Brankovics deszpota, aki rác erősségek visszahagyására és tartományainak végső felszabadítására újabb 100.000 aranyforintnyi segítséget ajánlott fel,[51] de az eddig fáradságot és lehetetlenséget nem ismerő rettenthetetlen hős végre mégis beleegyezett a végleges visszavonulásba, de csak az alatt a feltétel alatt, hogy a sereg egy hátrább fekvő kedvező terepszakaszon állást foglaljon, hogy ott a törököket, akiknek utánnyomulását biztosra vette, kedvezőbb viszonyok között csatára kényszerítse. Azonban az sincs kizárva, sőt az alább közlendő események után ítélve, én valószínűbbnek tartom, hogy a magyar sereg nem előre megfontolt szándékkal, hanem az üldöző ellenség által kényszerítve fogadta el visszavonulása közben a csatát, mely újabb fényes diadalt szerzett Hunyadinak és vitéz csapatjainak.

Hogy a kiszemelt állás, illetve a kikényszerített összeütközés színhelye hol volt, nehéz megállapítani; némelyek úgy vélik, hogy a Dragomán szoros előtt fekvő Slivnica tájékán, mások szerint, s ez valószínűbb, a Kunovica hegy alján, ott hol a Cervene reka a Nisavába folyik, tehát a Kunovica-szoros bejáratánál.[52] A török források nisi szorost említenek, ami nagyban véve összevág a fenti megállapítással.

Az elrendelt visszavonulást a királyi hadak titokban és az ellenség által legkevésbé sem háborgatva kezdték meg. A zsákmánynak azt a részét, amelyet a sereg magával nem vihetett, Hunyadi részben a kutakba dobatta, részben megsemmisíttette; épígy elégette azokat a szekereket is, amelyeket fogatok hiányában elvinni nem lehetett; a beteg és felesleges marhát levágatta és az ellenségtől elvett, vagy az elesett bajtársaktól elszedett fegyvereket elásatta. Így aztán megkönnyebbülve, elég gyorsan és bántatlanul sikerült a zord Hämusz vidékét odahagyni.

Amikor a szultán a magyarok visszavonulásáról értesült, azok üldözésére Kaszim pasát rendelte ki az európai lovassággal és négy anatoliai szadzsákbéggel. Ez alighanem már a Dragomán szorosnál rábukkant az ellenségre, de itt úgylátszik csak alárendeltebb jelentőségű harcok fejlődtek ki az üldözők és a magyarok utóvédcsapatjai között, míg ellenben a kunovicai szorosban Hunyadinak fentebb említett elhatározása következtében már egészen komoly harcra került a dolog.

Az említett szoroshoz érve, a király a Bela Palánkánál a Nisavába ömlő Mokra patak[53] mentén Brankovics György parancsnoksága alatt egy erősebb utóvédet hagyott hátra, míg ő és Hunyadi az előreküldött podgyásszal és a sereg zömével feltartóztatás nélkül folytatta a visszavonulást.

A Kászim pasa vezérlete alatt álló török had alighanem január 5-én délután érkezett Bela Palanka elé és nyomban heves támadást intézett a magyarok utóvéd-állása ellen. Brankovics egy ideig tartotta magát, de aztán a túlerőnek engedve, kénytelen volt a lovak hasáig érő Cervena reka patak mögé visszahúzódni, ahová a törökök tömegesen és nagy hévvel nyomultak utána. Az ellenség komoly támadásáról értesült Ulászló és Hunyadi, nehogy magában a szorosban igen kellemetlen viszonyok között kényszeríttessenek harcra, arra az elhatározásra jutnak, hogy a podgyászvonat további visszavonulásának siettetése mellett az egész erővel visszafordulnak, hogy döntő csapást mérhessenek a nyomukban levő ellenségre. Az ennek folytán keletkezett csata lefolyását gróf Teleki[54] és Kupelwieser[55] előadása nyomán következőképpen ecsetelhetjük: A visszafordult sereget Hunyadi a már előre kiszemelt helyen félhold alakban csatarendbe állítja és szárnyait megerősíti, hogy a nagyszámúnak látszó ellenség körül ne foghassa. Az úttól kétoldalt sűrű füzesek terültek el, melyek a nyílt harcot ugyan alkalmatlanul befolyásolták, de annál kedvezőbbek voltak lesek elhelyezésére. Ezekbe rejtette el a gondos vezér a hosszúdzsidás lengyel kereszteseket oly utasítással, hogy addig innen ne mozduljanak, amig a küzdelem általános nem lesz; ha ellenben a vigyázatlan ellenség előnyomulása közben az ő körükbe érne, egyszerre és teljes erővel támadják azt oldalba. Ezután Hunyadi a sereg többi részével kissé előbbre vonult s ott állította azt fel csatarendbe, a Brankovics vezette utóvédet is magához vonván.

A késő délután a magyar sereg előtt megjelenő törökök nyilzáporral kezdték meg támadásukat, mely a tömegbe állított magyar rendekben nem kis kárt okozott. E kellemetlen helyzetnek véget vetendő, és hogy előre kigondolt tervét végrehajthassa, Hunyadi serege zömét színlelt visszavonulással hátrább vonja, majd már elhelyezkedett leseinek körébe érve, hadaival együtt gyorsan visszafordul és kardot rántva, döntő rohamot intéz az utána tóduló ellenségre. Ez a váratlan fordulat meghökkenti a törököket, főleg miután észrevették, hogy a magyarok szablyái csontig hatnak, míg az ő legerősebb vágásaik is károkozás nélkül pattannak le a magyar vitézek páncél ingeiről. Zavarukat még jobban növelte a lengyel dsidások hírtelen és meglepő kirohanása a füzesekből. Ezek kopjáikat a nyert utasításhoz képest, nem az ellenséges lovasoknak, hanem egyenesen a tüzes török lovaknak irányították, miáltal azokat megsebesítve, vagy megbokrosítva, lovasaik akarata ellen megfordulásra és futásra késztetik. A törökök ekként felbomlott és megvadított első harcvonala az őt nyugodtan követő második harcvonal tömött rendeire vettetik, mely csakhamar szintén zavarba és rendetlenségbe jön és a csatateret minden további ellenállás nélkül odahagyja. Ilyenformán a különben is gyenge ozmán gyalogság magára maradt s így nemsokára az is futással igyekszik megmenteni életét. Mahmud Cselebi böli béglerbég, a nagyvezír[56] öccse, a futó sereg nagy részét megállította ugyan és újból a keresztények ellen vezette, sőt az üldöző magyarok első rohamát vissza is verte, de közben egy lengyel keresztes által lova agyonszúratván, összerogy, ami az ozmán csapatokban azt a benyomást kelti, hogy maga a béglerbég is elesett, mire azok újból futásnak erednek és a győzelmet pasájukkal együtt végérvényesen a keresztényeknek engedik át.[57] Holdvilágos éjszaka lévén, a magyarok egész éjfélig üldözték, vágták a futással menekülő törököket, akik több ezer halottat hagytak a csatatéren. A magyarok győzelme e szerint teljes volt; Kászim pasa a fővezér és Mahmud Cselebi a szultán sógora, fogságba estek; ezeket Hunyadi megkiméltette, de más 170 foglyot azonnal lenyakaztatott.[58] Ez volt a hosszú hadjáratnak egyetlen csatája, amelyben Ulászló király is részt vett és amelyben egy ellenséges nyíl kezén meg is sebesítette.[59]

A kunovicai győzelemmel a hosszú hadjárat méltó és fényes befejezést nyert.[60] Ezután a törökök már minden további üldözésről lemondtak, de viszont a szokatlan erőfeszítések által már nagyon elcsigázott magyar sereg is sietett minél előbb hazájába visszajutni s így hiábavaló volt Brankovics deszpota minden kérlelése, hogy az télen át szerb területen maradva, korán tavasszal újból folytassa támadó hadműveleteit. Még ugyancsak szerb földön vette Ulászló kézhez Murád szultán békeajánlatát, akinek, miután a karamani herceg harmadszor is fellázadt ellene, sietve vissza kellett térnie Kisázsiába, de Ulászló azokat kereken visszautasította. Nándorfehérvárra érve, itt Hunyadi a határok őrizetére visszamaradt, a hadsereg legnagyobb része pedig feloszlott. Ulászló 1444 február havában diadalmenetben vonult be Budára tömérdek zászlóval és 4000 fogollyal, akik közt 13 bég és pasa is volt. Az ozmán zászlókat a szent szűz templomába szállították, amelynek falairól a hadjárat jeleseinek odahelyezett címerei is hirdették az 1443. év ország-világra szóló nagy dicsőségét. E nagy megtiszteltetésben Hunyadin kívül a magyarok közül még Ujlaky Miklós vajda, Palóczi Simon, Czudar Simon és Marczali Imre, a lengyelek közül pedig Scekoczin Péter, Schamatuli Péter, Vojniczki Pál, Tarnov János és még számosan mások, nemkülönben Cesarini Julian bíbornok, Brankovics György fejedelem és a kereszteseknek legjelesebb vezérei részesültek.[61] Hunyadit azonkívül a király a király a kucevoi és branicevoi kiterjedt uradalmakkal ajándékozta meg; ezeket Hunyadi utóbb Marnavich Györgynek ajándékozta, aki szintén kitüntette magát a kunovicai csatában.[62]

Végül itt kell még a kunovicai csatának egy epizódjáról is megemlékeznünk. Az itt megvert török seregben parancsnoki minőségben jelen volt a húsz év előtt ozmán iga alá jutott Albánia egyik fejedelmének, Iván crojai hercegnek fia, Castriota György is, aki Murád szultánnak első epiruszi hadjáratakor kezes gyanánt adatott át neki. A gyermek atyja újabb támadásaiért nemsokára 7 fiával együtt életével lakolt, míg György és ennek öccse ifjúsága és szépsége miatt kegyelmet nyert. A szultán a nagyreményű ifjút, aki ez alkalommal a Skanderbég, vagy Iskanderbég (a. m. Sándor herceg) nevet nyerte, körülmetélteté s aztán udvarába maga mellé vette, ahol csakhamar kitűnt vitézsége által Ámde az ifjú csak színleg ragaszkodott a családját kiírtó kegyetlen nagy úrhoz és amellett éjjel-nappal azon törte az eszét, hogyan nyerhetné vissza szabadságát és az ősei révén őt illető crojai tartományt. Mindig leste erre a kedvező alkalmat és azt a kunovicai csatában fel is találta, amidőn a beállott zürzavart felhasználván, 300 albániai harcos kíséretében hazájába menekült,[63] ahol nyomban elfoglalja ősei fejedelmi székét. Felszólítására a lakosság örömmel ragadott mellette fegyvert, miáltal lehetővé tette neki, hogy Albánia legnagyobb részét hatalmába ejtvén, évtizedekig át dacoljon a hatalmas ozmán birodalommal, mely idő alatt 400 kisebb-nagyobb csatában eredménnyel harcolt a hatalma tetőpontján álló török uralom ellen és mi sem bizonyítja jobban vakmerőségig menő személyes bátorságát, mint hogy a fenti ütközetekben saját maga 2000-nél több ellenségét ölte meg.[64]

[1] Gibbon, Decline and Fall of the Roman Empire, XII., 67. fej.

[2] Raynald, Annal. Eccl. XVIII., 284.

[3] Kollár, Analecta Vindob. II., 1294.

[4] Horváth Mihály, Magyarorság történelme, II., 555.

[5] Aeneas Sylvius id. m. II., 116.

[6] Callimachus id. m. 488: „Hinc indignando filiorum suorum crudos oculos nefarieque abscissa pudibunda, supra quam humanae aures pati possent, miserabiliter deflebat.”

[7] A basa vagy pasa a legmagasabb török katonai és polgári méltóságok, így többek között a vezír, a két bejler-bej (vagy bégler-bég), a marsallok és tábornokok címe.

[8] A helyneveket lásd a X/5–a. számú mellékleten.

[9] Chalkokondylasz VI., Script. Byz. X., 172. – Callimachus id. m. 487.

[10] Aeneas Sylvius, Epist. 63. és 81.

[11] Gróf Teleki id. m. I., 331.

[12] Hunyadi János egyik levelében a király és az ország rendei által megszavazott hadisegély felét 5350 aranyforintra teszi s így az egész összeg 10.700 aranyforintra rúgott, ami akkori időben elég tekintélyes összegnek volt mondható.

[13] Bonfinius id. m. 321. – Dlugoss id. m. 775. – Callimachus id. m. 487.

[14] Dlugoss id. m. 776. – Cromer id. m. 494. – Aneas Sylvius id. m. 536.

[15] Katona id. m. VI., 270. – Pray, De Bosnia, Servia etc. 84. – Eder, Observat. in. Felmer 120. – Engel id. m. 62.

[16] Silágyi–Fraknói id. m. IV., 31.

[17] Thúróczy id. m. 40. fej. – Dlugoss id. m. XII., 775. – Michovius, Script. Pol. II., 208. – Bonfinius id. m. 332. és Callimachus id. m. I. 488 ugyan a sereg elindulását már májusra teszik, de ez nyilvánvaló tévedés.

[18] Callimachus és Pray a fentebb idézett helyen.

[19] Bonfinius id. m. V., 322.: „apud salsum lapidem et Gobin qui ante Senderoviam situs est”. – Callimachus id. m. II., 489. – Hammer–Purgstall id. m. I. 347. – Zinkeisen id. m. I., 611.

[20] Igy többek között Rónai Horváth Jenő, Hadikrónika I., 250. is, Kupelwieser id. m. 70. nyomdokain haladva.

[21] Chalkokondylasz id. m. 127.

[22] Thúróczy id. m. 40. fej. 5 hónapot említi; épígy Michovius, Pistorinál II. 209. és Haugen, Ungr. Chron. 53. Ellenben Ivanich Schwandtnernél II., 16., állítása szerint a hadműveletek 1443. augusztus közepétől 1444. február közepéig, s így 6 hónapig tartottak.

[23] Ivanich id. m., Schwandtnernél II., 16. „longum bellum”-nak nevezi, míg Hunyadinak Marnavich György részére szóló adománylevelében „bellum bulgaricum” (bolgár háború) elnevezés alatt fordul elő. (Kerchelich, Notit. praelim. 272.)

[24] Bonfinius id. m. 322.

[25] Han, Alt-, und Neu-Pannonia 166.

[26] Beheim Mihály „Von dem kung Pladislau wy der mit den türken strait” című költeményében (Zeissberg, Zeitschrift für öst. Gesch. 1871.), melyet valami Hans Maegest, vagy Märgest nevű, a háborúban alárendeltebb szerepkörben résztvett szemtanu adatai nyomán írt meg, a magyar sereg létszámát mindössze 14.000 főre teszi, de hozzáteszi, hogy azok „Durchaus wehrbare Leute” voltak s így ez a szám alighanem csak a sereg magvára, a nehézlovasságra vonatkozik.

[27] Dukasz id. m. XXXII., Script. Byz. XII.

[28] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 117.

[29] Gróf Teleki id. m. I., 334–339.

[30] Marianus Barlettus, Vita Scander. 12. szintén 35.000 főre teszi a sereg létszámát. – Hammer–Purgstall I., 347. – a török írókra (Nesri-re 187., Sead-eddin-re, Bratuttinál II., 86., Solaksade-ra és Aali-ra) hivatkozva, Hunyadinak előretolt seregcsoportját 12.000, az ezt két napi menetre követő és a király parancsnoksága alatt álló fősereget pedig 20.000 ember erejűnek mondja.

[31] Lásd Thuróczy, Bonfinius, Dlugoss, Callimachus, Marianus, Barlettus és Hammer–Purgstall idézett munkáit.

[32] A bég eredetileg fejedelmi méltóságot viselő egyének címe volt; később a pasák (lásd a 204. jegyzetet) fiivadékait és az ezredesi rangfokozatot nyert katonai és polgári hivatalnokokat illették e címmel.

[33] Hormayr, Oest. Plut. II., 104. és Schels, Schlacht bei Varna (Milit. Zeitschrift 1826., X., 85.) e seregoszlop vezérét Thezet-nek, Vrenez fiának mondják.

[34] A bégler bég, vagy bejler-bej, vezéri rangon álló magas hivatalnokok címe; a török birodalomnak két bégler-bégje volt; az egyik a rumili, vagy ruméliai bégler-bég, vagyis az európai birtokok fő bégler-bégje, a másik az ánádolu, vagy anatóliai béglerbég, vagyis a kisázsiai birtokok fő béglerbégje (lásd .a 204. jegyzetet).

[35] Pray, Annal. IV., 8. – Marianus Barlettus id. m. 12. szerint ez a seregcsoport Murád szultán 80.000 főnyi seregének egy előre küldött 20.000 főnyi csapatja volt. Ugyancsak 20.000 főre teszi utóbbinak létszámát Aeneas Sylvius is, Epist. LXXXI., 564. számú levelében, míg Ulászló velencei dogehoz írt levelében (Cron. di Bologna, Muratori, Script. Ital. XVIII., 674.) 30.000 embert említ. (Lásd még Huber, Die Kriege 1440. bis 1444.)

[36] Katona id. m. VI., 251. – Fejér, Hunyadi 55. – Hammer–Purgstall id. m. I., 347.

[37] Hammer–Purgstall id. m. I., 348.

[38] Hunyadi Ujlakihoz intézett levelében 12, Ulászló 13 török vezérről tesz említést, akiknek nevei csak részben és nagyarányú ferdítéssel jutottak ránk.

[39] Bonfinius id. m. V., 322.

[40] Bonfinius id. m. V., 327. – Heltai, Magyar Krónika 372.

[41] Bonfinius id. m. V., 327.

[42] Ebben a sok tekintetben fontos és érdekes levélben Hunyadi mindenekelőtt a Nissza tájékán kivívott négy győzelméről tudósítja barátját, mondván: „Putamus quod opus non sit vestrae magnificentiae iterum scribere de illa victoria, quam paucis ante diebus omnipotens Deus nobis et Christiano populo concessit, quam credimus iam Magnificentiae vestrae et per litteras regias simil et nostras ac ipsa fama Hungaris plene informata.” A levél vége magyar fordításban következőleg hangzik: „Murád szultán három napi menetre van tőlünk s így lehetetlen, hogy vele össze ne csapjunk. Hogy mi fog történni, azt csak a jó Isten tudja, mert mindannyian Isten kezében vagyunk. Legyen meg az ő akarata! Egyszer meg kell halni, még pedig legnagyobb készséggel hitünkért. De seregünk még ép, hadakozásra áhítozó, s napról napra gyarapszik, mert a király tábora megtelt bolgár, bosnyák, albán és rác (szerb) érkezőkkel, akik megjelenésünket nagy örömmel fogadták. Eleségnek is bőviben vagyunk, a szekereinken magunkkal hozott készleteinkhez még hozzá sem nyúltunk, mert a környékbeliek vásárra hoznak mindent. Az időjárás pedig olyan, hogy jobbat nem is kivánhatunk. Mivel pedig, édes uram, megértettük leveléből és barátainak előadásából, hogy már-már kiépült bajából, kérjük és tanácsoljuk Nagyságodnak, ejtse módját, hogy ide jöhessen és ne engedje át másnak e dicsőséget. Mutassa meg, hogy mindig szolgálni kívánt a királynak és az országnak; más tanácsára ne hallgasson, mert aki egyebet tanácsol Nagyságodnak, az áruló lenne és csaló. Tizenhat ló nem sok, de annyi is elég lenne, hogy minden veszedelem nélkül ide jöhessen. A rác földre való érkezése után pedig annyi fegyverest küldünk Nagyságod elébe, amennyit kiván. Antal, e levél kézbesítője, még egyebeket is fog mondani, aminek teljes hitelt adhat Nagyságod. Dandára a lehető legjobb állapotban van: Isten kegyelméből ép, egészséges, virgonc és tűzről pattant.”

[43] Katona id. m. VI., 225. – Kaprinai, Hist. Diplom. I., 371.

[44] Dukasz, Script. Byz. XII., 97. – Chalkokondylasz id. m. 127. – Leunclavius török évkönyvei, Script, Byz. X., 255.

[45] Hammer–Purgstall id. m. I., 348.

[46] Bonfinius id. m. VI., 323. – Callimachus id. m. 491.

[47] Kupelwieser id. m. 76.

[48] Az itteni küzdelmet Bonfinius, Dlugoss, Callimachus és Pray adatai nyomán gróf Teleki id. m. I., 354., nagyjába a következőleg adja elő: Elszánt erőlködés és minden akadályok ép oly bátor, mint sikeres leküzdése után a vitéz keresztény csapat, az ellenség előcsapatjait összevagdalva, az első legmagasabb tetőre felvergődik, de itt egy előre nem látott meredek mélység állotta el útját. Ezt betölteni, vagy azon keresztül hirtelen hidat verni képtelenség lett volna, az áttörést azonfelül, a meredekség mellett az ellenség lövései is igen megnehezítették. A vajda tehát nagy nehezen ágyúkat vontat fel (legalább Dlugoss „bombardis, sagitis balistarum et aliis jaculis”-ról beszél) és a szemben levő csúcson mutatkozó s onnan lövöldöző ellenséget jól irányzott lövéseivel elkergeti, miközben katonáinak legbátrabbjai a mélységbe ereszkednek s a kevésszámú s így nem nagy ellenállást kifejtő ozmánokat a túlsó meredek parton visszanyomják, vagy összevagdalják s aztán ellenállhatatlan erővel a csúcsok felé törekednek. Vitézeink már igen közel voltak a célhoz s merészségüket már a legfényesebb siker kezdi koszorúzni, amidőn Ali bég, aki itt a vezetést Karam bégtől átvette, a növekedő veszély láttára katonáit a hegy csúcsán hasra fektetvén, nekik a szirtek közt a magyar ágyúgolyók ellen oltalmat szerez, míg ők a meredek parton feltörekvő keresztényeket bátran lőhették. Ez a körülmény Hunyadit is meggyőzi, hogy végcélját elérni képtelen, miért is a további hasztalan vérontásnak véget vetendő, még a lehetetlenséggel is megküzdeni kész vitézeit visszaszólítja s aztán csapatjával a legjobb rendben, anélkül, hogy a nem sikerült, de a merész kísérlet nagyszerűsége által megigézett ellenség őt legkevésbbé háborítani, vagy rejtekhelyeit elhagyni bátorkodott volna, táborába visszavonul.

[49] Bonfinius id. m. VI., 386. – Dlugoss id. m. XII., 778.

[50] Dlugoss id. m. – Cromer id. m. XXI., 495.

[51] Dlugoss id. m. XII., 778. – Cromer id. m. XXI., 495.

[52] Lásd a X/5. számú mellékletet.

[53] Lásd a X/5. számú mellékletet.

[54] Gróf Teleki id. m. I., 350.

[55] Kupelwieser id. m. 78.

[56] Nagyvezér, vagy nagyvezír (törökül bas-vekil) annyi mint miniszterelnök.

[57] Callimachus id. m. II., 492. – Bonfinius id. m. VI., 324. szerint Cselebi béglerbég futásközben egy hófuvatagba került, amelyből lova nem tudott kivergődni s így egy magyar közkatona hatalmába került, akitől azt Hunyadi igen olcsó pénzen – némelyek szerint 10, mások szerint 40 forinton vásárolta meg. Lásd még Curaeus id. m. 246. – Heltai id. m. 376. – Pethő id. m. 67. – Ortelius Redivivus id. m. 44. – Fugger, Spiegel der Ehren 543. – Podlusányi 244.

[58] Boregh, Böhm. Chron. II., 488. az e csatában elesett törökök számát 6000-re teszi.

[59] Kerchelich, Hist. Eccl. 272.

[60] Hunyadi János hosszú hadjáratának második részéről a többször említett 1486-iki török névtelen (Thúry id. m. I., 19.) a következőket írja a 94. oldalon 263. jegyzet alatt közölt idézet folytatásaként: „Amint Murád szultán ennek (t. i. Szófia fölégetésének és elpusztításának) hírét vette, megindult Edreszéből udvari környezetével, a rumilii és anatolii azábokkal s a legszigorúbb téli hidegben Izladinál megütközött a hitetlenekkel és kemény harcot vívott velük. Végre a hitetlenek vereséget szenvedve, megfutottak. Ekkor Murád szultán sereget küldött utánuk, a rumilii sereget Turkhán bég, az anatolii seregből négy-öt szandzsákot Balabán pasa nevű anatolii bég vezérlete alatt. Ezek a hitetleneket utólérvén, Nis nevű víz partján megütköztek velük s végre a hitetlenek rendetlenül szétszóródva megfutottak. – Akkor a bégek azon szándékkal, hogy a hitetlenek hátát megtámadják, utánuk eredtek s kivont karddal megrohanták őket. Amint azonban az anatolii sereg megütközött a hitetlenekkel, Turkhán bég a rumilii sereggel hátat fordított és elfutott. Akkor a hitetlenek, látva a rumilii sereg futását, annál nagyobb hévvel rohantak az anatolii hadosztályra s ezt végre meg is verték és Khalil pasa testvérét, Mahmud Cselebit, elfogták. – Csúfos vereség volt ez itt. De, ha Turkhán bég a rumilii sereg csekély száma miatt el nem fut, egy gyaur sem menekül meg az izladii szorosból.”

Nem sokban különbözik ettől Nesri leírása (Thúry id. m. I., 58.), csakhogy ő a hosszú hadjáratot tévesen az 1444. évre teszi. – Lásd azonkívül Szead-eddin leírását (Thúry id. m. I., 136.)

[61] Dlugoss és Callimachus id. m.

[62] Kerchelich, Not. prael. 272.

[63] Hunyadi állítólag be volt avatva Kastriota tervébe, akinek itteni magatartása nagyban elősegítette a csatának a magyarokra nézve kiválóan kedvező kimenetelét. (Pray, Annal. III., 9.)

[64] Pisko, Skanderbég. Historische Studie (Bécs, 1894.). – Hormayrs Oest. Plut., Wien, 3. füz. 122. – Marinus Barletius, De vita, moribus et reb. gest. Georgii Castrioti Libri 13. – Farlutas, Illyr. sacr. VII., 415.