Midőn Hunyadi János tüneményes alakja a törökökön nyert diadalai révén elsőrendű csillagként kezdett az ozmánság által mindig jobban veszélyeztetett kereszténység egén tündökölni, elsősorban ennek egyik legfőbb feje, IV. Jenő pápa ragadta meg az alkalmat, hogy messzemenő intézkedések és a XI. század végétől a XIII. század végéig tartó keresztes háborúkhoz hasonló általános nagy mozgalom által a törökök részéről fenyegető veszedelmet megszüntesse, vagy legalább is e veszedelem tovaterjedésének gátat vessen.

Ámde a pápa buzgólkodása és gyujtó szózata, amellyel az összes uralkodókat és népeket a szentszék égisze és Ulászló király, illetve tulajdonképpen az egy csapásra európai hőssé vált Hunyadi János vezérlete alatt, akiben mindenki az Istentől küldött hadvezért látta, aki a kereszténységet a legfélelmetesebb ellenségétől örökre megszabadíthatja, – pogányok ellen indítandó nagy hadjáratban való részvételre felszólította, az elsősorban és közvetlenül fenyegetett Magyarországon kívül Európa többi fejedelmeinél, akik kivétel nélkül kicsinyes és alaptalan okokkal igyekeztek távolmaradásukat indokolni, sajnos úgyszólván teljesen süket fülekre talált. Sőt még Magyarország sem vett abban teljes szívvel és lélekkel részt, mert a megindítandó hadjárat külföldi hadjáratnak tekintetvén, erre fennálló törvények értelmében általános felkelést elrendelni nem lehetett, önként pedig nem valami túlsokan csatlakoztak a királyhoz. Aránylag még legtöbbet áldozott ennek a háborúnak a céljaira az öreg Brankovics szerb fejedelem, természetesen nem annyira a keresztény hitvallást, mint a saját maga és családja érdekét szem előtt tartva. Ezek szerint annak a lélekemelő, önzetlen felbuzdulásnak, amely a keresztes háborúk idején a szent sír visszahódítása érdekében egész Európa keresztény népeinek szívét a 9 keresztes hadjárat alatt 1096-tól 1270-ig, tehát majdnem két teljes évszázadon át lángban tartotta, most még csak az árnyéka sem volt sehol tapasztalható. A keresztes hadjáratokat tudvalevőleg a XI. században feléledt vallásos és lovagi szellem idézte fel és azoknak irányítói az akkori nagy köztiszteletben álló pápák voltak, ámde most a kereszténység nemcsak a fentemlített fenkölt szellemnek, hanem a pápaság iránt érzett köztiszteletnek is hijján volt s így nem csoda, hogy az egyik ellenpápa szózata üres, visszhangra nem talált vészkiáltás maradt a csak féltékenykedő, önző és haszonleső[1] lelkek által megtöltött pusztában.

IV. Jenő pápa nagyarányú gondolatához mértnek mondhatjuk az általa a törökök ellen viselendő hadjárat számára szerkesztett hadműveleti tervet is, mely a törökök ellen szárazon és vizen egyidejűleg kereste a döntést. A fejedelmek részvétlensége folytán azonban ennek a messzemenő és nagyarányú tervnek a keresztülvitele is lehetetlenné vált s így az eredetileg oly nagyszabásúnak tervezett akció végeredményben csak IV. Jenő pápának, a lengyel és magyar királynak, Hunyadinak és Brankovics szerb fejedelemnek jóval szűkebb határok közé szorított hadműveletévé zsugorodott össze.

Az időpont a törökök ellen való döntő fellépésre, amidőn a szultán hadereje legnagyobb részével Kisázsiában volt elfoglalva, határozottan igen jól volt megválasztva, csak az volt a kár, hogy az előkészületek oly hosszú időt vettek igénybe, és hogy a hadjárat oly vontatva indult meg, miáltal a szultánnak alkalma nyilt, hogy ázsiai konfliktusát hamar befejezve, még idejekorán többszörös túlerőt jelentő roppant sereggel jelenjen meg az európai hadiszíntéren. Hogy Hunyadi ennek ellenére az egész hadjárat folyamán fölényben maradt hatalmas ellensége felett, az annál nagyobb dicsőségére válik hadtörténelmünk egyik legkiválóbb büszkeségének.

Az ozmán sereg összetételére nézve bővebb adatok nem állanak rendelkezésünkre. Hogy az főleg lovasságból állott, de hogy annak soraiban gyalogság is harcolt, ahhoz nem férhet kétség. Vajjon volt-e Murádnak ekkor nagyobbszámú tüzérsége is, az a leírásokból nem tűnik ki.

A magyar sereg főkép nehéz lovasságból állott, miután Hunyadi erre fektette a fősúlyt. A Cesarini Julián bíbornok által toborzott és az önként jelentkezett keresztesek alighanem nagyobbára szintén inkább nehézfegyverzetűek voltak. A királyhoz önként csatlakozott magyar és lengyel urak hadai ellenben talán túlnyomólag könnyű lovasokból állottak. Az Alduna mentén felvonult sereg kötelékébe állítólag a husziták által használtakhoz hasonló 600 hadiszekér is tartozott, de miután a nyilt harcmezőn harcolni szokott magyarok azokat nem igen szerették, nagyon valószínű, hogy azokat már a rossz útakra való tekintettel is csakhamar visszahagyták. Ugyanez okból nem lehetett valami számos a sereget követő tüzérség létszáma sem, bár annak alkalmazását Dlugoss, mint tudjuk, még a balkáni csatában is említi. Azonban minden esetre tekintélyes számú lehetett a sereget követő szekérvonat állománya, melyet a seregnek részint a király és a főurak kényelmére, részint a hadiszükségletek és az ejtett zsákmány szállítására magával vinnie kellett. Tudjuk, hogy a visszavonulás megkezdése előtt ennek a vonatnak és készleteinek jó részét meg kellett semmisíteni.

Hogy a magyar sereg a törökök által megszállva tartott szerb területen való előnyomulása közben ellenállásra alig talált, ez elsősorban a szultán ázsiai elfoglaltságának volt tulajdonítható, ahová európai hadainak legnagyobb részét is magával vitte, de hogy az Európában visszamaradt török erők úgyszólván semminő ellenállást sem fejtettek ki, az másra alig vezethető vissza, mint arra a rettenetes respektusra, amellyel a török csapatok és azok vezetői ekkor már Hunyadival és vitéz hadseregével szemben viseltettek. Legjobban kitűnik ez a bolgár Morava menti első nagyobbszabású összeütközésnél, amikor Ulászló királynak és vadásztársaságának megjelenése elég volt ahhoz, hogy a 2000 főnyi török had – bár ez a szám talán kissé nagyítva van – egészen Nisszán túlig vonuljon vissza, minek folytán ez a kiválóan fontos pont úgyszólván kardcsapás nélkül került az előretolt Hunyadi-csoport birtokába.

E nem várt felette kedvező körülmények ellenére, a sereg előnyomulása nem valami gyors tempóban történt. A Budától Szendrőig terjedő 450 kmt a király serege 70 nap alatt tette meg, ami napi 6½ km, vagyis igen gyenge átlagos menetteljesítménynek felel meg. Hogy a sereg a Dunától ugyancsak mintegy 450 km-re fekvő Balkán-átjárókig jusson, majdnem három hónapra volt szüksége, ami – a közbeeső pihenőket nem számítva – napi 5 kmnyi átlagos menetteljesítményt jelent. Tehát ez se valami túlsok, még a meglehetősen rossz útviszonyok tekintetbevétele mellett sem. Ez a felette lassú előnyomulás, karöltve a hadjáratnak túlkésőn történt megindításával, okozta, hogy a sereg olyannyira elkésve, a legkeményebb tél idején, jutott el a Balkán átjárók elé, ahol a további támadó hadműveleteket főkép a téli időjárás okozta nehézségek miatt végkép meg kellett szüntetni. Teljes biztossággal nem állíthatjuk ugyan, de nagy a valószínűsége annak, hogy ha a magyar sereg egy-két hónappal előbb érkezett volna erre a kritikus helyre, még mielőtt az Ázsiából visszatérő szultán serege zömével ott teremhetett, akkor legalább Filippopol, sőt talán még Drinápoly is könnyű szerrel kerülhetett volna a magyarok birtokába, ami egészen más fordulatot adott volna a kereszténység ügyének az ozmánsággal szemben. Hogy az előnyomulás siettetésének semmi sem állotta útját, annak legjobb bizonyítéka, hogy a sereg visszafelé a 900 km. hosszú utat kb. 45 nap alatt tette meg, s így most már 20 km., vagyis négyszer akkora volt a napi teljesítmények átlaga, ami más szóval annyit jelent, hogy előrefelé is legalább ezt a tempót használva, a július 22-én Budáról elindult hadsereg már 45 nap mulva, vagyis legkésőbb szeptember elején, tehát a hadakozásra legkellemesebb időszakban, mert Hunyadinak Ujlakyhoz írt levele szerint még november elején is pompás volt az időjárás, érhette volna el a Balkán szorosokat.

Hogy előnyomulása közben a magyar sereg mindent elpusztított, porrá égetett és talán a lakossággal s a lehető legkiméletlenebbül járt el, azon ne csodálkozzunk, mert hiszen pápa és a vezetők által ez a hadjárat valóságos írtóhadjáratnak volt tervezve. A magyarok ezúttal legfeljebb csak visszaadták a kölcsönt, amellyel a töröknek eddigi betöréseinél tapasztalt kegyetlenségeiért annak adósai voltak.

Hadvezéri tehetségének fényes tanújelét Hunyadi ebben a hadjáratban legelőször Nissza tájékán szolgáltatta, amidőn sebesszárnyú sasként veti rá magát viszonylagos túlerővel a három irányból feléje előnyomuló ellenséges hadoszlopokra és azokat, majd a segítségükre siető török főerőt is, gyors egymásutánban, némelyek szerint egyetlenegy napon, döntőleg megveri,[2] sőt már egyébként is fényes sikerét azzal változtatja át páratlanul remek diadallá, hogy nem elégszik meg azzal, hogy a hármas csatát megnyerte, hanem a negyedik összeütközés révén bekövetkezett kedvező döntés után kiméletlen üldözéssel fenékig kiaknázza a sors kegye által ezúttal is neki juttatott fényes győzelmet. Ezzel Hunyadi gyorsaság, ügyesség és energia tekintetében oly remek példát statuált, hogy ennél szebb nem sok akad a népek hadtörténelmében.

Figyelemre méltó, hogy a magyar sereg még ezen az idegen vidéken is mennyire jól van tájékozva az ellenség mindenkori helyzetéről és hadmozdulatairól. A földerítést Hunyadi minden irányban jó messze előreküldött hírszerző osztagai által valóban mintaszerűen végeztette és itt le kell szögeznünk azt a tényt, hogy a nisszai gyönyörű hármas illetve négyes győzelem csakis ezáltal vált lehetségessé. Igazi nagy hadvezérhez méltó volt Hunyadinak az az elhatározása, hogy a megelőző hármas ütközetben kifáradt csapatjaival az első meglepetés okozta kellemetlen érzés gyors leküzdése után habozás nélkül az oldalában és hátában megjelenő, nálánál jóval erősebb ellenségre veti magát s ezáltal a neki szánt kelepcéből, – ezt az újabb gordiusi csomót is egy ép oly ügyes, mint hatalmas vágással ketté szelvén, – megint csak fölényes győztesként kerül ki. Ilyenformán semmi hátrány sem keletkezett abból, hogy Ulászló Hunyadit a sereg egyharmadával egy-két, vagy talán még ennél is több napi menetre maga elé tolta. Addig, amíg a serege zömével Ázsiából visszatérő szultán az európai hadiszíntérre meg nem érkezett, ez az előretolt illetve megosztott seregrészekkel való operálás nagyobb hátránnyal nem járt, de csak azért, mert egy Hunyadi állott az előretolt seregrész élén. Hogy Ulászlónak mért kellett a sereg kétharmadával Aleksinacnál hosszabb időre megállapodni, nem tudjuk. Lehet, hogy ez azért történt, mert itt a talán még mindig útban levő erősbítések csatlakozását akarta bevárni, de lehet, hogy ez a kikülönítés illetve előreküldés a 81. oldalon említett indokon kívül az egyes seregrészek könnyebb élelmezése érdekében is történt.

Hunyadinak Újlaky Miklóshoz intézett levelében a lehető legszebben domborodik ki a királyához híven ragaszkodó, hazáját rajongásig szerető és ezért és vallásáért bármikor halni kész hősünk kristálytiszta jelleme. E levélben Hunyadi azt mondja, hogy a szultán serege háromnapi távolságra van tőlük. Miután Ichtiman Nistől kereken számítva 200 kmnyire fekszik, ebből kitűnik, hogy Hunyadi 65–70 klmt. értett egy napi menetnyi távolság alatt; ha pedig ő mindkét sereget előnyomulásban levőnek gondolta, akkor természetesen az egynapi menetnyi távolság 32–35-km-re redukálódik és ezt tarthatjuk a valószínűbb és elfogadhatóbb számításnak. A valóságban azonban egészen máskép festett a dolog. A Nissza tájékáról november közepén elindult magyar sereg csak december közepén ért a Balkán-szorosok lábához s így a 200 km. megtevésére kerek egy hónap kellett, ami mindössze napi 6–7 kmnyi menetteljesítményt jelent, pedig az útbaeső városok, Pirot, Szófia, továbbá az ellenállás kifejtésére alkalmas egyéb pontok, útszorosok stb. úgyszólván kardcsapás nélkül estek a magyarok kezébe. Hogy ez a nehézkesség mire vezethető vissza, annak most már nem tudjuk okát adni, de a gyakori haditanácsok megtartása arra enged következtetni, hogy a vezérekben nem volt egyöntetű a felfogás; azok egy része – Hunyadi, Brankovics és a bíbornok – a gyors és kiméletlen előretörés hívei voltak, míg a többiek, talán magát Ulászlót sem véve ki, a hosszú út fáradalmait megunva, már inkább hátra felé kacsintgattak, ami úgylátszik ólomsúllyal nehezedett a hadműveletek menetére. Ugyanez volt a helyzet az egymástól eltérő nézetek tekintetében a Balkánszoros előtt tartott haditanácson is, amelyen Hunyadi úgylátszik élesebb ellentétbe is jutott a visszavonulást végül imperative elrendelt királlyal. Ezúttal tehát ismét kiderült ama példabeszédek igazsága, hogy kivált hadműveleti dolgokban sok szakács elsózza a levest, vagy hogy két dudás egy csárdában meg nem fér. Ezúttal ugyan éles ellentétekre és kenyértörésre a két különböző nézetet valló párt között nem került a dolog, de a gyors és tevékeny elhatározás, illetve munkálkodás mindenesetre szenvedett miatta.

A szívós ellenállásra előkészített és erősen védett Balkánszorosok megtámadása és kierőszakolása télnek idején minden esetre a legkeményebb feladatok egyikének volt tekinthető. Hogy Hunyadi nem egyformán megosztott erővel ment neki a három szorosnak, azt minden esetre helyes elhatározásnak minősíthetjük; így kilátása nyílott arra, hogy az északi szoroson át támadásra indított főoszlop viszonylagos túlerejével talán mégis eléri célját. Hogy ez nem következett be, annak egyesegyedül a csapatok felfejlődését gátló, felette nehéz terepalakulás, a kiválóan kellemetlen fagyos, zimankós, csúszós téli rossz időjárás és nem utolsó tekintetben Ali bég felette célszerű védelmi intézkedései voltak az okai. És itt mint igen érdekes tényt le kell szögeznünk, hogy ezúttal újból bebizonyosodott, miszerint hegységben, hol a lovasságnak fejlődési tere nincsen, a gyalogság és tüzérség veszi át a vezérszerepet; ennek hatásától és eredményes működésétől függ a végleges eredmény, melyet ez esetben a török parancsnok igen ügyes rendelkezéseivel teljesen paralizálni és meghiusítani képest volt.

A visszavonulást a magyar csapatok úgylátszik igen ügyesen, az ellenség által csak későn felismerve, kezdték meg és hajtották végre. Az erre vonatkozó intézkedések – a podgyászvonat előreirányítása, a felesleges ballaszt megsemmisítése, erős utóvéd kirendelése stb. – felette célszerűek voltak. Nemkülönben Hunyadinak ama intézkedései is, amelyeket a kunovicai szorosban önként vállalt, vagy rákényszerített csata folyamán tett. E tekintetben kivált a lesek és színlelt futás alkalmazását emelhetjük ki, mint oly kiválóan célszerű taktikai fogásokat, amelyek alkalmazásában a magyar sereg mindig kiváló ügyességet árult el. Ez alkalommal újból kiderült, hogy a lovasharc, az ellenséget meglepő és megtévesztő sok fortélyával, maradt még mindig a magyar sereg igazi eleme, miben az ellenség ritkán tudott túltenni rajta. Igen szép volt ebben a csatában a magyar és a lengyel hadak összműködése, ami nagyban hozájárult a végleges siker kivívásához. Igen érdekes és célhoz vezető volt továbbá Hunyadinak ama gondolata és intézkedése, hogy a lengyel dsidások ne az ellenséges lovasokat, hanem azok lovait tegyék célpontjuk tárgyává, mert utóbbiaknak harconkivül helyezése folytán amazok úgyis harcképtelenekké váltak. A lovakat azonkívül könnyebb volt eltalálni, mert nagyobb célpontot nyujtottak, mint a lovasok. Nagyon érdekes továbbá a krónikások ama feljegyzése, hogy a magyar szablyák csontig ható sebesüléseket okoztak, míg a magyar vitézeket azok páncélzata igen jól védte meg a törökök akármíly erős kardcsapásai ellen is.

Ez alkalommal részesült Ulászló is a tüzkeresztségben, ezáltal jelét adván bátorságának, ami őt még kedvesebbé tette a magyarok szemében.

Hunyadi mint rendesen, itt is kiméletlen üldözést rendelt el, ami erre a csatára is, mint a hadjárat utolsó összecsapására, a legszebb koronát tette fel.

Most pedig a törökökről néhány megjegyzést. Murád szultán igen helyesen cselekedett, hogy a magyar támadásról hírt véve, nyomban visszafordult seregével Kisázsiából, mert nagyon jól tudta, hogy Hunyadi részéről komoly veszedelem fenyegeti európai összes eddigi szerzeményeit, melyeket könnyen elveszíthet, ha idejekorán vissza nem siet azok védelmére. Az Európában visszamaradt csapatok megkísérelték ugyan, hogy Nissza tájékán a magyar sereg további előnyomulását megakadályozzák, de siker nélkül. A mód, ahogyan ez a kísérlet történt, nem is volt rossznak mondható. A török vezér nem passzív védelem, hanem támadólagos fellépéssel gondolta feladatát legjobban megoldhatónak és ebben elvben igaza is volt. Épúgy elvileg helyes volt ama törekvése is, hogy a Nisszánál táborozó magyar sereget egyszerre három oldalról támadja meg és fogja körül. Ha nem az éber és nagy zsenialitású Hunyadi állott volna vele szemben, bekerítő mozdulatai biztosan sikerre is vezettek volna, de így a jól kieszelt terv a törököknek nem előnyére, hanem hátrányára ütött ki.

Sokkal nagyobb szerencsével vette fel a harcot Murád szultán, ami nem annyira az ő, mint inkább Jesze bég érdeme, aki valóban helyes és okos tanáccsal állott elő a szultán elnöklete alatt tartott haditanácson. Ez egyszer kivételesen az általa ajánlott középút valóban aranyosnak, jónak bizonyúlt, mert nem hiszem, hogy a szultán által javasolt támadólagos fellépés, avagy a Turuchan ajánlotta visszavonulás a hadjáratnak ily gyors és a törökökre nézve határozottan kedvező befejezését eredményezte volna. Mert itt minden kertelés és szépítgetés nélkül be kell vallanunk, hogy a Hunyadi által a hadműveletek folyamán kivívott szebbnél szebb sikerek ellenére, valójában a háború végcélja még sem éretett el és a török terület kiürítése folytán a hadjárat végeredménye úgyszólván nullává zsugorodott össze, mert nemcsak hogy a török hatalom a hosszú hadjárat által megtörve nem volt, hanem még Szerbia felszabadítása, amiért Brankovics annyi áldozatot hozott, sem jutott sokkal közelebb a megvalósúláshoz s így a játszmát legközelebb ismét úgyszólván teljesen elülről kellett kezdeni.

Ezzel szemben nem túl sokat nyomtak latba a hadjárat révén szerzett ama kisebb, nem sok kézzelfogható értékkel bíró előnyök, melyeket gróf Teleki említ fel többször idézett művében.[3] Ezek közé tartoznak: Hogy Hunyadi magának és a magyar fegyvereknek újabb örök dicsőséget szerzett; hogy Murád főerejének, a rettenetes janicsároknak és a bátor spahiknak nagy része megsemmisűlt; hogy az ozmánok büszkesége megtöretett; hogy Hunyadi neve oly félelmes lett előttük, hogy a török anyák siró gyermekeiket is jövetelének említésével igyekeztek hallgatásra bírni;[4] hogy a keresztények hanyatló bátorsága újból felélesztetett és hogy István Tamás, vagy Tomasko bosnyák király, akit a bosnyák nagyok II. Tvartko magtalan halála után királyukká választottak, legalább színleg meghódolt Magyarországnak,[5] stb.

[1] Zinkeisen id. m. I., 609.: „Da ergab es sich aber nun gleich, dass der vom Papst Eugenius IV. mit so viel Eifer betriebene Kreuzzug gegen die Osmanen noch ganz und gar nicht zur Sache der Fürsten der Christenheit geworden war. Überall traten dem Papste und seinem Legaten Gleichgülitigkeit, Eifersucht und die alten Vorurtheile gegen das byzantinische Kaiserhaus entgegen, welches, so meinte man, am Ende doch davon den meisten Vortheil ziehen werde.” – Hogy Frigyes császár refus-je szintén főleg ezekre a szenvedélyekre volt visszavezethető, az kitünik Aeneas Sylvius (Katonánál, Hist. crit. reg. Hung. stirp. mist. VI., 233.) következő szavaiból: „Sed quod nec leges pacis offerebantur, quae Ladislao regi conducerent, nec tutum erat id bellum juvare, in quo rex Poloniae principatum teneret, qui post triumphum, sicut insolentes homines victoria facit, adversus Austriam signa verteret.”

[2] Az 1486-iki névtelen török történetiró (Thóry id. m. I., 19.) a vereségért Turachán béget okolja, mondván: „Ungurusz királya és a piszkos Jankó (t. i. Hunyadi János) haddal közeledett… Kászim pasa rumilii béglerbég a rumilii sereggel és Turkhán bég az akindsikkal az izladi szoroshoz menvén, találkoztak velük. Megütköztek a hitetlenekkel, de mivel Turkhán bég nem csatlakozott Kászimhoz, ez vereséget szenvedett. A hitetlenek serege pedig üzőbe vette, Szófiát fölégette és elpuszította.”

[3] Gróf Teleki id. m. I., 359.

[4] Ez tehát olyasféle volt, mint akárcsak a római anyák vészkiáltása, hogy: „Hannibal ante portas!”

[5] Engel, Geschichte von Ungarn III., 63. és ugyanaz, Geschichte von Servien 390.