Nagy és nemcsak országra, hanem határozottan világraszóló volt Hunyadi Jánosnak vaskapui fényes győzelme, miután annak köztudomásra jutása révén az egész kereszténység egyszerre megkönnyebbülten lélegzett fel.[1]

Hunyadi szinte fokról fokra emelkedő zseniálitása abban tűnik ki, hogy seregének nagyfokú számbeli inferioritása ellenére mindig olyan eszközöket gondol és talál ki, amelyek ezt a nagyarányú létszámkülönbözetet paralizálni képesek. Ezek az eszközök voltak mindenekelőtt: aránylag gyenge, az ellenséghez képest majdnem picinek mondható serege erkölcsi erejének, hazafias érzésének, s ezzel kapcsolatban önfeláldozó készségének, továbbá rendszeretetének és fegyelmezettségének a lehető legmagasabb fokra való emelése; a szebeni csatában ezenfelül az ellenség becsapását célzó és végeredményben igen sikerült hadicsel alkalmazását látjuk az erőkiegyenlítés igen fontos tényezője gyanánt. Az 1442. évi élet-halál harcnak igérkező összecsapáshoz még nagyobb mértékben kellett mindazokat a tényezőket a leggondosabban kihasználni, amelyek az óriásinak mondható 5–6-szoros erőkülönbözet ellenére is lehetővé teszik a végleges győzelem kivivását. Ezúttal az úgyszólván végsőig felfokozott előbb említett erkölcsi tényezőkön kívül Hunyadi még a következő kisegítő eszközök közreműködését veszi igénybe: Mindenekelőtt nehéz lovasságát, amelyben az eddigi tapasztalatok szerint leginkább bízhatott, szaporítja, amennyire egyáltalában lehetett. Számbeli adatok nem állnak e tekintetben rendelkezésünkre, de tudjuk, hogy most már annyi nehéz lovas felett rendelkezett, hogy azokból úgy a középhadra, mint a két szárnyhadra is jutott, ha nem is sok, de elegendő számban. Könnyű lovasságát is szaporította ugyan, de ennek valami nagy hasznát nem látta, mert az már a spahik első rohamát sem bírja ki s mindjárt a harc kezdetén megszűnik számbavehető erőtényezőnek lenni.

Ehelyett sokkalta célszerűbb elhatározás és intézkedés számba ment, hogy ép úgy, mint az a törököknél is szokásban volt, a lovasság mellé könnyebben megszerezhető, kevesebb fáradsággal és anyagi áldozattal fölszerelhető és kiképezhető gyalogságot állított ugyancsak a legelső harcvonalba. A Vaskapunál a magyarok részén már a gyalogságnak kétféle fajtáját találjuk: a nehéz és a könnyű gyalogságot. Előbbi arra volt hivatva, hogy testvérfegyvernemével, a csatarendben közvetlenűl előtte álló nehéz fegyverzetű lovassággal vállvetve vegye fel a küzdelmet az ellenségnek ugyancsak nehéz fegyverzetű alakulásaival szemben, míg könnyű gyalogságának szervezése által oly harctényező birtokába jutott, mely a telep nehézségeit is könnyen leküzdve, oly irányból intézze oldalazó támadását az ellenség ellen, ahonnan az a támadást még csak nem is várta és amely támadás ellen az megfelelően kiképzett csapat hiányában még csak nem is igen védekezhetett. A török gyalogság ugyanis addig leginkább csak a sík terepen való hadakozásra volt begyakorolva; hegyeket megmászni és eközben hegyes-völgyes terepen hadakozni is, ez nem tartozott a török gyalogság által megoldandó feladatok körébe. A magyar könnyű gyalogság ennélfogva szokatlan és újszerű alkalmazási módja által is imponálólag hatott az ellenségre. Még fokozottabb mértékben állt ez a hadiszerek tekintetében, amelyeknek célszerű és eredményteljes alkalmazását Hunyadi minden valószínűség szerint a huszita háborúkban leste el.

A célszerű intézkedésekre és eszközökre azonban Hunyadi a koronát valóban mesteri vezetőképességével tette rá, aminek legfőbb bizonyítékát ezúttal az ékszerű csatarend alkalmazásán kívül főkép azáltal szolgáltatta, hogy középhadának bár derék és elismerésre méltó, de hiábavaló áttörési szándékát és erőlködését látva, nem habozik annak visszavételét elrendelni, miközben az ellenséget olyan harcterületre vonja maga után, ahol annak ereje kifejtésére sem alkalma, sem helye nincsen, míg ugyanekkor Hunyadi könnyű gyalogsága és harci szekerei bizonyára már előre begyakorolt mód szerint a leghatásosabban lépnek közbe a végső eredmény kivívása érdekében.

Rendszeres tüzérsége Hunyadinak ekkor úgylátszik még nem volt; nem is állott elegendő idő rendelkezésére, hogy azt alaposan megszervezhette és kiképezhette volna. Némikép pótolták ezt a fegyvernemet a harci szekereken elhelyezve volt vető és egyéb hadikészülékek. Nevezetes egyébként, hogy a török tüzérség működéséről sem tesznek a ránk maradt feljegyzések különösebb említést.

Hogy Hunyadi nem elégedett meg a csata révén elért fényes eredménnyel, hanem utána Oláhország és Bulgária területére is átvitt üldözéssel igyekezett fényes győzelmét még teljesebbé tenni, ez még előnyösebb és kedvezőbb színben tünteti fel hősünk kiváló hadvezéri képességeit. Amit a szultán rengeteg haderejéhez képest valóban csak maroknyinak nevezhető seregecskéjével elérni lehetett, azt ő most tényleg el is érte, de hogy a szultán és az ozmánság ereje végleg megtöressék, ahhoz úgyszólván egész Európa összefogására és összműködésére lett volna szükség, amire soha sem volt kedvezőbb az alkalom, mint most Hunyadi János remekebbnél remekebb győzelmei után, amelyek egyidőre alaposan kishitűvé tették Murád szultánt elbizakodott tanácsosaival együtt. De ez a célszerű összműködés sem most, sem Hunyadi, illetve Ulászló következő évi szép sikerei után sem következett be, nemcsak hazánk, hanem az egész keresztény világ nagy hátrányára.

Hogy Sehabeddin magát és seregét a vaskapui szorosba becsalni engedte, azt főkép a török vezér nagyfokú elbizakodottságának tulajdoníthatjuk. Ő azt hitte, hogy itt is, mint Oláhországban, csak portyázó, nem pedig komoly hadviselésre és csatákra kerül majd a sor; arra, hogy nemcsak kérkedve mutogatott turbánja, hanem alatta levő feje is lyukat kapjon, Sehabeddin valójában nem lehetett elkészűlve. Mezid béghez hasonlóan, neki is elsősorban nagyfokú dölyfössége és elbizakodottsága ásta meg a sírját.

Sehabeddinnek Erdély elfoglalására vonatkozó tervével egyébként egyetérthetünk. Orsova–Karánsebesen át valóban könnyebben juthatott át magyar, illetve erdélyi területre nagyszámú török sereg, mint az oláh és esetleg a magyar csapatok által is megszállt és a hadműveleteket különben is megnehezítő erdélyi déli határhegységen át. Az orsova–karánsebesi irány mellett szólt a meglepetés lehetősége is. Ugyancsak célszerűnek ismerhetjük el a török hadvezér ama intézkedését is, hogy janicsárjaival Hunyadi ékalakú támadócsoportját körülfogni s a többi részektől elvágni igyekezett. De ezt a célszerű intézkedést Hunyadinak még célszerűbb elhatározása paralizálta, amidőn középhadát az őt fenyegető kelepcéből még idejekorán kivonta és hátrahúzta.

[1] A vaskapui diadalnak fontosságát nemcsak a magyar, hanem a külföldi írók is unisono elismerik. Így többek között Zinkeisen id. m. I., 602. oldalán ezeket írja: „Die Schlacht, welche hier geliefert wurde, gehört zu den merkwürdigsten Momenten in den Feldzügen der Osmanen gegen Ungarn und ist einer der Glanzpunkte in der Heldenlaufbahn des Johann Hunyades.”