A tél folyamán beállott fegyvernyugvást Ulászló arra használta fel, hogy a Cilleiek közvetítésével újból barátságos megegyezést kíséreljen meg Erzsébettel. Ebből kifolyólag az öreg Cillei Frigyesnek gyakran kellett Budáról az Esztergomban illetve Komáromban tartózkodó Erzsébethez lovagolnia. Egy ily alkalommal Rozgonyi Simon a békeközvetítő elfogása céljából lest vetett, ami annyira elkeserítette Cillei Frigyest és családját, hogy ezután még nagyobb ellenségeivé váltak nemcsak Ulászlónak, hanem az egész országnak.

Cillei bosszútól lihegve, még a tél közepén a cseh születésű Vitovech János hadnagyát Szlavóniába és Horvátországba rendelé, ahol ez az Ulászló-pártiak körében rettenetes pusztításokat vitt véghez.

Ulászló a februárban Lengyelországból jött segítséggel és egy jókora magyar haddal Lendvai Bánfi Istvánt küldte le a garázdálkodók megfenyítésére, de ez 1441. március 1-én az állítólag tizszerte kisebb sereg felett rendelkező,[1] de a vitézséget ravaszsággal párosító Vitovecz által Samobornál csúfos vereséget szenved. Vitovecz ugyanis – így adja elő gróf Teleki a dolgot[2] – az ütközet helyét gondosan kiválasztá egy térségen, melynek oldalait homokbuckák határolták, melyek a lesek elfedésére igen alkalmasak voltak. Katonáinak egy részét ide rakja, a másikkal Bánfit támadja meg. A számukban elbízott királyiakat erősített táborukból ki, és egy tettetett futás által észrevétlenül lesei közé csalja, melyek minden felől és hirtelen támadának Bánfi seregére. Ez rendetlenségbe jön, megfutamodik és erősített tábora felé tolong, a serény Vitovecz által, ki is annak rendbeszedésére időt nem engedve mindenütt nyomon követve. A lengyelek és magyarok közül igen sokan – Erzsébet királyné egyik levelében ezek számát 600-ra teszi – összevagdaltattak, sokan a tábor melletti mocsárba fulladtak, sokan foglyul estek, köztük maga Bánfi is több nemessel. Az egész tábor, 3 nagyobb, 2 kisebb ágyú, számtalan szekér, sok arany, ezüst és készpénz jutott a győzők kezébe.

Most aztán Vitovecz magyar területre tette át pusztításainak szinhelyét és egyes portyázó csapatai egészen Budáig hatoltak.

A fenyegető veszély elhárítására maga a király áll egy magyar–lengyel had élére s Vitovecz garázdálkodó csoportjait visszanyomva, Szombathelyig nyomul előre. Itt vele szemben Vitovecz is tábort üt hadának zömével. Mindkét fél egymástól tartva, táborát mesterségesen megerősíti, de egymással teljes erővel összecsapni nem mernek, csupán apróbb csatározások folytak köztük elég sűrűn és változó szerencsével.[3]

Végre mindkét fél már áhítozott a béke után s a Cilleiek által megkezdett alkudozások 1441. április 19-én Kőszegen, Ulászló akkori főhadiszállásán, a következő feltételek mellett megegyezésre vezettek: Cillei Frigyes és Ulrik Ulászlóval békében és barátságban élnek, mint magyarországi birtokosok,[4] őt királyuknak elismerik, neki hűséget fogadnak és míg ő él, Erzsébet és fia mellett semmit sem tesznek; az elfoglalt várakat visszaadják. Viszont Ulászló őket újra kegyelmébe fogadja és udvaránál úgy tekinti őket, mint a többi országnagyokat. A túszok és foglyok kölcsönösen kicseréltettek.[5]

A Cilleiekkel létrejött megegyezés reményt nyújtott arra, hogy most már Erzsébettel is sikerül majd megegyezésre jutni, miért is Ulászló lengyel hadait újból hazabocsátotta. A Cilleiek az egész nyár folyamán állítólag nagy buzgalommal, de hiába tevékenykedtek ebben az irányban, mert Erzsébet, főkép miután Albert osztrák herceg, Frigyes testvére által kényszerítve, a rendek által felkinált cseh korona elfogadását visszautasította, fiának csehországi kilátásait jobbra fordulni látta, most még kevésbé volt hajlandó Ulászlóval kibékülni, mint annak előtte. Most aztán IV. Jenő pápa is közbevetette magát, hogy a két felet kibékítse, de Erzsébet hajthatatlanságán ez is hajótörést szenvedett. Ezért Ulászló úgy a bel-, mint a törökök újólagos fenyegető fellépése folytán ismét rosszabbodó külpolitikai helyzet és az ebből kifolyólag teendő intézkedések megvitatására 1441. november 10-ikére a Rákos mezejére országgyűlést hirdetett.

Közben azonban Erzsébet már újból megkezdte az ellenségeskedéseket. Parancsára Giskra, aki utóbb már Gömört is teljesen hatalma alá hajtotta, Késmárkot fogta ostrom alá, melynek parancsnoka Perényi Miklós volt. Ez, hogy Giskrát Késmárk alól elvonja, János nevü rokona által Kassát támadtatta meg. A cseh vezér csakugyan Kassára sietett, ott Perényi Jánost alaposan elverte s aztán ismét Késmárk alá tért vissza, annak ostromát tovább folytatandó.

Ulászló erre egyik zsoldjában levő cseh vezérét, Czapek Jánost küldte ki megfelelő haddal Késmárk felmentésére és Perényi Miklós felváltására, akinek eddigi működésével sehogy se volt megelégedve,[6] de Giskra ezt is megvervén, Késmárkot néhány nap mulva árulás útján hatalmába kerítette, mely alkalommal a védőrség legnagyobb része foglyul ejtetett, a vár kapitányának, Perényi Miklósnak ellenben sikerült megmenekülnie.[7]

Szerencsésebb volt Ulászlónak Gömörbe küldött hada, melynek sikerült Rozsnyót megvennie s annak cseh védőrségét felkoncolnia. Most aztán Ulászló csapatjait összeszedvén, és magához vonván a Zaramba Lőrinc és Scora Miklós vezetése alatt Lengyelországból újabban érkezett hadakat is, személyesen vezette azokat a félelmetes Giskra ellen,[8] aki azonban a túlerő elől az erősen megerősített Kassára húzódott vissza. Ulászló itt körülfogta őt és a város rendszeres körülzárásához is fogott, azonban Giskra célszerű ellenintézkedései és gyakori kitörései csakhamar arról győzték meg a királyt, hogy Kassa ostroma igen hosszúra fog nyúlni s így annak további vezetését Galearo Jánosra és Perényi Jánosra bízva, ő maga Budára ment vissza.[9]

Kassán, ahol sok volt a bennrekedt lakosság is, az élelmiszerek csakhamar ijesztő módon fogyni kezdtek és Giskra már azon tanakodott, hogy valamikép keresztülvágja magát az ostromlók táborán, amidőn egyszerre váratlanul az ostromló sereg sátrat bont és eltávozik a város környékéről. A magyar–lengyel sereg ugyanis szintén sokat szenvedett az élelmiszerek szűke miatt, melyeknek megszerzését a szomszédos várakból gyakori kiütéseket eszközlő csehek is nagyon megnehezítették. Ehhez járult még a beállott kemény hideg s így az ostromló sereg katonasága csakhamar zúgolódni, sőt lassan elszéledni is kezdett. Miután egyúttal híre érkezett, hogy Csehországból újabb tetemes erők vannak útban Giskra támogatására, a király vezérei távolról sem gyanítva utóbbinak szorult helyzetét, ellenkezőleg a maguk helyzetét látták kritikusnak s így Kassa ostromával felhagyva, visszavonulásra adtak parancsot, mely csakhamar a futás jellegét öltötte magára.[10]

Giskra ahelyett, hogy ezt a kedvező alkalmat kihasználta, és a rendetlenségbe jutott visszavonulókat üldözőbe vette volna, inkább Podolin felé fordult, ezt a várat akarván meglepetéssel kézre keríteni. Ámde annak várnagya, Komorovszky Miklós, résen volt s így Giskra terve dugába dőlt.[11] Épígy nem sikerült Giskrának ama zsold nélküli újabb lengyel szabad csapatok utját a Kárpátokban elállni, amelyeket Odrovácz Péter lembergi várnagy hozott királyának segítségére.[12]

Erzsébet, hogy hadműveleteit még nagyobb nyomatékkal vezethesse, személyesen elment Frigyes császárhoz Bécsbe, egyrészt, hogy fiának és a nála elzálogosított szent koronának kiadását szorgalmazza, másrészt, hogy tőle újabb kölcsönt préseljen ki, de a szívtelen ember szorongatott helyzetben levő rokonának egyik kérését sem teljesítette s így Erzsébet bosszúsan tért vissza Pozsony városába, honnan a magával hozott némi német zsoldos csapat felhasználása mellett újabb intézkedéseket tett a pozsonyi vár megvételére, miután annak védőrsége gyakori kiütéseivel, amellett, hogy Ausztriával való összeköttetéseit is nagyon zavarta, egyébként is nagyon sokat kellemetlenkedett neki. A pozsonyi vár parancsnoka még mindig Rozgonyi István volt, míg az Erzsébet kezében levő városban Farkas László vitte a főszerepet.[13]

Ulászló az ellenfél pozsonyi erőfeszítéseiről hírt véve s azonkívül a kassai csorbát is kiköszörülendő, a Lengyelországból sürgősen berendelt Tanczin András vezérlete alatt tetemes sereget küldött a szorongatott vár felmentésére. Ez egy éppen Nagyszombatban zsákmányoló hadat megtámadván, azt Pozsonyig üldözi, majd ennek külvárosait felgyújtja, majd az Erzsébet pártján levő pozsonyi polgárok birtokait feldúlja, marháikat elhajtja s miután a vár őrségét mindenféle szükségletekkel ellátja, büszke önérzettel tér vissza Ulászlóhoz. [14]

De alig hogy Tanczin elvonult, Erzsébet még nagyobb nyomatékkal fogott hozzá a pozsonyi vár ostromához, s midőn meghallotta, hogy maga Ulászló készült a vár felmentésére sietni, Bécs városát szólította fel, hogy őt nemcsak haddal, hanem mindenféle szükségletekkel is támogassa, miután Ulászló közeledése – úgymond – nemcsak őt és Pozsonyt, hanem magát Bécset is fenyegeti. És az osztrákok részben eleget is tettek a királyné kérelmének.[15]

1442. február elején Ulászló tényleg megjelent Pozsony előtt, és azt északról körülzárván, erős tűz alá vette, majd ismételten támadást is rendelt el ellene, minek hatása alatt a királyné hada kénytelen volt a vár vívását abbahagyni s részben vissza is vonulni.[16] Attól azonban még nagyon messze volt, hogy a várost is hatalmába kerítse. A zord téli hideg és az élelmiszerhiány, minek folytán kivált lóanyaga rohamosan tönkrement, végre 1442. március végén arra bírta Ulászlót, hogy, miután a várőrséget újból megfelelően ellátta szükségletekkel, a város további ostromával felhagyva, hadait Budára vezesse vissza.[17]

Április elején ideérkezve, a lengyel urak egy részét hadaikkal együtt hazabocsátotta. Rozgonyi Simon egri püspök székvárosáig elkísérte s ott megvendégelte őket. Víg lakmározás után háziúr és vendégei mély álomba merültek, Talafúz, Erzsébet kassai kapitánya, megtudván, hogy a lengyel urak és katonák gazdagon megajándékozva váltak el királyuktól, gazdag zsákmány reményében a lakomát követő hajnalban rajtaütést hajt végre ellenük. Mindenekelőtt a szabadon legelő lovaikat szedi el, majd a város kapuit foglalja el, azt nagyobb zavar élesztése céljából több helyen meggyújtatja s aztán élénk trombitaharsogás között ugrat végig az uccákon. Közben a zajra előfutottak nagy részét, köztük Odrovácz Pétert is elfogja és gyorsan elhurcolja magával, mert amint látta, hogy az álmukból felocsúdott magyarok és lengyelek mind nagyobb csoportokban kezdenek gyülekezni, ép oly hirtelen, mint jött, kereket old gazdag prédájával. Azonban Rozgonyi és vendégei nem hagyták a dolgot megtorlatlanul; gyorsan lóra pattantak és utánuk iramodnak. A csehek a mult éjjeli úttól fáradt és újabb zsákmánnyal is megrakott lovaikon nem tudnak elég gyorsan elillanni és Talafúz üldözőinek közeledését látva, katonáival, közbevett zsákmánnyal, négyszöget alakíttat s így veszi fel a harcot a könnyű lengyel–magyar lovassággal, amelynek első rohamát szerencsésen vissza is veri. De végre mégis a túlerő marad a győztes és a csehek nagyobb része leöletik, a többiek pedig Talafúzzal együtt fogságba kerülnek.[18]

De Rozgonyi ezzel nem éri be, hanem Eger feldúlását és a rajta esett csúfságot még jobban megbosszulandó, Lévai Cseh László társaságában mintegy 4000 főnyi magyar–lengyel haddal az Erzsébethez szító bányavárosokra ront, így többet között Selmecet meglepvén, azt elfoglalja, kirabolja, s aztán felgyújtja.[19]

Nem sokkal később Komorovszky podolini és Czaika berzevicei lengyel kapitányok közös megállapodással hirtelen Eperjesre csapnak s azt kirabolván, felgyújtják; a város védőrsége, 50 cseh zsoldos, csak nehezen tudott előlük elmenekülni. Giskra az esetről tudomásba helyezve, könnyű lovasaival gyorsan a visszavonuló magyar–lengyel had után iramodik s azt utolérve, nagy részét összevagdalja, a vezéreket elfogja és zsákmányukat elszedi. Ezután Giskra Berzevice ellen fordul, amelynek visszamaradt védőrsége azonban oly hősiesen védekezett, hogy Giskra már odébbállni szándékozott, amidőn a várban véletlenül tűz támad s annak egy része a meggyulladt puskapor által a levegőbe röpíttetik. Ily előzmények után az oltalmától megfosztott őrség hamarosan megadta magát.

Berzevicze alól Giskra Podolin és Lubló felé vette útját, ahova azonban a gondos Sbignew krakói püspök időközben megfelelő erősítést küldött, úgyhogy itt Giskrának minden erőlködése hiábavalónak bizonyúlt.[20] Ezért a cseh vezér Richno megtámadására indult, amelynek védőrsége, Perényi Miklós parancsaihoz volt utalva. Ez sokáig kemény ellenállást fejtett ki, de miután több hónapi ostrom után sem érkezett meg a kilátásba helyezett segítség, a vár parancsnoka eleség híjján szabad elvonulás kikötése mellett megadta magát őrségével együtt. Rozgonyi Simon csak a már megtörtént átadás után érkezett a helyszinére. Perényi Miklós az események által elkedvetleníttetvén, egész nemzetségével Erzsébethez pártolt át.[21]

Giskra a Richno alá ért Rozgonyi elé megy s a két sereg egymással szemben üti fel táborát. Döntő támadásra azonban egyik fél sem határozta el magát, mert mindketten a kellő respektussal viseltettek egymás iránt; kisebb csatározások azonban gyakran fordultak elő. Végre a két vezér többhónapi fegyverszünetet, majd békét is kötött egymással, mely alkalommal Rozgonyi testvére leányát is eljegyezte Giskrának, remélve, hogy ezáltal őt Ulászló pártjára vonni és a felvidéken a háborúskodást végkép megszüntetni sikerül, de célját nem érte el, mert a ravasz cseh csak színleg pártolt át Ulászlóhoz, igazában pedig továbbra is hive maradt Erzsébetnek és fiának.[22]

E végleges eredmény és döntés nélkül ide-oda hullámzó pártharcok alatt Hunyadi János, mint alább látni fogjuk, szebbnél szebb sikereket vívott ki a törökök ellen, ami az egész keresztény világban azt a reményt ébresztette, hátha mégis sikerül a hatalmas pogányt további útjában feltartóztatni. Ennek érdekében most mindkét pápa sorompóba lépett. V. Félix megbizottja nem sokat ért el, de annál eredményesebb volt IV. Jenő bibornokának, Cesarini Juliánnak küldetése, aki 1442. június havában Magyarországba jövén, nyomban mint közvetítő lépett fel Ulászló és Erzsébet között. Utóbbi közben belátta, hogy a háborúskodást tovább annál kevésbé folytathatja, mert pártfogói, a Cilleiek és Albert herceg Frigyes német császárral keveredtek harcba, aki ezután még kevesebbet volt hajlandó Erzsébet érdekében tenni. Hosszas rábeszélés után végre sikerült Cesarini biborosnak az egyezkedő feleket következő javaslatának megnyerni: Ulászló lemond a magyar koronáról, de az országot László 15 éves koráig teljhatalommal kormányozza; sőt ha László magtalanul halna meg, akkor ő az országot teljes királyi joggal örökli. Kárpótlásul lemondásáért Ulászló a Szepességet, Moldvát és Halicsot örökre egyesíti Lengyelországgal. E szerződés biztosítékául ő maga Annát, Erzsébet idősb leányát, Kázmér öccse pedig a királyné ifjabb, Erzsébet leányát veszi nőül. Annával ő 200.000 aranyat s ennek lefizetéséig Sziléziát, Kázmér pedig a kis Erzsébettel 120.000 aranyat kap nászajándékul.[23]

Ezt az egyességet a két szerződő fél és a lengyel országnagyok többsége elfogadta ugyan, de a magyar országnagyok nagy része, s ezek között elsősorban Hunyadi János, [24] ellene volt, mert nem akartak beleegyezni az ország épségének megcsonkításába. A végleges béke helyett tehát a hadviselő felek között 1443 június 24-ig fegyverszünet köttetett.[25] Közben Cesarini Julian bibornok további fáradozásának sikerült a királyt és a királynét rábírni, hogy 1442 november 25-én Győrben találkozzanak s itt úgylátszik újabb, elfogadhatóbb, azonban általuk gondosan titokban tartott és a mai napig is ismeretlen feltételek állapíttattak meg.[26] Legalább erre enged következtetni az a körülmény, hogy 1442 december 13-án Ulászló és Erzsébet jelenlétében a győri székesegyházban a létrejött megegyezés pontjai magyar, német és lengyel nyelven kihirdettetettek,[27] s a felek december 16-án azzal váltak el egymástól, hogy az egyesség, illetve békekötés végleges megállapítása céljából Erzsébet a karácsonyi ünnepek alkalmával meglátogatja Ulászlót Budán, de ez nem történhetett meg, mert három nappal utóbb, december 19-én Erzsébet hirtelenül elhalálozott. Halála okát egyes írók mérgezésnek tulajdonítják,[28] de a vélemények megegyeznek abban, hogy sem Ulászlót, sem Frigyest nem érheti az esetleges bűntényben való részesség gyanuja. Előbbinek a megtörtént kiegyezés után már nem állott érdekében, hogy volt ellenfelét láb alól eltegye, ami merőben ellenkezett is tisztességes, becsületes, férfias jellemével és gondolkozásmódjával, utóbbi pedig, ha hasonló gaztetten, gyilkosságon törte volna a fejét, inkább a teljesen hatalma alatt álló gyermek Lászlón követhette volna el merényletét. Egy másik verzió szerint egy álszeméremből eltitkolt altesti bántalom ölte volna meg Erzsébetet,[29] de bizonyosat e tekintetben most már senki se állíthat.

[1] Chron. der Grafen von Cilly, Hahnnál II., 699.

[2] Gróf Teleki id. m. 253., a Cillei grófok évkönyve és Pray, Annal. II., 351. nyomán.

[3] Pray, Annal. II., 351. – Dlugoss id. m. XII., 759.

[4] Stájerországi birtokaira nézve Frigyes német császár fenhatóságát kellett elismerniök, mi miatt örökös civódás folyt közöttük.

[5] Pray, Annal. III., 352. – Thúróczy id. m. 39. fej. 252. – Katona id. m. XIII., 150. – Chmel, Materialien zur österreichischen Geschichte, I/2., 64. – Dlugoss XII., 759.

[6] Dlugoss id. m. 761.

[7] Dlugoss id. m. XII., 761. – Wagner, Analecta Scep. I., 60.

[8] Bonfinius id. m. 713. – Pray, Annal. III., 353.

[9] Bonfinius id. m. 314.

[10] Callimachus id. m. II., 477.

[11] Dlugoss id. m. XII., 762.

[12] Bonfinius id. m. 314. – Dlugoss id. m. 763.

[13] Pray, Annal. III., 357.

[14] Callimachus id. m. II., 477. – Dlugoss id. m. 762.

[15] Kollár, Annal. Vindob. II., 1025.

[16] Dlugoss id. m. 764. – Collimachus id. m. 477.

[17] Bonfinius id. m. 436. – Dlugoss id. m. XII., 764. – Collimachus id. m. II., 477.

[18] Bonfinius id. m. V., 437. – Dlugoss id. m. 764. – Callimachus id. m. 479.

[19] Bél, Notit. Hung. IV., 577. – Majláth, Geschichte der Magyaren II., 205.

[20] Dlugoss és Callimachus id. m. és Wagner, Annal. Scep. I., 223.

[21] Wagner, Dipl. Comit. Sáros 109.

[22] Bonfinius id. m. 316. – Dlugoss id. m. 767. – Callimachus id. m. 482. – Gebhardi, Geschichte von Ungarn II., 56.

[23] Bonfinius id. m. 438. – Dlugoss id. m. XII., 769. – Callimachus id. m. 435. – Lásd még: Pubitschka, Geschichtwe von Böhmen, VIII., 406. és Aeneas Sylvius, Hist. Frid. III., Kollárnál, Annal. Vindob. II., 116.

[24] Hunyadi többek között ezeket írta e tárgyra vonatkozólag a csatatérről: „…inkább küzdjünk meg a legnagyobb veszéllyel, mintsem, hogy az ország feldarabolásába önként beleegyezzünk; ezt maradékainkra oly épségben átszállítani, mint elődeinktől átvettük, szent és mulhatatlan kötelességünk. A háború folytatása a királynéval valóban sokkal kisebb baj, mint egy ilyen béke, melyet az ország szép részével kellene megvásárolnunk.” (Bonfinius III. Dec. V., 316. – Callimachus id. m. II., 486.)

[25] Ez a sok tekintetben érdekes fegyverszüneti szerződés gróf Teleki id. m. I., 304. szerint következőleg hangzott: Annak ideje alatt „minden kölcsönös megtámadások, rablások megszünnek mindkét részről. Mindkét fél megmarad a maga mostani birtokában; abban akadály nélkül szedheti a kamaranyereséget és harmincadot. Az ország lakosai, akármelyik félhez tartozzanak is, szabadon járhatnak-kelhetnek saját dolgaikban akármerre; a kereskedés akadályt nem szenved s a vásárok szabadságáról a felek gondoskodnak. Új várakat építeni, vagy a hibásakat kiegészíteni, egyik félnek sem szabad; a hatalmaskodók megzabolázását és megbüntetését a felek együttesen végzik. A foglyokat az országból kivinni tilos, ellenkezőleg azok kezesség mellett szabadon bocsátandók. Ha az idegen zsoldosok és fegyveresek ezeket a pontokat elfogadni nem akarnák és rablásaikat tovább is folytatnák, egyesült erővel üzetnek ki az országból; a magyarok pedig, ha ezt tenni bátorkodnának, a felségsértés bűnébe esnek. Végleges békéről, a törökök ellen indítandó általános hadjáratról, az egyes birtokosok jövedelmeinek biztosításáról, valamint a hadiadónak, mely holdnak neveztetik, megszüntetéséről, vagy ha ez nem határoztatnék el, mikénti fizetéséről, egy Esztergomban a felek közt a fegyverszünet alatt tartandó összejövetel fog határozni. Ha itt a kívánt egyesség létre nem jöhetne, a felek szabadságában álland a háborúzást a fegyverszünet 14 napi felmondása után, még a fegyverszünet határidejének eltelte előtt is újból megkezdeni.”

[26] Gróf Teleki id. m. I., 299. – Cesarini bíbornok levele III. Frigyeshez, Chmelnél id. m. I/2., 113. – Dlugoss id. m. XII., 770. – Bonfinius id. m. 388. – Callimachus id. m. 486. – Aeneas Sylvius, Hist. Friderici III., Kollárnál, Analecta II., 116.

[27] Fraknói Vilmos, Cesarini Julián bíbornok, magyarországi pápai követ élete. (Budapest, 1890.)

[28] Curaeus, Annal. Sil. I., 243. – Cochlaeus. Hist. Huss. 336. – Arenpeck id. m. Peznél I., 1254. – Pubitschka, Geschichte von Böhmen, VIII., 408.

[29] Bonfinius id. m. III., Dec. V. 316. – Dubravius, Hist. Boj. XXVIIII., 207.