Hogy Garay mikor érkezett seregével Szegszárdra és hogy ott mennyi ideig tartózkodott, azt biztosan megállapítani nem tudjuk, de ahhoz nem férhet kétség, hogy itteni megállapodása alkalmat adott Ulászlónak és Hunyadinak, hogy az ellene küldendő sereget, melynek legnagyobb részét Győrből és Lengyelországból kellett Buda alá rendelni, kellőleg összeállítsák és megszervezzék. Már arra való tekintettel, hogy ennek a seregnek a megszervezése Budánál, vagyis meglehetősen közel Esztergomhoz történt, ahol Erzsébet másik seregcsoportja összpontosult, kivánatos lett volna, hogy ha Garay minél rövidebb ideig időzött volna Szegszárd tájékán, hogy akár Győrnél, mint tervezve volt, akár Esztergomnál, minél gyorsabban egyesülhessen a királyné, illetve Széchy Tamás seregcsoportjával. Ép ezt megakadályozandó, illetve hogy Garay seregcsoportját még teljesen izolált állapotban megtámadhassa, meneteltette Hunyadi egybegyült seregét szinte kiméletlen gyorsasággal déli irányban előre, amit feltétlenül helyeselnünk kell.

Lehet, de nem biztos, hogy Garay Szegszárdnál nem sok időt vesztegetve, el is indult észak felé, azonban tudomást szerezve Hunyadi előnyomulásáról, újból visszafordult a megerősített Szegszárd tájékára. Ha ez megtörtént, akkor annak más oka nem lehetett, mint hogy Garay bizonyos tekintetben feszélyezettnek és elfogultnak érezte magát Hunyadival szemben, bár az ennek békülékeny felszólítására adott elutasító válasz ép az ellenkezőre is enged következtetni. Ezzel kapcsolatban le kell még szögezni azt a tényt is, hogy az ezzel a korszakkal foglalkozó összes krónikások Hunyadit minden cselekedeténél a hazája és honfitársai üdvét és javát mindenek felett szemelőtt tartó, feltétlenül korrekt, komoly és önzetlen férfiú színében tűntetik fel, míg ugyancsak az ő leírásuk nyomán Garayt mint gőgös, dölyfös, haszonleső, szilaj, vad magyart tanuljuk megismerni, akinek veresége és bukása minden igaz hazafit örömmel és megnyugvással kell, hogy eltöltsön.

A két szembenálló hadsereg létszámáról biztos tudomásunk ugyan nincsen, de azt hiszem nem tévedünk, ha azok erejét körülbelül egyformára taksáljuk. Ellenben nagy előnyt jelentett a Hunyadi-seregcsoport részére annak tanult, kiképzett és fegyelmezett volta, míg Garay hada ránk maradt feljegyzések szerint nagyban véve nélkülözte mindezeket a tulajdonságokat. Ez a had úgylátszik hevenyében hirtelenül összeszedett és a kapott és kilátásba helyezett busás pénzért, nem pedig benső meggyőződésből a hazáért és nemzetért örömest halni kész férfiakból regrutálódott.

Különös és az akkori viszonyokra és felfogásokra jellemző, hogy a két sereg egymásra bukkanva, egymástól mindössze 1000 lépés távolságra és egymást legkevésbbé sem zavarva, hajtja végre a harchoz való felvonulását. Hunyadi csatarendje az akkor szokásos középre, továbbá a jobb és balszárnyra tagozódott, de mint kiválóan célszerű és előnyös rendszabályt ki kell emelnünk az általános tartalék kikülönítését, amelynek erejét és értékét még az is emelte, hogy nem könnyű, hanem vértezett, s így fokozott lökőerő felett rendelkező lovas osztagokból alakult. Tulajdonképpen ennek az általános tartaléknak célszerű és helyes alkalmazása döntötte el a csata sorsát.

Garay serege nagyjában szintén a szokásos közép- és két szárnyhadból állott, azzal a különbséggel, hogy a középhad nem egy egységes, hanem két különálló csoportból alakult, ami inkább hátránynak, mint előnynek minősíthető. Azonkívül az egyes csoportokon belül még kisebb alcsoportok is szerepeltek. Talán részben ennek a tagozásnak tudható be, hogy a Garay által iniciált támadás nem egyszerre és egységesen hajtatott végre. Ez még inkább adott alkalmat Hunyadinak arra, hogy fölényes hadvezéri képességét még jobban érvényre juttassa. E tekintetben különösen ki kell emelnünk a tartaléknak a leghelyesebb időpontban való közbevetését a már kimerülőfélben levő és inogni kezdő ellenséges csoport áttörésére, és ennek megtörténte után jobb szárnyon levő összes erőknek oldalozó alkalmazását, ami nagyon is alkalmas volt arra, hogy gyors döntést idézzen elő. Hogy a középhadba beosztott lengyelek és Ujlaky balszárnyhada eközben szintén nem összetett kezekkel nézték a nyugati szárnyakon lángra lobbant kemény tusát, az szinte magától értetődő dolog.

Bölcs mérsékletre és igazi hazafiúi korrekt gondolkozásra vall, hogy Hunyadi a bekövetkezett döntés után a további öldöklést és üldözést szigorúan betiltotta.

Hogy Hunyadinak a csata befejezte után a siklósi és simontornyai várak elfoglalására kirendelt seregcsoportjai eredményt nem értek el, ez megint egyik jellemző tünete az akkori hadviselési mód egyik-másik furcsaságának. Úgy látszik, hogy még az akkori leghíresebb hadvezérek sem igen tudtak annak tudatára ébredni, vagy jobban mondva abba beletörődni, hogy tisztán csak lovassággal, erődített helyeket, várakat támadni annyit tesz, mint falra borsót hányni, illetve fejjel a falnak menni. Pedig az akkori várakat a legjobb akarat mellett sem lehet valami tökéletes és kiváló ellenálló erővel biró hadiműveknek minősíteni. Azonban minden vízzel telt nagy árok, a sokszor előforduló hatalmas sáncok, kő és deszkafalak, palánkok stb. oly akadályokat képviseltek, amelyek ellen lóháton maradt lovascsapat mit sem tehetett. Ezeknek az anyagoknak a szétrombolására és a mögöttük felállított tüzérség és lelkes védőrség legyűrésére hadigépek, legalább is a védőével egyenlő elejű tüzérség és a várvívásban alaposan kiképzett gyalogság és műszaki csapat kellett, ahogyan az később fokozatosan az összes államok seregeinél ki is fejlődött. A törökök, mint előbb Szendrő, majd Nándorfehérvár ostrománál láttuk, már teljes tudatában voltak a várvívás szinte emberfelettinek tartott nagy nehézségeinek, azért megfelelően felkészülve fogtak hozzá kivált az akkori igen erős vár hírében álló Nándorfehérvár ostromának és ennek ellenére szégyenszemre véres fejjel és minden eredmény nélkül voltak kénytelenek onnan elvonulni. Mit lehetett ilyen körülmények között holmi könnyű száguldó csapattól várni, mely várfalakra felkapaszkodni természetesen sehogyse tudott?