Mialatt a magyar pártok itthon farkasszemet néztek egymással, sőt itt-ott már hajba is kaptak, azalatt Murád szultán 1440. elején tekintélyes számú sereget küldött Nándorfehérvár alá, hogy ezt a fontos várat, az alsó Száva–Duna kulcspontját mielőbb szintén hatalmába kerítse.

Nándorfehérvár parancsnoka a ragusai származású Thallóczy János, várnai perjel, Thallóczy Máté testvére volt, aki a török sereg jövetelének hírére a várőrség egy részével eléje ment, azzal össze is ütközött, de aztán annak túlerejére való tekintettel visszahúzódott a várba.[1]

Murád szultán ezután a várat úgy a szárazföldön, mint a Duna felől is, magával hozott mintegy 100 hajóval[2] szorosan körülzárta s aztán hozzáfogott a rendszeres ostromhoz. A falakat a törökök ágyúkkal és nehéz köveket hajító gépekkel[3] törették és csakhamar sikerült nekik néhány tornyot is ledönteniök. Thallóczy János, ez a bátor és ép oly ügyes és leleményes papkatona, oly kitartással védi a rábízott erősséget, hogy a törökök több heti ostrom után sem tudták céljukat elérni. Ezt Dukasz szerint Thallóczy főleg hatásosan lövő tüzérségének köszönhette, melynek lövegeit egyszerre 5–6 szerecsendió nagyságú ólomgolyóval töltötték meg. A lelkes várőrség magatartását az egykorú írók adatai nyomán következőleg ecseteli gróf Teleki:[4] „A szegény őrseregnek soha sincs nyugta; nappal a vívások visszaverésével, éjjel a romladozott falak kiigazításával, új földhányások készítésével bajlódik. De a kötelességének szent érzésében mindent zúgolódás nélkül eltűr, férfias elszántságát semmi sem képes megtörni, ezt az akadályok még inkább edzik. Az ozmánok a nagy bajjal összezúzott erősségek helyett mindig újakat látnak fölemelkedni; ha néha bőszült erőlködéssel és minden akadályokat legyőzve, a vár falaihoz jutnak és lajtorják segedelmével azokra fölkapaszkodnak is, a magyarok rendíthetetlen vitézsége sikerrel kecsegtető reményeiket egyszerre meghiusítja s őket veszteséggel utasítja táborukba vissza. Nyugalmat többnyire itt sem találnak, mert a fáradhatatlan megszállottak majd egy, majd más oldalról kicsapnak, a nyugvókra ütnek, őket zavarba hozzák, sokakat összekoncolnak és még mielőtt a meglepettek magokhoz jöhettek volna, falaik közé vonják magukat, biztos oltalmuk megől gúnnyal fogadván a megszégyenült és bosszúállásra tehetetlen pogányságot.”

Murád szultán megunván a hosszú ostrom eredménytelenségét, megvesztegetés útján igyekszik a vár birtokába jutni, s nyilakra függesztett és a várba átlőtt cédulákon hívja fel az őrséget és annak parancsnokát busás jutalmak kilátásba helyezése mellett a vár feladására, de a magyaroknak nemcsak bátorsága, hanem hűsége is derekasan megállja a próbát s így a törököknek más módokat és eszközöket kellett keresniök, hogy végre mégis a vár birtokába jussanak. Ali, Brenez fia, a várvívás tapasztalt mestere, azt ajánlja a szultánnak, fúrasson aknát a falak alá. Ez az eszmét magáévá tevén, 20.000 embert rendelt ki, hogy egymást felváltva, éjjel-nappal dolgozzanak az aknán, amelyben egymás mellett négy lovasnak kellett elférnie. A terep az akna fúrásához annyiban volt igen ügyesen megválasztva, amennyiben annak nyílását és a munkásokat délkeletről egy jókora domb rejtette el. Ilyenformán a munkások a föld alatt már egészen a várfalakig eljutottak, amidőn egy török szolgálatban álló keresztény a várba röpített nyilra erősített írással tudtára adta a védőrségnek, hogy mi készül ellene. Erre Thallóczy ellenaknát furat és azt lőporral és nagymennyiségű kénnel és salétrommal megtöltvén, ép a kellő pillanatban, t. i. akkor gyujtotta meg, amikor a két akna már oly közel jutott egymáshoz, hogy a robbanás a még meglevő közfalat teljes biztossággal áttörhette. A hatás iszonyú volt. A légnyomás és a kéngőz az aknában dolgozó törökök legnagyobb részét (állítólag 17.000 embert) megölte.

Ez időtájt érkezett Lenzyczki, Ulászló követe a szultán táborába, hogy azt a krakói tárgyalásokra és a felkinált szövetségre hivatkozva, az ostrom félbeszakítására bírja, de Murád a felhívásra még csak nem is válaszolt és a lengyel követet magánál visszatartván, még erélyesebben készült mind szárazon, mind vízen a vár ostromára. Ali pasa árkaival és sáncaival folyton közelebb jutott a vár falaihoz s végre a szultán általános támadást parancsolt úgy vízi, mint a szárazföldi haderejének. Ámde a várbeliek szemessége, ügyessége és páratlan kitartása most is győzedelmeskedett a nyers erőszak léleknélküli erőlködései felett. A Dunán közelgő ozmán hajókat jól irányzott, sűrű kőzápor fogadta, mely azokat vagy teljesen elmerítette, vagy legalább is hasznavehetetlenekké tette.[5] Sokkal nagyobb és veszélyesebb volt azonban a szárazföldi küzdelem. Murád szultán faltörő gépeinek és harcosainak nagy tömegét egységes támadásra rendeli a vár ellen, de a bátor védők elszántan veszik fel a harcot a faltörőkkel és vivótornyokkal, a vad rohamra indult csapatokon pedig halálraszántan, a végső elkeseredés szülte emberfeletti erőlködéssel igyekeznek úrrá válni. Az ozmánok tömege és túlereje oly nagy, hogy semmikép sem lehetett meggátolni, hogy azok egy része a falaikon ütött réseken át ne törjön, sőt az egymást folyton követő emberáradatnak végre sikerült a város nagy részét elfoglalnia. Ekkor azonban a hős Thallóczy ellenrohamra ad parancsot, mely ellenállhatatlan és mindent elsöprő erejével csakhamar teljes sikerre vezet. A meglepett és megrémült pogányság eszeveszett futással igyekszik a városból kimenekülni, és a nagy kavarodásban a rendetlenség és rémület csakhamar átterjedt a falakon kívül álló tömegekre, melyek szintén futásnak erednek.[6] Nagyban fokozta a zűrzavart a törökök fából készült vivóeszközeinek, tornyainak, faltörőinek lángba borulása, amelyeket Thallóczynak ép a legválságosabb pillanatban sikerült felgyujtania.[7]

E rettenetes kudarc elvette a szultán kedvét az ostrom további folytatásától, már csak azért is, mert csapatai lázongani kezdtek[8] s így október végén kiadta a parancsot a visszavonulásra. Hogy azonban a dolgok valódi állását elpalástolja, Ulászló követét azzal az üzenettel küldte vissza, hogy az általa ajánlott barátság zálogául adja át neki önként Nándorfehérvárt, mert ellenkező esetben csakhamar újra visszatér s akkor mindent kegyetlenül fel fog dúlni.[9]

Nándorfehérvárról Murád Macedónia felé vette útját, honnan tömérdek fogollyal[10] tért vissza Drinápolyba.[11]

[1] Thúróczy krónikája, IV., 35. fej.: „Hic (t. i. Thallóczy) cum vidit hostem adventantem, obviam illi ivit, et nec sine certamine in castrum reversus est.”

[2] Dukasz id. m. 117. háromevezős hajókat említ, de akkor ilyeneket még nem igen használtak: „Kai dia tou potamou trihreiV epekeina tvn ekaton pleein etoimasaV.”

[3] Dukasz, Script. Byz. XII., 93., utóbbiakat „Petrobolismoi”-aknak nevezi.

[4] Gróf Teleki József id. m. I., 227.

[5] Callimachus id. m. I., 465.

[6] Chalkokondylasz, Script. Byz. X., 103.

[7] Callimachus id. m. I., 465.

[8] Zinkeisen id. m. I., 594: „So erschöpfte die nutzlose Belagerung, welche sich in die Länge zog, die Osmanen um so mehr, da in einem seit Jahresfrist rundum ausgeplünderten und verwüsteten Lande auch die Zufuhr für das Heer mit jedem Tage schwieriger wurde. Hie und da wurden darüber unter den Truppen bittere Klagen laut, und wie überall, folgten auch hier auf Hunger und materielle Noth Pest, Meuterei und moralisches Elend.”

[9] Budai Ferenc, Magyar Hist. I., 205. – Callimachus id. m. – Dlugoss id. m. 749.

[10] Sead-eddin id. m. II., 75. szerint oly nagy volt a foglyok száma, hogy egy szép rabszolganőt pár csizmáért, egy rabszolgát pedig 150 aszperért (1 aszper = 30–40 fillér) lehetett kapni.

[11] Thúróczy IV. 35. fej. – Dukasz, Script. Byz. XII., 98. – Chalkokondylasz, Script. Bíz. X., 103. – Dlugoss id. m. XII., 748. – Callimachus id. m. 463.