Albert halála után Magyarországot ismét a határozatlan, gyenge női és gyermekuralom veszélye fenyegette. Erzsébettől, aki már férje életében is sokszor tanujelét adta önkénykedő hajlamának és megbízhatatlanságának, nem sok jót várhatott az ország és hogy születendő fia az ő vezetése mellett milyenné válik majd, ezt oly problématikus kérdésnek kellett tekinteni, amelyre határozott feleletet egyelőre senki sem adhatott, mert az igazi helyzet kialakulásához, amíg a tehetetlen gyermekből céltudatosan gondolkozó és cselekvő férfi, vagy legalább is akaraterős ifjú lesz, még legalább 1½–2 évtizednyi türelemre lett volna szükség. Ily hosszú terminust pedig az ország legveszélyesebb és legádázabb ellensége, a déli kapukat máris döngető török nem engedélyezett s így nem csoda, hogy a rendek túlnyomó többsége olyan férfi után vágyódott, akinek kezébe megnyugvással tehette le az ország sorsát. A pillanatnyi helyzet kétféle megoldás között engedett választást. Zsigmond és Albert révén az eddigi kapcsolatok nyugati irányban, Ausztria és Németország felé mutatták az irányt, ami az eddigi orientáció folytatását és még további kiépítését jelentette. Ezen az elvi állásponton állott Erzsébet és a főuraknak nem annyira számban, mint hírnévben és hatalomban igen nagy súllyal bíró része. Ennek a pártnak egyik legnagyobb hátránya az volt, hogy az a férfi, akibe kapaszkodhatott volna, a később német császárrá is megválasztott osztrák Frigyes érdekleső természeténél fogva ingyen semmit sem volt hajlandó megtenni sem Erzsébet, sem a gondjaira bízott gyermekkirály, sem a kereszténység, de legkevésbé a magyarok kedvéért, amint az később még jobban kitűnik majd. Második gyengéje az volt ennek a pártnak, hogy leghatalmasabb pillérei az ország többsége előtt méltán gyűlölt, rakoncátlan Cillei-házból és annak rokonságából és elvbarátaiból telt ki.

Sokkal jobbak voltak a kilátások és auspiciumok ama párt oldalán, mely a lovagiasnak és fiatal kora ellenére energikusnak, de amellett jószívűnek és őszintének ismert lengyel királlyal kereste a kapcsolatot, aki ép úgy mint Erzsébet királyné, anyai ágon szintén Nagy Lajos unokája volt. Ulászlótól a magyar nemzet nemcsak a legkiadósabb támogatást remélhette a pogányok elleni nagy élet-halál harcban, hanem az elzálogosított szepesi városok, nemkülönben Galicia még mindig függő és állandóan sajgó sebeket és fájdalmakat okozó kérdésének mielőbbi kedvező elintézését is. Az ország szempontjából minden esetre felette sajnálatosnak kell deklarálnunk, hogy a két párt jobb ügyhöz méltó szívóssággal és energiával tartott ki álláspontja mellett, úgy hogy a békés megegyezésnek és az egész ország közvéleményének a legcélszerűbb, egységes irányba való terelésének minden reménye csakhamar teljesen szertefoszlott s így a becsületes jó magyar polgárok jó hosszú ideig megint csak saját polgártársaik vérét ontották és egymást marcangolták oly időben, amidőn a virtuskodásra és a hadratermettség bebizonyítására mindenkinek tág tere nyilhatott volna az országnak ádáz ellenséggel szembenéző délvidékein.

A mód és az eszközök, amelyekkel Erzsébet kitüzött céljait és feltett szándékát elérni igyekezett, így kivált a szent korona ellopatásának ocsmány ténye, úgy emberi, mint nemzeti szempontból a legnagyobbfokú megvetést váltja ki minden tisztességesen gondolkozó ember szívéből. Hiába, a minden rosszra képes Cillei-vér alkalomadtán Erzsébet ereiben is éppen úgy tombolt, mint a család bármely más, mindenkivel és mindennel ellenkezni és dacolni akaró és dacolni tudó férfitagjában, akik szinte vetekedtek egymással, hogy minél több rosszat, minél több szégyent zúdítsanak az akkori Magyarországra. Élénk ellentétben áll ezzel a lovagias ifjú lengyel királynak minden cselekedete és igazi józan felfogása.