Nándorfehérvár 1440. évi védelme kétségkívül egyik legszebb ténye a középkori magyar hadakozásnak. Thallóczy János és az általa fellelkesített vitéz őrsereg magatartása minden dícséreten felül áll. Thallóczynak már mindjárt legelső elhatározása, hogy nem várja be falai között a török sereg megérkezését, hanem kicsiny, lelkes csapatával támadólag eléje megy, feltétlenül helyesnek mondható. Már magában véve ez a merész elhatározás is felvillanyozólag hatott a várőrség embereire s a török legalább mindjárt kezdetben láthatta, hogy Nándorfehérvárnál igazi hősökkel leend dolga, akik nem várják be passzív módon a minden oldalról való körülzárásukat. Ez a támadólagos szellem lengi át a bátor őrsereget az egész ostrom tartama alatt, amiről a gyakori eredményes kitörések[1] és a végső nagy és remekül sikerült ellentámadás a legfényesebb bizonyságot szolgáltatja. Ilyennek, a legaktívabb támadólagos szellemtől áthatottnak kell a védőnek még legmodernebb felfogás szerint is lennie, mert csak ily tulajdonságok mellett terem a védőcsapat és annak parancsnoka számára igazi babér.

A legszebb elismerés és csodálat illeti meg Thallóczynak azt a fáradhatatlan munkálkodását, amellyel az ellenség nagyarányú erőfeszítéseit a kellő időben paralizálni tudta. Így többek között fényes az a teljesítmény, amit a magyarok elsőrendű tüzérsége a török hajóparkkal és Murád ostromszereivel szemben elejétől végig végzett. Gyönyörű Thallóczynak ellenaknatevékenysége is. Ezzel ő korát messze fölülmúlta, mert a lőporral töltött aknák és ellenaknák tulajdonképpen csak a XV. század végén bukkannak fel mind sűrűbben a különböző népek hadtörténelmében. Ezért Huber[2] és utána Kupelwieser nem igen akar hitelt adni az akna- és ellenaknaharc már akkori oly nagyarányú alkalmazásának.[3] Emeli Thallóczy dícsőségét, hogy ő tulajdonképpen nem is annyira hivatásos katona, mint inkább pap volt. De ebben a korszakban igen gyakran találkozunk olyan hőslelkű papokkal, akik ép oly ügyesen forgatták a kardot és ép oly kiválóak voltak a hadműveletek tervezésében és vezetésében, mint akárcsak a hivatásos katonák, illetve azok legfőbb irányítói, a legszebb elismerésben részesült hadvezérek.

Annál nagyobb dícsőség illeti meg Thallóczyt és bátorlelkű embereit, mert ők fényes haditettüket oly időben hajtották végre, amidőn otthon az anyaországban a legféktelenebb pártharcok dúltak és ép emiatt sem Erzsébet, sem Ulászló részéről segítségre és körülzárásuk esetén felmentésre nem igen számíthattak. De lehet, hogy ép ez a tudat acélozta meg még jobban fizikai és erkölcsi erejüket, ami aztán végeredményben szinte emberfeletti gyönyörű teljesítményekre és fényes eredmények kivívására képesítette őket. Thallóczyék remek viselkedésének volt ugyanis köszönhető, hogy Nándorfehérvár, amelyet méltán az ország egyik legfontosabb kapujának, kulcsának lehetett tekinteni, továbbra is magyar kézen maradt, miáltal a törököknek az anyaország területére való beözönlése és tulajdonképpeni magyar területnek elvesztése legalább egyidőre meghiusult.[4]

A nándorfehérvári remek sikereken felbuzdúlva, a magyar kormány az alvidéken több vár építését határozta el; minden valószínűség szerint ennek köszönhette felépülését abban az időben Eszék vára is.[5]

Itt kell még felemlítenünk, hogy a nándorfehérvári események után észlelték hazánkban első alkalommal a pestis név alatt ismeretes szörnyű betegséget, melyet a török csapatok a keletről Európába is behurcoltak és amely nyavalya a későbbi török hadjáratok mindegyike után ezrével szedte áldozatait hazánk területén is.

Ami az ellenség magatartását illeti, Nándorfehérvár 1440. évi ostroma szinte természetes folyománya és folytatása volt Murád szultánnak Magyarország meghódítását célzó, de csak lépésről lépésre előrehaladó hadműveleti, illetve hadjárati tervének. Miután előzőleg Szerbia és Bosznia legnagyobb részét, sőt ez országokat úgyszólván teljesen hatalma alá hajtotta és 1439-ben Szendrő, a kiválóan fontos dunamenti vár is meghódolt neki, most már csak Nándorfehérvár bevétele volt hátra, hogy aztán nyugodt lélekkel és teljes erővel a tulajdonképpeni Magyarország meghódításához hozzáfogjon.

Jellemző, hogy a törökök már hódító hadjárataik előkészítő stádiumában, amelyeknek célja csupán a Magyarországtól függő egyes fejedelemségek, tartományok és várak elfoglalása volt, minden egyes ily alárendeltebb szereppel biró hadművelethez is csapataik és hadieszközeik oly nagy tömegét hozzák alkalmazásba, mely tulajdonképpen az egyenetlenség és a párttusák által széjjelmarcangolt egész Magyarországnak egy füst alatt történő elfoglalására is elegendőnek látszhatott. Annál nagyobb a dicsőség, hogy Magyarországnak egy-egy maréknyi ereje is elegendő volt ahhoz, hogy a török áradatot esetről esetre s így végeredményben elég hosszú időre útjában feltartóztatni képes volt. A legutóbbi nándorfehérvári ostrom alatt a kölcsönös erőviszonyokról ugyan biztos tudomásunk nincsen, de kétséget nem szenvedhet, hogy a magára hagyatott nándorfehérvári őrség alig lehetett erősebb néhány ezernél, míg a törökök létszáma, akik Thuróczy szerint[6] csak az aknaharcban állítólag 17.000-et s más források szerint[7] azonfölül még mintegy 8000-et, összesen tehát 25.000 embert vesztettek, a magyarokéhoz képest valóban félelmetes lehetett. Hogy Murád ennek ellenére Nándorfehérváron urrá nem lehetett, ez a védőrség erkölcsi derekasságán kívül abban is leli magyarázatát, hogy akkori időben az ügyesen és szívósan védett váraknak töméntelen túlerővel szemben is felette nagy ellenálló képességük volt, főkép miután a várvivó eszközök, hajítógépek, ágyuk, stb. még nem állottak azon a fokon, hogy a várfalakat és egyéb erődítéseket kellőleg szétrombolhatták volna. Innen van az, hogy a várostromok rendszerint igen hosszú ideig, a jelen esetben 7 hónapig elhúzódtak és hogy a várvívó sohasem mulasztotta el igen nagy összegek felajánlásával megvesztegetés útján a várőrséget megadásra bírni.

Említésre méltó végül, hogy Murád szultán talán éppen annak tudatában, hogy várvívó eszközei nem sokat érnek, és másrészt, hogy a várat az anyaországtól teljesen izolálja és elvágja, hatalmas dunai flottillát is hozott magával, de ez sem felelt meg a beléje helyezett várakozásnak, mert már felhasználásának első kísérlete is kudarccal végződött.[8]

[1] Zinkeisen id. m. I., 593.: „Schon wahrend der Belegerungsarbeiten setzte er (Thallóczy) den Osmanen mit seinen Geschützen tüchtig zu, machte einige glückliche Ausfälle und warf die Janitscharen, welche durch die an mehreren Orten schadhaft gewordene Mauer in die Stadt einzudringen versuchten, nach einem mörderischen Gefechte auf den Wällen mit grossem Verluste wieder hinaus.”

[2] Huber, Die Krige zwischen den Ungarn und Türken 1440 bis 1443.

[3] Kupelweiser id. m. 57.: „Die Anstrengungen, um Belgrad in die Hände zu bekommen, wurden nun verdoppelt; in an Pfeile gebundenen Briefen machte der Sultan der Besatzung die glänzendsten Versprechungen, wenn sie ihm die Stadt überlieferte, und als dies nichts fruchtete, beschloss er einen allgemeinen Sturm zu unternehmen. Nachdem ein Theil der Mauern in Breche gelegt worden war, liess er den Festungsgraben mit Holz anfüllen, um den Angriff zu erleichtern; der Prior von Vrana liess aber in der Nacht Pulver auf das Holz werfen und als am folgenden Morgen die Türken den Graben überschritten, einige schon auf Leitern die Mauer zu ersteigen versuchten, schleuderten die Vertheidiger Fackeln, brennende Scheiter und Kohlen auf das im Graben aufgeschichtete und mit Pulver vermischte Holz., sc dass eine grosse Menge der Türken elend zu Grunde gieng.”

Ellenben Thuróczynál (35. fej. 311. old.) erre nézve ezeket olvashatjuk: „Unde Zowanus (t. i. Thallóczy János), primo vel ultimo de Caesaris voluntate instructus, aliam de ipsius castri corpore progredientem fossam consimiliter subterraneam, fossae Caesaris obviam, celeri cum labore effici, ac saletro bombardarumque pulveribus, ac aliis rebus, ardere, flammasque repentinas ac fumum vehementem subito edere valentibus, impleri, oraficiaque fossae ejusdem intrinseca, artificiose fortiterque recludi, et tantummodo pro succendendis rebus et pulveribus praenotatis, quoddam foramen irreclusum dimitti, hostemque occultas parantem insidias, mira spectatione, indesinenter, plurimos per custodes, subaudire fecit. Cumque hostilis fossa, intra moenia castri, ad fossam percastrenses egestam, deducta est; et rumor effodientium illam, per custodes extitit auditus: mox ignis adhibitus, omnes praedictas res compositas succendit; et vehementi flamma fumoque, omne vivens, homines scillicet et pecora, quae intra eandem fossam erant, subita morte necavit.”

[4] Gróf Teleki id. m. I., 230: „Az egész őrsereg, különösen annak vezére, a hős várnai perjel újra bebizonyítják, mit tehet szilárd akarat, példás eltökélés, rettenthetetlen bátorság; a haza mentve, a törökök magahittsége megingatva és honi történeteink egy eseménnyel gazdagítva valának, melly fényt boríta az egész nemzetre.”

[5] Timon, Imago Novae Hung. 119. Tud. Gyüjt. 1822., IX., 7.

[6] Thuróczy id. m. IV. 35. fej.: „Quaproter Caesar ipse, cum nec hanc viam sibi, in obtentione castri ejusdem, juvamini esse vidit: amissis, út fertur, decem et septem suae gentis millibus; et septem mensibus, obsidione in eadem exactis, confusus repatriavit.”

[7] Heltai, Magyar Krónika 348. – Nadányi, Florus Hungarus 161. – Pethő, Magyar Krónika 66.

[8] Kupelwieser id. m. 57.: „Von den Schiffen wurden mehrere durch Geschütze der Festung in den Grund gebohrt, andere durch den Wind an die Mauer getrieben und genommen.”