Albert végrendelete ahelyett, hogy a magyar, osztrák és cseh trónutódlás kérdésében közmegnyugvást és rendet teremtett volna, inkább még bonyolultabb helyzetet teremtett, mint hogyha ez a végrendelet napvilágot nem látott volna. Mindenekelőtt az özveggyé vált Erzsébet királynőnek nem volt ez a végrendelet ínyére, mert szerinte az 1437.[1] és 1439. évi[2] országgyűlési határozatoknál fogva férje halála után a kormányzás kizárólag őt illette, miután az utóbbemlített országgyűlésen hozott törvény 12. pontja róla, mint „az ország örököséről” emlékezik meg[3] és az országos rendek az általuk 1439. május 30-án kiadott oklevélben Erzsébetet, mint az ország tulajdonképpeni örökösét és természetes úrnőjét tüntették fel, „akit a királyság a születés jogán első sorban illet meg”[4] Annyit mindenesetre koncedált az özvegy, hogy ha születendő gyermeke fiu lesz, akkor az legyen a törvényes uralkodó, de ennek nagykoruságáig is ő legyen annak gyámja és az uralkodásban helyettese. Ebből világosan kitünik, hogy Erzsébet minden áron uralkodó királynő akart maradni, mely felfogásból kiindulva, férje halála után annak összes tartományaiban nyomban átvette a kormányzást.[5] Ámde Ausztriában és Csehországban talán még rosszabbul állottak a viszonyok Erzsébetre nézve, mint Magyarországon. Az osztrák rendek ugyanis már 1439. november 15-én Albert végrendeletét az ország törvényeivel ellenkezőnek nyilvánítván, Frigyes herceget választották, az esetre, ha Erzsébet fiut szülne, annak gyámjává és kormányzóvá, ha pedig leányt szülne, az ország fejedelmévé.[6] Ez tehát Erzsébet teljes mellőzését jelentette. Cseh- és Morvaország katolikusai hajlandók voltak ugyan Erzsébetet királynőnek és gyermekeinek örökösödési jogát elismerni, de a túlnyomó többségben levő kelyhesek az 1440. év elején Prágában tartott országgyűlésen Albert halálával a trónt megüresedettnek és Erzsébet teljes mellőzésével új királyválasztás szükségét jelentették ki, melynek határidejéül április 24-ikét jelölték meg. Ugyanezt a határozatot hozták az egyidejűleg Brünnben tanácskozó morvák is,[7] és június 19-én Albert bajor fejedelem választatott meg cseh királlyá.[8]

Ily körülmények között Erzsébet tevékenységeinek súlypontját Magyarországra helyezte, ahol mégis elég tekintélyes számú párthivek felett rendelkezett. Uralmát itt biztosítandó és még jobban kiterjesztendő, a legfontosabb állami és udvari helyekre a Cillei-házzal rokon, illetve azzal rokonszenvező személyeket nevezett ki s azokat nagy kedvezésekben részesítette. Igy többek között Visegrádot, ahol György bazini gróf eddigi koronaőr őrizete alatt a szent korona is volt, a Cillei házzal rokon s kevélysége és gőgje miatt népszerűtlen és gyűlölt Garai László macsói bánra bizta;[9] esztergomi érsekké Rozgonyi Simon veszprémi püspök mellőzésével az anyja révén szintén rokon Szécsi Dénest nevezte ki; Cillei Ulriknak a mind fekvése, mind jövedelmezősége szempontjából kiválóan fontos Kosztajnica várát adományozta a hozzátartozó uradalmakkal együtt;[10] abból sem csinált titkot, hogy anyját, a feslett élete miatt gyűlölt Borbálát, Lengyelországból visszahívni szándékozik, stb. stb.

Az országnagyok közül a fentieken kívül főleg még a következő urak voltak a királyné pártján: Losonczy Dezső erdélyi vajda, Báthori István országbíró, Szécsi Tamás tárnokmester, Kusali Mihály és Csáky Ferenc a székelyek grófjai, Rozgonyi István és még többen mások.

Az említett kedvezések, amelyek arra engedtek következtetni, hogy hamarosan az általánosan és méltán gyűlölt Cillei-ház és annak rokonsága válik a királynő mellett mindenhatóvá, továbbá az országszerte uralkodó párttusák és szenvedélyek, mint nemkülönben a fenyegető török veszedelem az országnagyok többségében ellenszenvet váltottak ki Erzsébettel szemben s bennük azt az érzést fakasztották, hogy Magyarországra a fennálló körülmények között sem női kormány, sem gyermekkirályság nem lehet üdvös és hasznos, hanem ehelyett erős, férfias uralkodó kormányzására van szükség, aki úgy a belrendet, mint a külpolitikai helyzetet mielőbb ismét helyreállítani képes leend.

Ilyenformán az 1440. év első napjaiban Budán országgyűlésre egybegyűlt rendek két táborra oszoltak. Az egyik párt Erzsébet királysága mellett foglalt állást, a jóval nagyobb és hatalmasabb párt ellenben sem a királynénak, sem esetleg születendő fiának trónörökösödési jogát el nem ismerve, azt a nézetet vallotta, hogy őket Albert utódának megválasztása tekintetében haladék nélkül és korlátlan szabadság illeti meg és csak annyiban voltak hajlandók Erzsébettel és pártjával szemben koncessziókra, hogy lehetőleg olyan uralkodót hívnak meg a trónra, aki Erzsébetet nőül veheti. E tekintetben egyesek Brankovics György szerb deszpota legkisebb fiára, Lázárra gondoltak, de ettől nemcsak a vallásos fejedelemnő, hanem a rendek többsége is idegenkedett.[11] Végre a választás III. Ulászló lengyel királyra esett, amihez aztán nagy rábeszélésre a királynő is beleegyezését adta, bár ő 31 éves, Ulászló pedig még 16 éves sem volt.[12] Ennél a választásnál főindokul az szolgált, hogy Ulászló lengyel király a legalkalmasabb egyéniség arra, hogy Magyarországot, hatalmas seregét segítségül adva, a török veszedelem ellen megvédelmezze. Ezt az álláspontot kivált Hunyadi János képviselte, akinek hamarosan sikerült hatalmas tábort a maga nézetének megnyerni s így Ulászló megválasztása elhatároztatván, nyomban nagyszámú küldöttség menesztetett Krakkóba, mely ott január 24-én megérkezve, eleget tett megbizatásának.

Ép ekkor Krakkóban időzött Murád szultán követsége is, mely megújítá már 1439 nyarán Ulászló lengyel királynak tett ama ajánlatát, hogy őt csapatokkal és pénzzel segélyezi az akkor még életben volt Albert ellen Csehország elfoglalásában, feltéve, hogy Ulászló ezentúl tartózkodik a Magyarországgal való mindennemű barátságtól és szövetségtől.[13]

A török követség jelenléte még jobban ösztökélte a magyar megbizottakat, hogy a tárgyalásokat minél előbb kedvező eredménnyel befejezzék.

Közben azonban Erzsébet megbánta hozzájárulását, hogy Ulászló a magyar trónra meghivassék s az alatt az űrügy alatt, hogy Pozsonyban szeretné lebetegedését bevárni, útnak indult s február 8-án Komáromba érve, itt a Cillei Ulrikkal folytatott tanácskozásnak az lett az eredménye, hogy Kottannerné Ilona egy a titokba beavatott magyar úrral Visegrádra visszamenvén, ott február 20-án éjjel a királynő parancsa szerint a szent koronát magához véve, azt Komáromba utána hozta.[14]

Talán az ezzel járó izgalmaknak volt tulajdonítható, hogy Erzsébetet már másnap reggel, amikorára az utazás folytatása volt tervbe véve, szülési fájdalmak lepték meg és már február 22-én reggel egy ép és egészséges fiúgyermeknek adott életet, akit Dénes esztergomi érsek László névre keresztelt meg.

Az örvendetes eseményről Erzsébet nyomban értesítette a magyar, osztrák és cseh kormányokat, Krakóba pedig gyorsfutárt küldött azzal a meghagyással, hogy az ottani követek szüntessék meg nyomban a további tárgyalásokat, mert most már nincsen szükség arra, hogy Ulászló a magyar királyságot vállalja. Ámde a követek nemhogy beszüntették volna a lengyel urakkal a tárgyalást, hanem inkább azon voltak, hogy minél előbb létrejöjjön a megegyezés, mely 1440 március 8-án meg is köttetett a következő feltételek mellett: 1. Ulászló az ország szabadságait és törvényeit szorosan megtartja és erre koronáztatásakor esküt is tesz. 2. A két ország ezentúl teljes erővel fogja magát védelmezni minden külellenség, főleg pedig a török ellen. 3. A szepesi városok a koronázás után nyomban visszaadatnak Magyarországnak. 4. Moldva a régibb megállapodások értelmében a két fél között felosztatik, Halics és Podolia birtokjoga pedig magyar és lengyel megbizottak közbenjöttével barátságosan intézendő el. 5. Ulászló Borbála királynét a rendek beleegyezése nélkül nem hívja vissza az országba.[15]

E feltételek elfogadtatván, a magyar megbizottak Ulászlót még ugyanaznap Magyarország összes rendeinek nevében az ország királyává választották, miről mindkét részről okmányokat is adtak ki. Ulászló az általa kiadott egyik okmányban kijelenti, hogy a választást az ahhoz kapcsolt feltételekkel elfogadja és azok megtartására esküt is tesz, a másikban kötelezi magát, hogy a koronázás előtt Erzsébettel házasságra lép és neki uradalmaiban, udvari embereinek megválasztásában és leányai kiházasításában teljes szabadságot enged, László fiát Csehország és Ausztria megszerzésében támogatja és arra az esetre, ha ő maga fiúgyermek nélkül találna meghalni, a magyar trón örökségét is Lászlónak biztosítja.[16] A magyar megbizottak okmányainak katonai szempontból az a legfontosabb passzusa, hogy Ulászló kötelező igéretet tesz, miszerint Magyarországot a lengyel királyság haderejével, Lengyelországot pedig a magyar hadsereggel minden ellenséges támadás ellen megoltalmazza.[17] Ezt a megegyezést a Budán együtt maradt világi és egyházi nagyok március 12-én helybenhagyták és a maguk részéről is arra kérték Ulászlót, jönne minél sürgősebben az országba.

Az egyesség a magyar követekkel megköttetvén, Ulászló a török követeket azzal a kijelentéssel bocsátotta el, hogy a magyarokkal szorosabb összeköttetésbe lépvén, Murád szultán békeajánlatát csak úgy fogadhatja el, ha hozzájárul ahhoz, hogy a békébe Magyarország is belefoglaltassék.[18]

A fentiek szerint elkészített okmányok egy-egy példányát Thallóczi Máté és Marczali Imre nyomban elvitték Komáromba Erzsébet királynénak, aki erős szemrehányásokkal illette őket, hogy utóbb küldött utasításait figyelmen kívül hagyták s ezért Cillei Ulrik által mindkettőjüket azonnal elfogatta és Sopronba elzáratni rendelte s egyúttal – miután dühében az okmányokról a pecséteket letépte – kijelentette, hogy Ulászló megválasztását érvénytelennek tekinti, lévén immár saját fia, László, az ország törvényes örököse.[19]

Nemsokára ezután, április 10-én Erzsébet Cillei Ulrik tanácsára, aki folytonos surlódásban állott Frigyes osztrák herceggel, fiának gyámjául és az osztrák hercegségben helyetteséül, ellentétben az osztrák rendek határozatával,[20] az időközben február 2-án a Majna melletti Frankfurtban római királlyá is megválasztott Frigyes helyett annak ifjabb testvérét Albertet jelölte ki,[21] bár ez az egyesség tulajdonképpen csak írott malaszt maradt. Egyben a komáromi erősséget Szécsy Tamásra, a győrit Cillei Ulrikra, a székesfehérvárit pedig Ujlaki Miklósra bízta.

Ulászló és a lengyel rendek többsége megdöbbenéssel fogadta az Erzsébet dühkitöréseiről szóló híreket, de a Krakóban maradt követek, nemkülönben Olesnicki Sbignew krakói püspök fáradhatatlan munkálkodása és felvilágosító tevékenysége folytán és mivel a Budán összegyűlt rendek is sürgették Ulászlónak az országba való jövetelét,[22] utóbbi a változott viszonyok ellenére 1440 április 21-én útrakelt Sandecből Magyarország felé, hogy most már a felkinált és elfogadott magyar koronát, ha kell, fegyverrel is megszerezze.[23]

Erzsébet és párthívei, akik között a leghatalmasabbak és legbefolyásosabbak Cillei Ulrik és Frigyes, Dénes esztergomi érsek, Gathalóczi Mátyás veszprémi és Benedek győri püspökök, Ujlaki Miklós és Garai László bánok, Tamásy László és Henrik, Kanizsay Imre és László, Szécsy Tamás és Frangepán Bertalan voltak, Ulászló útrakeléséről értesülvén, Erzsébettel és a három hónapos gyermek Lászlóval Székesfehérvárra mentek, ahol azt május 15-én Szent István koronájával megkoronázták.[24]

Ilyenformán most már a polgárháború magja el volt vetve s ahelyett, hogy valamennyien a fenyegető külellenség felé fordították volna figyelmüket és irányították volna minden erejüket, mindkét párt erélyesen hozzálátott a küszöbön álló testvérháború előkészítéséhez.

[1] Lásd az 1. oldalon.

[2] Lásd a 11. oldalon.

[3] „Ex quo est haeres huius regni.”

[4] „Quam principaliter hoc regnum iure geniturae concernere dignoscitur.” Fejér, Cod. Dipl. XI., 257.

[5] Kaprinai, Hist. Dipl. I., 225.

[6] Kurz, Oesterreich unter König Friedrich IV., I., 243. – Chmel, Geschichte König Friedrichs IV. I., 437. – De Roo, Hist. Austr. V., 185. – Aeneas Sylvius, Hist. Frider. III., Kollárnál Analecta Vindob. II., 113.

[7] Palacky, Geschichte von Böhmen IV/1., 1. fej.

[8] Aeneas Sylvius id. m. 47. fej. – Bartossek id. m. I., 207. – Palkava folytatója IV., 174. – Dubravius id. m. XXVIII., 266.

[9] Pray, Specim. Hierarch. I., 321. – Schönwisner, Antiquit. et Hist. Sabariae 263. – Katona, Hist. Crit. V., 924.

[10] Katona id. m. XXII., 14.

[11] Lásd Kottannerné Ilona, a királynő egyik udvarhölgye feljegyzéseinek 16. oldalát. (Denkwürdigkeiten der Helene Kottanner, kiadta Endlicher 1846.)

[12] Katona, id. m. XIII., 73.

[13] Callimachus, De rebus a Vladislao Polonorum et Hungarorum Rege gestis Lib. III., Schwandtnernél I., 433.

[14] A szent korona ellopását Kottannerné Ilona Denkwürdigkeiten című feljegyzései és a többi egykorú és közelkorú írók adatai nyomán gróf Teleki id. m. 174. oldalán következőleg adja elő: „Itt (t. i. Visegrádon) február 20-án éjjel Kottannerné a koronához vezető előszobát, melybe külön bejárás volt az udvari hölgyek terméből is, elfoglalja; az említett magyar urat egy szolgájával titkon bebocsájtja, azon kamarának, melyben volt a szent korona első ajtaját a királynétól kapott kulcsokkal kinyitja, és – míg férfi-segédjei a belső ajtón és a koronát magában foglaló ládán lévő pecséteket, zárakat és lakatokat felszaggatják, feltörik, lereszelik, vagy a királynétól kapott kulcsokkal felnyitják, a koronát kiveszik, mind a ládát, mind különösen a kamara belső ajtaját, amennyire lehete, az e végett hozott új lakatot és a királyné pecséte segítségével megint előbbi állapotába teszik – nem kis aggodalom és félelem közt őrt állott. Ezen nehéz munka egész éjjel tartott és hajnalban a merész nő, az elrabolt és ezután gondosan elrejtett kinccsel, egy külön szánon a királyné (alighanem szándékosan visszahagyott) udvari hölgyeinek és nőcselédeinek kíséretében megindult és még az nap későn estve Komáromba ért.”

[15] Katona id. m. XIII., 23. és 37. – Kovachich, Supplem. ad Vest. comitior. I., 475. – Bonfinius, Dec. III. Lib. IV., 416. – Dlugoss id. m. XII., 721. – Callimachus id. m. I., 449.

[16] Katona id. m. XIII., 23–31. – Chmel, Regesten K. Friedrichs IV., II., 729.

[17] Katona id. m. XIII., 37–40.

[18] Callimachus id. m. I., 449.

[19] Kottanner Ilona id. m. – Dlugoss id. m. 723. – Hahn, Chronik der Grafen Cilly II., 702.

[20] Lásd a 20. oldalon.

[21] Katona id. m. VI., 48. – Chmel id. m. II., 39.

[22] Sommersberg, Diplomatar. Polon. II., 83.

[23] Dlugoss id. m. 729. – Monumenta medii aevi historica res gestas Poloniae illustrantia XII., 417.

[24] Thuróczy id. m. IV., 29. – Bonfinius id. m. 417. – Kottannerné id. m. 35. – Callimachus id. m. 456.