Albert király határozottan igen szép uralkodói képességekkel volt megáldva s így 42 éves korában történt korai halála nagy veszteség volt az országra nézve. Az egykorú és közelkorú írók adatai nyomán[1] gróf Teleki József, a Hunyadiak kora című munkájában (I., 154.) többek között következőleg jellemzi Albertet: „Ellenség előtt rettenthetetlen és bátor, különben szelíd, lágyszívű, engedékeny és könnyen hajtható, magában keveset bízó, tanácsosaira kelleténél többet hajtó, de azért tetteiben, ha egyszer elhatározá magát, jelszavának (geschwind gewint) megfelelőleg serény volt.” Hadjárataiban és hadműveleteiben ugyan eredményt nem igen tudott felmutatni, de ez nem rajta, hanem inkább alárendeltjein és a züllött viszonyokon és körülményeken múlott. Serege előnyomulásának lassúsága – Szegedtől Titelig, 150 km. egy hónap alatt, vagyis naponta alig 5 km. – homlokegyenest ellenkezett ugyan fenti jelszavával, melyet latinul úgy használt, hogy „tolle moras”, de a titeli haditanács határozatai, melyeknek létrejöttében neki is feltétlenül nagy érdemei voltak, arra enged következtetni, hogy ő a törökökkel való leszámolást a lehető legkomolyabban vette, s hogy ennek megfelelően mindent megtett volna, hogy a következő évi hadjárat sikerre való kilátással legyen megindítható.

Az 1439. évi hadjárat kudarcáért elsősorban szintén nem Albertet érheti gáncs; annak nem annyira személyi, mint inkább mélyreható tárgyi okai voltak. A legnagyobb baj, épúgy mint Zsigmond korában, most Albert alatt is az volt, hogy az ország királya egyúttal más országok felkent feje is volt, ami annyira igénybe vette, úgy Zsigmond, mint Albert minden idejét és annyira lekötötte minden energiájukat, hogy Magyarország ügyei részükről a lehető legmostohább elbánásban részesültek. Hozzájárult még ehhez, hogy mindkettőnek hitestársa, akik hivatva lettek volna a király távollétében az ország kormányát vezetni, hatalmukat inkább saját egyéni érdekeiknek meg nem engedett módon, királyi hitvesük tekintélyének és erélyes kormányzóképességének rovására úgy gyakorolták, hogy az igen gyakran a felségárulásnak egészen nyílt szinezetét viselte magán, ami természetesen tág teret nyitott mindenféle pártoskodásnak és a közerkölcsök nagyfokú romlásának és elzüllésének.

Tudjuk, hogy Albertet maguk a rendek unszolták, hogy a magyaron kívül idegen koronát is tegyen a fejére. Ez főkép hiusági és csak kis mértékben célszerűségi okokból történt. Tetszett a rendeknek, akik mindenkoron nagy barátjai voltak a sok dicsőségnek, fénynek és pompának, ami szinte családi és nemzeti jellemvonásként húzódik végig történelmünk minden korszakán. Ezért tetszett a rendeknek, hogy az ő királyuk egyúttal a német-római koronát is a magáénak vallhatja s mellesleg ebből a nagy megtiszteltetésből bizonyos fokú segedelmet is reméltek a fenyegető török veszedelemmel szemben; ámde ez a reményük hamarosan szétfoszlott. Belátták ezt és teljes tudatában voltak ennek a titeli haditanácson résztvett urak is s azért határozták el, hogy az országnak saját erejéből, külső segítségre nem számítva, kell a törökök további terjeszkedésével szemben messzemenő, mindenkit, még a királyt és királynét is egyformán kötelező intézkedéseket tenni. Ez a határozat kétségkívül történelmünkben országnagyjaink egyik legszebb és, főleg az akkori züllött viszonyokat tekintve, egyik legközvetlenebb és legdicséretreméltóbb cselekedete, amit a király azzal pecsételt meg, hogy megigérte, miszerint ő személyesen fog a felállítandó nagyszámú sereg élére állani. Régi vágya volt ez mindig minden magyar embernek, de kivált a magyar harcosoknak, hogy élükön felkent királyukat lássák, ami vitézségüket, tettvágyukat és kitartásukat szinte hihetetlen módon hatványozta.

A titeli haditanácson részt vett és önzetlen hazafiságukkal kiválóan kitűnt magyar urak között a legkiválóbban egyike kétségkívül Hunyadi János volt és alighanem az ő befolyásának, rábeszélésének és fáradhatatlan agilitásának volt köszönhető, hogy a magyar főurakat és a nemességet végre sikerült legnagyobbfokú lethargiájukból felrázni.

Határozottan állíthatjuk tehát, hogy Albert valóban felette szerencséskezűnek bizonyult, amidőn a fenyegető török veszedelem előestéjén az elsősorban fenyegetett Szörényi bánság élére a Hunyadi testvéreket állította, akik akkor már igen tisztelt és nagyrabecsült alakjai voltak a magyar főúri és katonai társadalomnak. Ez a család a legalsóbb rétegekből küzdötte fel magát a közmegbecsülés legmagasabb polcára. A két Hunyadi testvér nagyatyja, Serbán, még a hunyadmegyei oláhok kenéze volt. Atyjuk, Vojk, már udvari vitéz Zsigmond király mellett, akitől 1409 október 18-án Hunyad várát kapja királyi adományul[2] s ezáltal a magyar nemesek sorába lép. Vojknak 3 fia volt: János, Jovan és Vojk, aki azonban minden valószínűség szerint már gyermekkorában meghalt. Hunyadi Oláh János – így szerepel az idősebb testvér neve az okmányokban – szintén udvari vitéz volt Zsigmond szolgálatában, aki urát úgyszolván mindenüvé elkísérte külföldi útjain. Hogy királya, környezete és az egész magyar főúri társaság mennyire megkedvelte Hunyadi Jánost és mily magasra taksálta annak kiváló kvalitásait, annak legjobb jele, hogy a szerény származású és szerény állású vitéz a nagyságosok rendjéhez tartozó Szilágyi László leányát, Erzsébetet kapta nőül.[3] Katonai téren az idősebbik testvér első babérait a husziták elleni háborúban aratta.

A fiatalabbik testvér, Jovan, máskép Juon, a latin oklevélben Johan, Csák László erdélyi vajda seregében harcolt kiváló eredménnyel a törökök ellen s ennek köszönhette, hogy Albert király bátyjával együtt állította a Szörényi bánság élére.[4]

Albert hirtelen halála folytán a titeli haditanács határozatát nem lehetett a kellő eréllyel és nyomatékkal teljes egészében érvényre emelni, de a jó mag el volt vetve és megint csak Hunyadi János volt az, aki kiválóan értett hozzá, hogy a további események folyamán jó magból jó vetés is váljék, amellyel aztán később remekebbnél remekebb diadalait aratta.

Határozottan szerencséje volt az országnak, hogy Murád szultán Szendrő bevétele után, ahelyett, hogy a züllőfélben levő magyar seregre vetette volna magát, csak mellékcélokat szolgáló portyázó kalandozásokra szánta el magát, miáltal Hunyadi és segítőtársai időt nyertek, hogy a törökök elleni hathatósabb védelmet kellőképpen megszervezzék.

[1] Arenpeck, Aeneas Sylvius, Thuróczy, Bonfinius és Fugger Ehrenspiegel 57.

[2] Országos levélt. Dipl. 9599. sz.

[3] Szilágyi–Schönherr id. m., III., 621.

[4] Fraknói Vilmos, Mátyás király, 5. – Csánki Dezső, Hunyadmegye és a Hunyadiak. (Századok, 1887.) – Réthy László, Oláh eredetűek-e a Hunyadiak? (Turul, 1884.)