Murád szultán, miután Kisázsiában egy időre ismét rendet teremtett, Európába visszatérve, mohón fogott hozzá a már régen elhatározott, de közben ismételten megszakadt dunai hódítások folytatásához. Az idő rövidsége úgylátszik nem engedte meg, hogy mindjárt hatalmas sereggel lásson hozzá tervének végrehajtásához s így 1438-ban mintegy kísérletképpen nem valami túlnagy török haderő lépi át, az oláh vajda által hathatósan támogatva, az ország határát, nem valami nagyszabású hadművelet és hódítás végrehajtása, hanem tisztán dúlások, rablások és nagyszámú lakósságnak foglyulejtése céljából.

Nevezetes, hogy a török–oláh portyázó had, melynek hadműveleti célja Erdély déli részének elpusztítása volt, nem a legrövidebb irányban Havasalföldön át, hanem kerülő úton igyekszik Maros völgyébe bejutni. Lehet, hogy ez az Erdélyt délről övező határhegység kikerülése céljából történt, bár nyári időben, amikor a török–oláh hadak hadműveleteiket megkezdték, kisebb seregek részére az Erdélyt délről szegélyező havasok sem képeztek túlnagy akadályt.

Az erdélyi nemesség nembánomsága jellemző tünete az akkori felfogásnak. Erre nézve Schönherr a következőket mondja:[1]

„Az a magatartás, amelyet az erdélyi nemesség a török betörésével szemben tanusított, jellemző volt és az általános felfogásra vetett világot. A király távolléte közvetlenül a trónváltozás után rendkívül káros hatással volt a közügyek menetére. A bizonytalanság, mely a helyzetet minden új uralom kezdetén jellemezni szokta, az egység hiánya a kormányzat vezetésében, melyet az uralkodó távolléte szükségképpen maga után von, a kötelességérzet lankadását idézte elő a nemzetben. A főnemesség úgy is nagyon hozzá volt szokva Zsigmond alatt ahhoz, hogy király nélkül is intézkedjék az ország dolgaiban. Oligarchicus törekvései most az új uralkodó alatt is kedvező talajra találtak; a nemzet zöme, a nemesség, pedig beletörődve az eredménytelen hadviselésekbe, természetesnek kezdte találni a törökök szomszédságát, s a megszokás elölte benne a félelmet az ellenség terjeszkedésével szemben, csökkenté energiáját a védelem folytatásában. Az indolentia, mellyel az erdélyi nemesség a törökök beütését fogadta, a nemzet gondolkozásából táplálkozott…”

Ily körülmények között Losonczy vajda könyörtelen szigorát, mellyel a kötelességükről megfeledkezett urakat a jószágvesztés kimondásával és egyéb szigorú büntetések kiszabásával sújtotta, a haza jól felfogott érdekében fekvőnek kell minősítenünk és főleg katonai szempontból felette sajnálatos, hogy Erzsébet királyné ezeket az ítéleteket megváltoztatta. Még sajnálatosabb ez a dolog, tudván azt, hogy ennek az volt az indító oka, hogy a királyné ezt főkép azért tette, hogy új híveket szerezzen a maga pártjának, amelynek segítségével az ország kormányát Albert kezéből kiragadva, azt egészen a maga számára akarta biztosítani.[2]

Ilyenek voltak a viszonyok, amidőn Albert az országba visszatért s így az 1439 május havában Budán megnyilt országgyűléstől már eleve nem sok jót lehetett várni. Ez nem hogy felhatalmazást adott volna a királynak és a kormánynak, hogy minden eszközt felhasználhasson a török veszedelem elhárítására, hanem ellenkezőleg minél jobban igyekezett a király jog- és hatáskörét megszorítani s egyéb engedmények kicsikarása mellett[3] a nemességnek azt a régi, az aranybullában gyökeredző kiváltságát is megújjíttatta, hogy az csak akkor tartozik az ország védelmére felkelni, ha a király, a főpapok és főurak bandériumai nem volnának képesek az országot az ellenséggel szemben megvédelmezni. Sőt az említett törvény III. cikkében még azt is kimondják, hogy a nemességnek ez a kötelezettsége még ily veszély esetén sem terjed az ország határain túl, mert az „régi szabadsága értelmében” csak az ország határain belül köteles harcolni.[4] A XIII. cikk szerint az ejtett foglyok és a zsákmány azé marad, aki azokat hatalmába kerítette s a királynak csupán az áll jogában, hogy a tekintélyesebb foglyokat megfelelő váltságdíj mellett a maga számára megváltsa, s végül a XIV. cikk szerint a király az ország határainak védelmét és kiigazítását csakis a rendek tanácsával és hozzájárulásával intézheti.[5] Ez tehát a Károly Róbert, Nagy Lajos és Zsigmond alatt fokozatosan kifejlesztett általános hadikötelezettségi rendszerrel és hadúri jogokkal szemben határozott visszaesést jelent.

Ily, elsősorban katonai szempontból valóban felette szomorú körülmények között ama szászsebesi derék magyar hőstette, aki maroknyi hadával egy egész sereggel merte a küzdelmet felvenni, annál magasztosabb, annál dicsőbb szinben tünik fel, bár rettenetes sorsát ő maga is előre láthatta. Kár, hogy névleg nem tudjuk ezt a derék magyar embert többi rettenthetetlen hőseink pantheonjába elhelyezni. Époly érdekes a hőslelkű gárdából egyedül élve maradt 16 éves ifjú esete is. Ily romantikus dolgok természetesen csakis az akkori különleges viszonyok között és felfogás mellett történhettek meg. Épígy jellemző az akkori hadviselési módra a törökök és oláhok embertelensége is, akik a kezük ügyébe került szerencsétlen lakosokat rabszíjra fűzve, barmok módjára hurcolták el magukkal.

[1] Szilágyi-Schönherr, Az Anjou-ház és örökösei, 615.

[2] Aeneas Sylvius, Albert király életrajza. – Fejér Cod. Dipl. XI. 130. – Hogy Erzsébet királynénak mily hatalmas befolyása volt egyrészt férjére, másrészt az országrendek igen nagy részére, az kitűnik Fejér, Cod. Dipl. XI. 392, következő szavaiból: „Nam Elisabetha plurimum laetabatur, quod plus honoris sibi quam viro impendi videbat; Hungari enim eam honorabant, quia et linguam sciebat et haeres regni fuerat, Albertum autem propterea suscipiebant, quia vir ejus esset, non amabant Teutonicum praesertim ungari sermonis nescium. Illa insuper mulier callida et astua fuit, et in corpore feminino virilem gestabat animum, maritumque suum quo volebat trahebat…”

[3] Így többek között Albert kénytelen volt megigérni, illetve kötelezni magát arra, hogy leányait a zászlósok, az egyházi és világi nagyok és nemesek, vagyis az ország összes rendeinek beleegyezése nélkül férjhez nem adja; a kormányt feleségével és annak tanácsával vezeti (Fejér, Cod. Dipl. XI., 271. és 274.); hogy állandóan az országban fog lakni; az egyházi rendek és a nemesség újonnan megerősített kiváltságai a jobbágytalan nemesekre is kiterjesztettek; hivatalokra és állásokra nemcsak a király és királyné, hanem az egyházi és világi nagyok is csak magyar honfiakat alkalmazhatnak; még idegen szolgák alkalmazása is megtiltatott; a király idegeneknek jószágokat nem adományozhat, sőt még idegen zsoldosokat sem fogadhat hadseregébe; stb. stb.

Albert látván, hogy a rendek többsége meglehetős animozitással viseltetik iránta, kénytelen volt mindezeknek a kivánságoknak eleget tenni. Az ellene irányuló animozitásnak a hosszas külföldi tartózkodáson kívül főoka még abban is keresendő, hogy Zsigmonddal ellentétben, aki alárendeltjei kezelésének igen nagy mestere volt, nem értett hozzá, hogyan kell a magyarokkal bánni, s hogy miképpen lehet azok szívét megnyerni. Nagy akadályul szolgált neki e tekintetben az is, hogy a magyar nyelvet úgyszólván csak törte, sőt Aeneas Sylvius szerint (Fejér, Cod. Dipl. XI., 393.) egyáltalában nem tudott magyarul.

[4] Az 1439. évi május 29-én szentesített törvények erre vonatkozó III. cikke következőleg hangzik: „Quod regia Dignitas pro tuitione regni et confiniorum ipsius conservatione, hominibus suis exercituantibus, de stipendio Regali, dispositiones faciat, sic, quod regnicolas ipsi stipendiati non praedentur. Exercitus vero generalis Regnicolis tamdiu, donec hujusmodi stipendiati exercituantes adversariis resistere poterunt, non proclametur. Ubi autem ipsi exercituantas regnicolas praedati fuerint; tunc tales pronuncientur ad instar aliorum patratorum actum potentiariorum. Dum vero, necessitate urgente exercitum generalem proclamare contigerit; tunc nobiles regni ultra metas et confinia regni, inviti, more exercituantium non ducantur, antiqua eorum libertate requirente.” (Dr. Marczali Henrik, A magyar történet kútfőinek kézikönyve 243. – Corpus Juris Hung. I., 201.)

[5] E két cikk eredeti szövege: „XIII. Dum in exercitibus et pugnis seu quibuscunque rixis, cum inimicis regni committendis, Ungaros aliquos de hostibus captivare, vel aliquid aliud lucrari contigerit: tunc ipsi Ungari hujusmodi captivos et lucrum (exceptis notabilibus personis, vel Capitaneis ipsorum exercituum inimicorum, Regiae Maiestati, in captivos pertinentibus, quos Nos ab ipsis captivantibus pro donis condignis recipere valeamus), pro se retinendi vel vendendi aut ecclesiis perpetuae servitutis iugo travendi et donandi, habeant potestatem.” – XIV. „In defensionibus et conservationibus metarum hujus regni et confinorum, consiliis regnicolarum utemur.”