Murád szultán sehogy se tudta elfelejteni az 1437-ben Szendrőnél szenvedett kudarcát,[1] s ezért amidőn 1438 nyarán Kisázsiából Európába visszatért, nyomban intézkedéseket tett a Szörényi bánságba illetve Erdélybe való betörésre.

A török portyázó hadat Evrenosz fia, az 1432. évi betörésnél pórul járt Ali bég vezette s annak élén a Magyarországhoz hűtlenné vált Vlád Drakul oláh vajda haladt önként felajánlott segítő hadával. A török–oláh sereg Szörényvárnál kelt át a Dunán s onnan Orsova–Karánsebesen és a Vaskapun át tovább előnyomulva, Szászsebes előtt talált első komolyabb ellenállásra. A város polgáraival ismeretségben álló Vlád Drakul azokat a város feladására bírta ugyan, de egy magyar nemes, kinek neve nem maradt ránk, néhányad magával és családjával a város tornyába viszahúzódva, ott elegendő élelmiszer és fegyverek birtokában szívós ellenállásra rendezkedett be. Miután a törökök ezt a tornyot rohammal be nem vehették, köréje összehordott fából nagy tüzet raktak. Bizonyos idő mulva a védők már semmi életjelt sem adtak magukról s most az ellenség abban a hiszemben, hogy a toronyban nagy kincsek vannak elrejtve, a tüzet eloltotta s a toronyba behatolva, ott már csak egy 16 éves ifjút talált életben kincsek nélkül, akit magával rabságba hurcolt el s aki 20 évi rabszolgaság után hazájába visszatérve, élénk színekkel írta le kínszenvedéseit és a törökök szokásait és erkölcseit.

Szászsebes alól az ellenség egy része Medgyes alá vonult, melyet rohammal bevett, másik része pedig Nagyszebent fogta ostrom alá. De a város vitézül védekezett s így a törökök nyolc napi hiábavaló erőlködés után a Barcaság felé vették útjukat s miután Brassó külvárosát felégették, 45 napi dúlás és fosztogatás után 70.000 szerencsétlen fogollyal a Törcsvári szoroson át kitakarodtak az országból.

Losonczy Dezső erdélyi vajda az ellenség betörésének hírére ugyan nyomban elrendelte a fölkelést, de az előző pórlázadásokban kifáradt és védelmi kötelezettségének különben sem szívesen eleget tevő nemesség oly csekély számban jelent meg zászlói alatt, hogy Losonczynak csupán arra kellett szorítkoznia, hogy a betörés által érintett délvidékről az embereket és állatokat észak felé terelve, azokat amennyire lehet, biztonságba helyezze.[2]

Az ellenség kivonulta után a vajda a jószágvesztés kimondásával példásan meg akarta büntetni mindazokat az urakat és nemeseket, akik a fegyverre szólító rendeletnek nem engedelmeskedtek, de Erzsébet királyné, aki Csehországból hazatérve, a kormány élére állott, megkegyelmezett nekik s jószágaikat visszaadatta.[3]

Miután híre jött, hogy a törökök előkészületeket tesznek, hogy a következő évben igen nagy erővel törhessenek be az országba, az ország rendei a még mindig Boroszlóban a lengyel béke felől tárgyaló Albertet sürgős visszatérésre nógatták, de az egyelőre csak Hunyadi Jánost, a husziták elleni harcokban többszörösen kitűnt hadvezért küldte vissza tetemes haddal az alvidék védelmére.[4]

Utóbb Albert az ismételt unszolásoknak engedve, végre mégis elhatározta, hogy a lengyel tárgyalások végét be nem várva, hamarosan visszatér az országba és egyidejűleg 1439 február 2-ára Pozsonyba országgyűlést is hirdetett. Ámde még mielőtt elindult volna, egy farsangi mulatság alkalmával lépcsőről esés következtében lábát törte, ami nemcsak több heti időtartamra ágyba döntötte, hanem egész életére sántává tette.[5] E kellemetlen incidens következtében a király csak március végén térhetett vissza az országba, ahol a mindjobban fokozódó török veszedelem miatt ismét pártokra szakadt országos rendek az általános konsternáció közepette élénk szemrehányásokkal fogadták.[6]

[1] Lásd a IX. rész 193. oldalán.

[2] Ducas, 30. fej. Script. Byzant. XII, 91. – A brassói templomban levő felirat, Schwandtnernél I, 886. – Mölki évkönyvek, Peznél I, 257. – Eder, Observat. crit. 103.

[3] Pray, Annal. II, 329. – Fejér, Cod. Dipl. XI. 130., 234.

[4] Spiess, Aufklärungen 268. és ennek nyomán gróf Teleki id. m. I, 110.

[5] Dokumentirte Geschichte von Breslau, II., 436. – Dlugoss id. m. XII, 712. – Arenpeck, Peznél I, 1249. – Bonfinius id. m. IV, 296. – Pohlius, Annales Wratisl., Sommersbergnél II, 322. – Theobald, Hussitenkrieg, II, 59. – Curaeus, Annales Siles. I, 237. – Henel Annales Siles., Sommersbergnél II, 322.

[6] Pessina, Mars. Morav. 614. – Documentirte Gesch. von Breslau 436.