A magyar rendek Albert királyt támogatásukról biztosítván, ez a rendelkezésére bocsátott nagyszámú magyar haderőt mindenekelőtt a saját céljainak elérésére, a cseh korona megszerzésére és biztosítására használta fel, holott akkor már a török is újból és erősen fenyegette, sőt már döngette is az ország déli kapuit, s így tulajdonképpen ide, nem pedig Csehországba kellett volna a magyar haderőt útnak irányítani. Hogy a magyar rendek ennek dacára a magyar hadaknak cseh földön való alkalmazásához hozzájárultak, ez oly nagyfokú önzetlenségre és lojalitásra vall, mely nem mindennapos nemcsak hazánk, hanem a nemzetek és népek történetében is.

A csehországi hadműveleteknek Tabor körül lejátszódott első része meglehetősen lanyha hadműveleti tevékenységről tesz tanúságot. Albertnek úgylátszik ostromszerei nem voltak s így komolyan nem is fogott hozzá az elsáncolt tábor megtámadásához.

A hadjáratnak a lengyelek ellen viselt második része ugyan szintén nem tesz egyik fél részén sem valami nagy energiáról tanúságot és Ulászló lengyel király inkább a kedvezőtlen külpolitikai és hadműveleti helyzetre való tekintettel, mint a csatatéren ellenfelei által kivívott sikerek hatása alatt volt kénytelen hadait országába visszavonni és a békés megegyezés lehetőségét előtérbe helyezni. Hogy ily módon döntő eredményt egyik fél sem vívhatott ki, ez szinte magától értetődik. Albert, de kivált a magyarok szempontjából ellenben a hadjáratnak elég gyors befejezése azért vált kiválóan kívánatossá és hasznossá, mert ezáltal hadaik felszabadulván, azokat nyomban a délvidékre lehetett leszállítani.

Cillei Ulrik és Borbála özvegy királyné folytonos áskálódásaikkal és rút hálátlanságukkal bőven rászolgáltak nemcsak saját koruk, hanem az utókor megvetésére is.