A cseh trónutódlás kérdésének megoldása végett és hogy versenytársát lehetőleg megelőzze, Albert 1438. június elején Bécsből 3000 magyar és osztrák[1] lovas kíséretében Csehországba indult, ahol a pártjához tartozó urakkal a feltételekre nézve megegyezvén, június 29-én Prágában cseh királlyá koronáztatott. Ez alkalommal a Prágában jelen volt összes magyar, osztrák, cseh és morva urak szövetséget kötöttek egymással, kijelentvén, hogy Albert királyt minden néven nevezendő ellenség ellen közös erővel megvédelmezik.[2]

Időközben híre jött, hogy az Ulászló által Csehországba küldött 4000 főnyi lengyel sereg június 6-án Kőniggrätzben az ottani huszitákkal egyesült és hogy innen a csakhamar 12.000 főre felszaporodott cseh–lengyel sereg Tabornak vett irányt. Erre való tekintettel Albert a német tartományokból, Cseh- és Morvaországból, valamint Ausztriából és Magyarországból újabb csapatokat rendelt Prága alá, úgy hogy ottani ereje csakhamar 30.000 főre szaporodott fel. Az ide újabban felrendelt magyar hadak közt volt Hunyadi János dandára is. Ezzel a sereggel Albert augusztus 11-én ért Tabor elé, de minden igyekezete, hogy az ellenséget nyilt csatára bírja, hiábavalónak bizonyult; egyébre, mint kisebb csetepatékra sohasem került a sor. Ily körülmények között augusztus 31-én és szeptember 1-én a két fél béketárgyalásokba bocsátkozott, de miután ezek eredményre nem vezettek, Albert még további két hétig tartó kísérletezés után szeptember 15-én seregének egy részét Tabor előtt visszahagyva, egy részét pedig hazabocsátva, a sereg zömével Prágába húzódott vissza, egy több ezerre menő tekintélyes seregcsoportot pedig Brandenburgi Albert vezérlete alatt Sziléziába rendelt,[3] miután oda időközben újabb lengyel csapatok törtek be, a Tabornál lekötve tartott csoportnak segélyt nyújtandók. A Sziléziába betört seregcsoportok egyikét maga III. Ulászló lengyel király vezette s ez Oppeln, Ratibor és Troppau környékét pusztítgatta, a másik pedig Boroszló tájékán ugyanezt cselekedte. Egyidejűleg egy harmadik oszlop Saffranecz lengyel kapitány vezetése alatt a Szepességbe tört be s Podolinig előrejutva, tűzzel-vassal kezdte pusztítani az ottani vidéket.

A Boroszló irányában betört lengyel seregcsoport elé maga Albert nyomult seregével Zittau felé előre, a Dél-Sziléziába benyomult lengyel csoport visszaverését Brandenburgi Albert vállalta magára, aki e célból Magyarországból újabb erősbítéseket kapott s végül a Szepesség megtisztítására Rozgonyi István kapott parancsot. Egyidejűleg Albert király Svidrigat litván fejedelmet is rábírta a Lengyelországba való betörésre, micélból az szintén egy jókora magyar hadat kapott erősbítésül. Távolléte tartamára Albert a Csehországba utána jött Erzsébet királyné unszolására az időközben kegyelmet kapott Cillei Ulrik grófot nevezte ki Csehország helytartójává.

Az Albert által elrendelt ellentámadás mind a három helyen eredménnyel járt. Rozgonyi István Késmárkon ütötte fel hadiszállását és Saffraneczet három nagyobb és több kisebb ütközetben megvervén, a Szepesség elhagyására kényszeríti. És ép amikor Rozgonyi hadműveleteit lengyel földre készült átvinni, érkezett be hozzá az értesítés a boroszlói fegyverszüneti, illetve béketárgyalások megkezdéséről.[4]

A Troppau, Ratibor, Oppeln tájékára betört lengyeleket Albert brandenburgi határgróf támadta meg és hamarosan nemcsak kiszorította Sziléziából, hanem lengyel területen is űzőbe vette őket.[5] Erre, és mivel ez időtájt a Podoliába betört tatárok Lengyelország belsejét is fenyegették szörnyű pusztításaikkal,[6] Ulászló Morvaországból is visszavonta csapatjait, hogy a hátában megjelenő Svidrigat litván csoport, illetve az országát dúló tatárok ellen fordulhasson.[7] Csehországban csupán Sadivoj vajda maradt vissza a Tabor környékén a huszitákkal közösen operáló 4000 főnyi seregcsoportjával. Ámde ez a csoport se tarthatta sokáig magát, mert mindjobban összeszorítva és élelemhiány által kényszerítve, csakhamar ez is feladta a küzdelmet a huszitákkal együtt.[8]

Ily körülmények között Albert király 1438 november 18-án minden ellenállás nélkül tarthatta ünnepélyes bevonulását Boroszlóba, ahol 1439 január 6-án IV. Jenő pápa és a baseli zsinat unszolására kezdetüket vették a békéltető tárgyalások, amelyek egyelőre csak egy június 24-ig tartó fegyverszünetet eredményeztek, míg a végleges béke megkötését az április 24-én a magyar határon végbemenő királytalálkozásra bízták.[9]

Itt kell még felemlítenünk, hogy a kegyelemben részesített Cillei Ulrik azzal hálálta meg Albert nagylelkűségét, hogy Borbála özvegy királynéval összejátszva, saját magának akarta a cseh koronát megszerezni, micélból a Csehországban visszamaradt katonaságot maga iránt eskettette hűségre, a várakba saját zsoldosait helyezte el s a királyi jövedelmeket saját céljaira fordította.[10]

Albert a rút hálátlanságról tudomást szerezvén, Cilleit hivatalától és fizetésétől megfosztotta s Borbálát újból fogságba vetette,[11] de ennek hamarosan sikerült Lengyelországba megszöknie.

[1] Lichnovszky, Geschichte des Hauses Habsburg 288. szerint osztrák katonasággal és 3000 magyar lovassal.

[2] Palacky, Geschichte von Böhmen. III/3., 314., a Stari letipisowé című okmánygyűjtemény 109. old. nyomán.

[3] Balbin, Epitome, 499. – Arenpeck, Chron. Austr. I., 1248.

[4] Katona, Hist. Crit. V, 904. – Wagner, Analecta Scepusii I, 141. s ezek nyomán gróf Teleki József, a Hunyadiak kora Magyarországon. I, 105.

[5] Katona, id. m. XII, 908. – Pessina, Mars Morav. 613. – Dubravius, Hist. Boh. XXVIII., 263. – Kurz, König Albrecht, II/2., 358. – Pray, Annal. II, 328. – Cromer, Hist. Pol. XXI, 481. – Theobald, Hussitenkrieg, II.

[6] Dlugoss id. m. XII, 706. – Cromer, Hist. Pol. XXI, 480.

[7] Dlugoss id. m. XIII.

[8] Dubravius id. m. XXVIII., 263. – Aeneas Sylvius, Hist. Boh. LV. fej. – Pubitschka, Geschichte von Böhmen VIII., 358.

[9] Dlugoss, id. m. XIII. 711. – Klose, Documentirte Geschichte von Breslau, II, 430.

[10] Dlugoss id. m. XII., 713. – Arenpeck, Chron. Austr., Peznél I., 1249. – Schels, Geschichte Oesterreichs, VII, 13.

[11] Arenpeck, id. m. I., 1249. – De Roo, Hist. Austr. V., 178. – Bonfinius, Rerum Hung., III. tiz. IV. könyv 295. – Balbin, Epitome, 299. – Engel id. m. III, 14.