1428 tavaszán Zsigmond király nagy sereget gyűjtött össze az újonnan felépült Szent László vára környékén. Ez a vár bár rövid idő alatt hevenyészve készült el, állítólag elég erős és alkalmas volt arra, hogy a galambóczi hadjárat és ostrom kiindulópontjául szolgáljon.

A Rozgonyi István temesi főispán parancsnoksága alá helyezett, de egyébként Zsigmond személyes vezetése alatt álló sereg, melyhez Vitold litván nagyfejedelem Grabovi Cserni Szávának (másként Fekete Zaviss-nak), szepesi kapitánynak parancsnoksága alatt némi segítőhadat[1] küldött és amelyhez Dán havasalföldi vajda 6000 fegyveressel csatlakozott, mintegy 25.000 főt számlált. Eszerint csak Sándor moldvai és Brankovics szerb hadai maradtak távol, tanúságot téve a szerb deszpóta duzzogásáról és nagyfokú megbizhatatlanságáról, melynek a nagy vagyonokat jelentő birtokokkal elhalmozott új hűbéres már a várak köteles átadása alkalmával is ismételten tanújelét adta. Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy a moldvai vajda mulasztását megtorlandó, Zsigmond 1429 elején Luckban Ulászló lengyel királlyal történt összejövetel alkalmával azt követelte, hogy az 1412. évi lublói megállapodásnak megfelelően Moldva, Sándor elmozdítása mellett, Magyarország és Lengyelország között felosztassék, de ehhez Ulászló nem járult hozzá.[2] Ezzel a sereggel Zsigmond május elején átkelt a Dunán és Galambóczot szárazon és vizen körülzárta. Utóbbi célból a király egy magyar hajóhadat is szervezett, melynek egyik gályáját Rozgonyi hőslelkü neje, Rozgonyi – családi nevén gróf Szentgyörgyi – Cecilia vezette. Ez a hajóhad sikerrel vette fel a harcot a Moraván lefelé a Dunába ereszkedő török hajóhaddal. Rozgonyiné gályájával egymaga több török hajót elsülyesztett, illetve felgyujtott, úgy hogy a török flotta nemsokára teljesen harcon kívül volt helyezve.

A szárazföldi haderőt Zsigmond részint Galambócz körülzárására, részint a felmentő török hadak feltartóztatására és visszaverésére használta fel. A Rozgonyi által vezetett utóbbi csoport harcaiban hőslelkü neje szintén tevékeny részt vett férje oldalán. Ezalatt magát a várat Zsigmond a dunai flotta nehéz ágyúival, melyek közül különösen egy magyar gyártmányú nagy öblű löveg ért el nagy hatást, – és a László-várban elhelyezett ütegekkel lövette, majd szárazföldi csapatjaival ismételten rohamot intéztetett ellene, mely rohamok azonban eredményre nem vezettek, mert a török védőrség vitézül védte magát. Ennek folytán nem maradt más hátra, mint tovább folytatni a bombázást. Ennek hatása alatt Galambócz várfalai már több helyütt roskadozni, a tornyok pedig düledezni kezdtek, úgy hogy Zsigmond és Rozgonyi már egy utolsó döntő roham végrehajtásának előkészületeivel voltak elfoglalva, amidőn május vége felé hír érkezett, hogy Murád szultán százezerre menő felmentő sereg élén Galambócz felé közeledik.[3]

Zsigmond a háromszorta erősebb ellenféllel harcba bocsátkozni nem merészelvén, követek útján fegyverszünetet ajánlott Murád szultánnak oly feltétel alatt, hogy Galambócz maradjon meg török kézen, a magyar sereg pedig bántatlanul kelhessen át a Duna balpartján. A szultán elfogadta az ajánlatot, de csapatjai úgy látszik az ő tudtán kívül nem tartották be az adott szót, mert a seregnek a királyi hajóhad által a magyar partra történt szállítása közben a török csapatok álnok módon a még jobb parton levő magyarokra vetvén magukat, azok soraiban nagy vérengzést vittek véghez. Az árulás Zsigmondot is még a jobb parton érte és Rozgonyinak alig volt ideje, hogy őt csónakba téve, a tulsó partra átszállítsa, miközben a nagy zürzavarban a bátor fővezér maga is a Dunába esett s csak emberei ügyességének és önfeláldozásának köszönhette megmenekülését.[4]

A pánikszerű zavarhoz képest, amelyet a visszamaradt magyarok soraiban a nem várt meglepetés okozott, a veszteség aránylag csekély volt, ami arra enged következtetni, hogy a törökök csak a sereg átszállításának vége felé határozták el galád támadásuk végrehajtását. Állítólag alig maradt 200 magyar a harc színhelyén, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy Szent László-vár és a dunaiflottilla ügyesen kezelt ágyúi nem igen engedték a törököket a Dunához közeledni, a vakmerőbbeket pedig a derék Cserni Száva ép oly derék hadával a legnagyobb önfeláldozással mindaddig feltartóztatta, amig a magyar sereg hátramaradt része át nem kelt a folyón. Ellenben a hős lengyel vitéz csapatával együtt összekaszaboltatott.[5]

Zsigmond király a galambóczi kudarc után Temesvárra ment, ahonnan Nándorfehérvár erődítéseinek kijavítását rendelte el, majd Brankovics közbenjárásával a szultánnal, akit az ázsiai fölkelések és zavargások újból odahívtak, újabb 3 évi fegyverszünetet kötött.[6] Ezt megelőzőleg Zsigmond Velencével is, előbb 8 havi, majd 1429 április havában 2 évi fegyverszünetet kötött, melynek értelmében utóbbi egész Dalmácia birtokában maradt.[7]

A török sereg Galambócz alól csoportokra oszolva, Szerbia dúlásához fogott, úgy hogy Brankovics csak a magyar fenhatóság megtagadásával és évi 5000 arany fizetésével birhatta rá a törököt a tartomány elhagyására.

Innen a szerbiai hadak Bosznia felé vettek irányt és Tvartko csak több város átengedése révén szerezhette meg országa nyugalmát.

Dán havasalföldi vajda szintén csak magas évi adó fizetése mellett volt képes Murád szultán haragját kiengesztelni. De békéje és nyugalma így sem tartott sokáig. Az elhalt Mircse vajda fia, Vlad, aki Budáról történt megszökése után a görög császár testőrségében vállalt szolgálatot, 1430-ban Havasalföldön megjelenve, Dánt megfosztotta fejedelmi rangjától és lefejeztette, aztán ő maga ült atyja trónjára. Ez nem tetszett a törököknek, akik a tartományba betörve, Radult igyekeztek a megürült fejedelmi székbe emelni. Vlád 1431-ben az ép Nürnbergben tartózkodó Zsigmondhoz ment segítséget kérni, aki afölötti örömében, hogy Havasalföldet ismét hatalmi körébe vonhatja, amellett, hogy még a Sárkány-rend lovagjává kinevezte, melléje megfelelő számú magyar csapatokat is rendelt. A megújult harcban Radul életét vesztette és a fejedelmi székbe visszakerült Vlád, akit kegyetlensége miatt alattvalói Drakulnak (ördögnek, sárkánynak) neveztek, ahelyett, hogy igéretéhez képest hű maradt volna Magyarországhoz, inkább a szultán kegyét kereste,[8] neki hódolatát és adózását felajánlván.

[1] Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 41. szerint: „eine kleine lithauische Hilfstruppe.“

[2] Lewicki, Ein Blick in die Politik König Sigismunds gegen Polen in Bezug auf die Hussitenkriege (Archiv für Oesterr. Geschichtsquellen LXVIII.)

[3] Görög és török források szerint Murád szultán ekkor Konstantinápoly ostromát vezette s így a galambóczi felmentő seregnek alighanem csak egyik alvezére volt a parancsnoka. (Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 42.)

[4] A galambóczi csatatér színhelyét és a várromot lásd: Szilágyi–Schönherr, III. 566. és 568. old.

[5] Fejér, Cod. Dipl. X/7., 628., 773., XI. 150. – Caro Das Bündniss von Canterbury (Gotha, 1880). III., 607. – Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 39. – Hammer-Purgstall Geschichte des Osmanischen Reiches I., 332.

[6] Windeck Das Leben Sigmunds 316.

[7] Mon. Slav. Merid. XXI. 31.

[8] Windeck Das Leben Sigmunds 174. – Engel, Geschichte der Walachey 167.