Tudjuk, hogy Zsigmond 1419. évi délvidéki szerencsés hadjárata után Nagyváradon a törökökkel 5 évi békét, vagy jobban mondva fegyverszünetet kötött,[1] de ez nem gátolta a hitszegő ellenséget abban, hogy a következő év tavaszán egy jókora hadat a Vulkán szoroson át Erdélybe irányítson, mely a készületlen Csáki Miklós vajda hadát Hátszegnél megvervén, Szászvárost elfoglalta és elpusztította.[2]

1421-ben a Tömösi szorosan át nyomultak be a török csapatok Erdélybe. Mircse havasalföldi vajdának 1419-ben bekövetkezett halála után annak hasonnevű törvénytelen fia foglalta el a vajdai széket, azonban Dán, az elhalt vajda unokaöccse, akiről már volt alkalmunk megemlékezni,[3] néhány hónap mulva a törökök segítségével elűzte Mircsét, aki Zsigmond királyhoz fordult segítségért, de alighanem nem valami nagy eredménnyel, mert utóbbi ekkor már minden gondolatát a husziták elleni háborúra fordította. Igy történt aztán, hogy Dán végkép megtartotta a vajdai méltóságot és hogy azt kétszeresen is biztosítsa magának, Zsigmondnak is bejelentette hódolatát. Ez lehetett az oka, hogy miután I. Mohamed szultán 1421-ben meghalt, utóda és fia II. Murád nyomban jókora sereget küldött Dán megfenyítésére és annak megtörténte után a Havasalföldön és a Tömösi szoroson át Erdélybe. Ez a sereg Brassót ostrommal bevette és a Barcaságot végigpusztította. Az ostromolt város lakosai a fellegvárba menekültek és fájó szívvel onnan nézték házaik és javaik pusztulását.[4] A kétkulacsos Dán vajda állítólag a török sereg elől, de nincs kizárva, hogy mint régi protektorainak útmutatója, vonult ugyancsak a Tömösi szoroson át Erdélybe.

Ezek a betörések a következő években megismétlődtek; kiindulási pontjuk Jerkői (a mai Gyurgyevó) volt, amelyet a törökök a havasalföldi és a moldvai vajdák szemmel- és sakkbantartására építettek. Ezek az ismételt betörések arra bírták Zsigmond királyt, hogy Ozorai Pipot, az 1423. év tavaszán Morvaországból visszavonult sereggel[5] a Havasalföldre küldje, aki az említett év őszén Bulgária határán – a hely közelebbi meghatározása most már lehetetlen – igen szép győzelmet aratott a törökök mintegy 15.000 főnyi serege fölött.[6]

E győzelem híre arra késztette az öreg Manuel görög császárt, hogy 1423 végén Budára menve, Zsigmond királlyal egy a törökök ellen indítandó nagy hadjárat eszméjét fölvesse és megbeszélje. Azonban Zsigmond, úgy Manuelnek, mint ennek csakhamar bekövetkezett halála után trónralépett fiának, VII. János császárnak, csak üres igéreteket adhatott, minek következtében az új császár nagy áldozatok árán volt kénytelen a békét a szultántól megvásárolni.[7]

Hogy Zsigmond a törökkel szemben támadás helyett egyelőre inkább békére gondolt, kitűnik abból, hogy az 1424 nyarán előtte Budán megjelent török békekövetekkel szívesen megkötötte az újonnan felajánlott 2 évi fegyverszünetet.[8]

Ezúttal Murád azért volt olyan békülékeny hajlamú és azért kötötte meg már ezt megelőzőleg a békét Havasalföld és Szerbia fejedelmeivel, mivel neki az Ázsiában ellene fellázadt testvérének leigázása céljából sürgősen oda kellett hadainak élén eltávoznia.[9]

Különös, hogy Bosznia tekintetében Murád semmiféle intézkedést se tett. Itt a törökök az utolsó időben nemhogy előbbre nyomultak volna, hanem inkább tért vesztettek. Ikács bég legyőzetése és halála után[10] csapatjai teljesen szétszéledtek, aminek az lett a következménye, hogy Vrboszna hamarosan ismét bosnyák kézre került. Azonkívül egy időre véget értek a bosnyák főurak között dúló pártharcok is, akik Tvartko Szurával kiegyezve, őt 1421 szeptember havában a bosnyák királyi koronával, mely 1404 óta vetélytársai kezében volt, megkoronázták. Tvartko eleinte Velence barátságát kereste, de 1425 augusztus elején ismét Zsigmond barátságát vette igénybe országa számára,[11] mert újabban a törökök ismét gyakrabban keresték fel tartományát, ahonnan a fiatalság színe-javát magukkal hurcolták.[12]

Miután a Zsigmond és Murád között létrejött fentemlített török–magyar fegyverszünetbe Dán havasalföldi vajda bele nem foglaltatott, ami mindenesetre nagy hiba volt Zsigmond részéről, az időközben Ázsiából visszatért szultán vagy annak európai helyettese szívesen hajlott Dán testvérének, Radulnak kérésére, hogy őt ültesse a Magyarország protektorátusa alatt álló Dán helyett a vajdai székbe, ami 1425-ben meg is történt.[13]

Az elűzött Dán Zsigmondhoz menekült, aki örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy megújítsa és megerősítse a hűbéri kapcsot Magyarország és a Havasalföld között, bár előre tudhatta, hogy ezt Murád szultán ürügyül fogja felhasználni, hogy a megkötött fegyverszünet ellenére Magyarország ellen is mielőbb fegyvert ragadjon. Ezért az Alduna felé útbaindítandó seregét megfelelően nagyra is szabta és egyszerre kétoldalról is küldött Dán visszahelyezése céljából hadoszlopokat. Az egyikkel 1425 nyarán Ozorai Pipo a Duna mentén és ugyanakkor Csáki Miklós erdélyi vajda az erdélyi nemességgel az erdélyi havasokon át nyomult be Oláhországba. Egy harmadik tartalékcsoport, amelynek vezetését ő maga vette át, augusztus 16-án Orsovánál szállt táborba.

Ennek a három csoportnak további magatartásáról és műveleteiről hallgat a krónika. Csak azt tudjuk, hogy a husziták újabb sikerei Zsigmondot arra bírták, hogy alighanem a sereg egy részét magával vive, Csehországba siessen, míg a haderő fennmaradó része továbbra is a déli határszélen maradt azzal a feladattal, hogy apró hadműveletekkel és csatározásokkal az ellenség haderejét kifárassza.

Ezalatt Zsigmond több helyütt tartott gyülekezeteken igyekezett a német birodalmi rendeket a husziták elleni háborúnak nagyobb buzgalommal való vezetésére rábírni, de fáradozásai nem jártak a kívánt eredménnyel, úgyhogy a küzdelem oroszlánrésze ezután is Albert osztrák herceg és Frigyes szász választófejedelem vállaira nehezedett.

Magyarországba visszatérve, Zsigmond 1426 szeptember legelején Tatán az öreg Lazarevics István szerb fejedelem látogatását fogadta, aki mentegetődzései után, hogy két évvel előbb elfogadta Murád szultán békeajánlatát, most azt a kérését adta elő, hogy gyermekei nem lévén, öccse, Brankovics Vuk György fia számára szeretné Szerbia trónját magyar fennhatóság alatt biztosítani. A megegyezés létre is jött, melyet érdekességénél fogva, ha nem is teljhatalmúlag, de legfontosabb passzusait, szövegének szószerinti fordításában iktatjuk ide:[14] „Miután hívünk, méltóságos (illustris) István, Rascia deszpotája, bölcsen meggondolván, hogy Rascia összes jogaival és tartozandóságaival Nekünk, szent koronánknak és Magyarországunknak régtől fogva alá volt és alá van rendelve és mindenkor sajátunkat képezte és képezi jelenleg is; továbbá óhajtván, hogy Rascia idő multával idegen kézre ne kerüljön: valamennyi bojárjait felségünk és Magyarországunk egyházi és világi urainak és főbbjeinek irányában esküvel kötelezte, hogy ők irántunk és szent koronánk, királyutódaink és Magyarországunk egyházi, világi urai és főbbjei, nemkülönben ezen mondott országunk iránt mindenkor hívek és engedelmesek lesznek, azonkívül nyomatékosan kivánta, hogy nővérének fiát, hívünket, nagyságos (magnificum) Brankovics Györgyöt Magyarországunk bárói közé soroztassuk, ami tényleg meg is törént.“ Ennek ellenében közös elhatározással abban állapodtak meg, hogy Brankovics Györgynek és utódainak Szerbia fejedelmi széke magyar fenhatóság alatt biztosíttatik, aminek megtartásában magyar erő által segíttetni fog és hogy Lazarevics halála után ama 17 végvár – közöttük Nándorfehérvár, Macsó, Galambócz, Szokol, Szomszédvár, Brodar, Halap – amelyek az idők folyamán a szerbek kezére kerültek, újból Magyarországra szálljon vissza. Ezek kivételével Rascia többi részét „különös kegyelemből – mondja az okirat – Brankovics Györgynek és örököseinek adományozzuk, éppúgy, amint országunk báróinak adományokat szoktunk adni.“ Végül kiköttetett, hogy Rascia mindenkori fejedelme szükség esetén az anyaországot egész haderejével segíteni tartozik és ha Brankovics családja kihalna, az egész tartomány a magyar koronára szálljon vissza. Az átengedett várakért és az országra felette előnyös szerződés rekompenzációjaként Zsigmond Lazarevics elhúnytakor, szokott pazar és úgyszólván a tékozlásig menő bőkezűségével Brankovicsnak még az ország belsejében igen nagy és értékes birtokokat adományozott; így többek között Szalánkemén, Kölpény, Becse, Világos, Tokaj, Munkács, Tálya és Regécz várakat, továbbá Szatmár, Böszörmény, Debreczen, Túr, Varsány városokat stb.[15] a hozzájuk tartozó nagyterjedelmű birtokokkal együtt, nemkülönben egy budai palotát.

E nagyfontosságú ügy elintézése után Zsigmond nyomban a mult év nyarán félbemaradt hadjárat újult erővel való folytatásához fogott, amihez az országnagyok és az egyházi s világi főurak majdnem teljes számban jelentek meg bandériumaikkal a király táborában, amelyeket ez az erdélyi határra vezetett. Útközben szeptember elején Lippára érve, elhatározta, hogy Dán vajda védelmére 900 gyalogos és 100 lovas oláh katonát lát el az ország költségén zsolddal. Egyúttal az erdélyi részekben általános felkelést hirdetett s meghagyta az ottani nemességnek, valamint a székelyek és szászok csapatainak, hogy haladéktalanul nyomuljanak be Havasalföldre.[16] Ez úgylátszik meg is történt és ugyanekkor Ozorai Pipo a Duna mentén előnyomulva, Galambócznál tekintélyes számú török haderővel ütközött össze, amelyen fényes győzelmet aratott.[17] Ez volt e testben-lélekben magyarrá vált jeles hadvezér utolsó remek haditette, mert nemsokára ezután, 1426 december 27-én Lippán megszünt élni.[18]

Az Erdélyből Havasalföldre benyomuló haderők lassan ugyan, de szintén tért nyertek. Zsigmond az 1426/27-iki telet Brassóban töltötte és 1427 január 24-én Rozsnyóról indította útnak főurainak bandériumait Havasalföldön harcoló csapatjainak támogatására. E sereg vezérei Maróthy János, Blagay és Berzeviczi Pohárnok István, felette bizakodó hangulatban keltek át az erdélyi havasokon és elmenetelük előtt azzal biztatták királyukat, hogy a Havasalföldön a rendet visszaállítva, átkelnek a Dunán és egészen a Fekete tengerig visszaszorítják a törököket. A feladat első része tényleg sikerült is nekik, mert Radult és az őt segítő török csapatokat megvervén, Dán vajdát visszahelyezték tartományának birtokába.[19] A kilátásba vett további hadműveletekre azonban nem került a sor.

Ezalatt Zsigmond leginkább Erdély ügyeinek intézésével volt elfoglalva. Brassóban hirdette ki 1427 március 17-én a főurak és nemesek hozzájárulásával és tanácsával a sanyargatott brassói lakosság kérésére szerkesztett, sok tekintetben figyelemre méltó katonai szabályzatát, mely a fegyveres erő által elkövetett kicsapongások büntetéséről, a sereg elhelyezése és ellátása körül szem előtt tartandó elvekről stb. igen üdvös határozványokat tartalmaz.[20]

Érdekesek egyes terményeknek e szabályzatban megállapított árai. Boldog idők, amikor a mai árakhoz képest úgyszólván mindent félig ingyen lehetett kapni. Térítési ár gyanánt a szabályzat megállapít: egy köböl rozsért, vagy árpáért 25–30 dénárt; egy napra való szénáért lovanként 1 dénárt, egy libáért 5, egy tyúkért 3, egy csirkéért 2, egy malacért 5, egy bárányért 8 és nyolc tojásért 1 dénárt.

Március közepe táján Zsigmond is átkelt a Törcsvári szoroson a Havasalföldre, ahol az akkor magyarul Hosszúmezőnek nevezett Kimpolung tájékán ütött tábort. Itt határozta el, hogy Havasalföld sikeresebb megvédhetése céljából a Duna torkolatánál Szentgyörgy várát[21] építi fel, s egyúttal felhívta a német lovagrend nagymesterét, hogy küldjön neki vitézei közül néhány zászlóaljat, 20 hajógyártót és 1000 hajóslegényt, akik az Aldunán megtelepedve, szárazon és vizen legyenek segítségére a törökök ellen. A német lovagrend nagymestere részben eleget tett Zsigmond kivánságának, amennyiben Rewitz Miklós parancsnoksága alatt egy csapat vitézt és hajóst Danzigból és Thornból az Aldunához küldött; ezek Szörényvárnál telepítettek le, de végeredményben az egész terv dugába dölt.[22]

Hosszumezőről Zsigmond néhány hét mulva a Barcaságba visszatérve, itt bevárta a nyár elejét és julius havában ismét útban volt a harctér felé, amidőn hírét vette, hogy Lazarevics István szerb deszpota az említett hónap 18-án meghalt. Zsigmond erre nyomban Nándorfehérvárra ment, hogy a szerb fejedelemmel kötött egyezség értelmében e fontos pontot birtokba vegye. Ez nem ment egészen simán, mert Brankovics szeretett volna a vállalt kötelezettség alól kibújni és csak a fegyveres erőnek engedve, mutatkozott hajlandónak a szerződésben kikötött várak átadására.[23] Galambócz átadásánál annak várnagya támasztott nehézségeket, az elhúnyt fejedelem zálogos szerződésére hivatkozva. S miután Zsigmond nem volt hajlandó az általa követelt váltságdíjat megfizetni, a várnagy Murád szultánhoz fordult és a várat 12.000 aranyért az ottlevő török csapatok kezére játszotta át.[24] 1427-ben ugyanis újabb török bandák látogatták meg Szerbiát. Az egyiket Izsák bég vezette, de ez nagyobb eredményeket nem tudott elérni, a Hasan bég által vezetett másik csoport ellenben annyira sarokba szorította a vajdaságot ép abban az időben átvett Brankovicsot, hogy az évi adófizetése mellett, mely utóbb 50.000 aranyban állapíttatott meg, örök hűséget esküdött a szultánnak.[25]

Az átvett 16 erősséget Zsigmond két végkerületbe osztotta be; a nyugatiakat a már bomlófélben volt Macsói bánsághoz, a keletieket pedig a kevei ispánsághoz, s egyúttal Nándorfehérvár parancsnokává Thallóczy Mátét nevezte ki. Nándorfehérvárt Zsigmond azonnal kijavíttatta és újabb erődökkel is ellátta. Galambóczcal szemben pedig a Duna balpartján Lászlóvárát építtette fel s abba számos löveget és olasz tüzéreket rendelt, szándékában lévén annak segítségével Galambóczot visszaszerezni.

A törökök elleni nagy készülődés keretébe tartozott az is, hogy Bosznia királyával Tvartko Szurával, 1427 szeptember 2-án szintén egyezség jött létre, mely szerint, ha ez utódok nélkül halna el, tartománya Zsigmond király sógorára, Cillei Frigyesre szálljon.[26] Ezek szerint Bosznia is újból Magyarország fenhatósága alá helyezte magát.

Az 1427-ről 1428-ra hajló tél folyamán az egész országban lázas tevékenység folyt a következő évi nagy hadjárat előkészítése érdekében. E hadjárat költségeinek fedezésére Zsigmond 1428 május 1-én 14.000 forintnyi kölcsönt vett fel Kemlek (Kalnik) várára János zágrábi püspöktől.[27]

[1] Lásd a 155. oldalon.

[2] Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 38.

[3] Lásd a 153. oldalon.

[4] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 375. – Gróf Teleki család oklt. I., 446. – Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 38.

[5] Lásd a 167. oldalon.

[6] Ragusai oklt. 291.

[7] Ducas Hist. Bysantinae. XXIX., 109.

[8] Windeck Das Leben Sigmunds 118. fej.

[9] Ducas Hist. Bysantinae. XVIII., 105.

[10] Lásd a 154. oldalon.

[11] Klaič Geschichte Bosniens 344. – Ragusai oklt. 310.

[12] Sead-eddin (Thúry) Török történetírók I. 64.: „Cependant on faisoit des courses continuelles dans le pais de Bosna, ou l'on enlevoit de jeunes garçons et de jeunnes filles d'une beauté admirable que l'on dispersa partout l'Empire.“

[13] Dlugoss Hist. Polon. XI., 482.

[14] Pray, Hist. Reg. Hung. II., 249. – Fejér, Cod. Dipl. X/6., 809.

[15] Thúróczy krónikája IV., 20. fej. – Timon, Imago nov. Hung. 8. fej.

[16] Zsigmond szeptember 5-én kelt levele Szeben város tanácsához (Hadt. Közl. 1888. 165.).

[17] Erről az 1486. évi névtelen török történetíró, Az oszmán ház története című művében (Thúry József, Török történetírók, I., 17.) csak annyit mond, hogy Murád khán 1427. őszén Galambóczot és Szerbiát váraival együtt elfoglalta, de hogy Galambócznál a törökök utóbb vereséget szenvedtek, arról nagy bölcsen hallgat.

[18] Huber Geschichte Österreichs, II., 131.

[19] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 607., 807., 854., 872., 886., 905., 906., X/7., 676. – Katona Hist. Crit. XII., 482. – Továbbá a gróf Csáky, gróf Blagay, gróf Batthyány és gróf Zichy család oklt.

[20] Kovachich, Supplementum ad Vestigia Comitiorum I., 328. Magyar fordítását lásd Hadt. Közl. 1892., 507.

[21] De nincs kizárva, hogy Szt. György alatt a későbbi Gyurgyevót kell értenünk (Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 40.).

[22] Windeck Das Leben Sigmunds 140. – Engel, Geschichte der Walachei 166. – Voigt. Geschichte Preussens, VII., 502. – Poggio, Arch. stor. ital. IV.

[23] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 853. – Ragusai oklt. 328.

[24] Pesty Frigyes, Brankovics György rác despota birtokviszonyai, 8. – Ragusai oklt. 327.

[25] Zinkeisen Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, I., 537.

[26] Katona Hist. Crit. XII., 477.

[27] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 924.