A magyar hadak 1419. és 1423. évi sikerei nem maradtak hatás nélkül sem itthon, sem a külföldön. Itthon a főurak és nemesek szívesen szavazták meg és állították ki csapatjaikat, hogy a király serege minél nagyobb és hatalmasabb legyen, az országot délről környező tartományok fejedelmei és a görög császár, akik valamennyien máris nyögték a török igát és meg voltak győződve, hogy az rájuk nézve csak mindig terhesebbé fog válni, helyes szimattal felismerték, hogy ez ellen csak egy orvosság van, ha a német-római császárrá is megválasztott s így az eddiginél is hatalmasabbá vált magyar király pártfogását keresve és azzal együtt kezet fogva igyekeznek a törökök további terjeszkedésének s folyton fokozódó tirannizmusának gátat vetni. És nem férhet hozzá kétség, hogy a helyzetnek ez a felfogása, amily helyes, ép oly célszerű és célhozvezető is lett volna, ha Zsigmond nem elégszik meg minduntalan partikuláris győzelmeivel, hanem a hozzásimuló és az ő pártfogását kereső összes dunamenti, nemkülönben az összes európai fejedelmek és a pápa támogatásával egy nagy, hatalmas offenzivát indított volna az Ázsiában minduntalan bajokkal küzködő s így az éles szemmel kilesett és jól megválasztott pillanatban érzékenyen megsebezhető törökök európai birodalma ellen.

Nagyon jól sejtette és érezte, mind Mohamed, mind utóda, Murád, egy ily ellene irányuló általános összefogásban rejlő nagy veszélyt és ezért kínálták meg ismételten ők maguk Zsigmondot az esetről esetre lejárt fegyverszünetek és békék meghosszabbításával, amiből csak ők húztak hasznot, mert azok révén nekik mindig több és jobb kilátásuk nyilt a további terjeszkedésre és európai hatalmuknak és poziciójuknak minél nagyobb mértékben való megerősítésére.

Mily nagy kár, hogy Zsigmond és akkori tanácsosai, ily nagystílű, nemzetek és népek sorsát eldöntő operációk tervezésére és sikeres végrehajtására nem voltak képesek, sőt még elég gyakran kivívott apróbb sikereiket sem tudták kellőleg kihasználni, amint az az események fenti leírásából eléggé világosan kitűnik. Így vált aztán végeredményben nullává Zsigmondnak 1419. évi szép sikere, így Ozorai Piponak két remek győzelme és így a Dán visszahelyezését célzó és igen szépen sikerült 1427. évi hadművelet is, melyről pedig a vezérek már előre kikürtölték, hogy azt a Fekete tengerig fogják előrevinni. Annál feltűnőbb és sajnálatraméltóbb ez a sok és általános eredménytelenség, mert a magyar főurak és a nemzet dícséretreméltó áldozatkészséggel bocsátották a kellő számú csapatokat királyuk rendelkezésére és bár számszerű adatok csak elvétve maradtak ránk, de azért az egyes események leírásából eléggé kiviláglik, hogy csapatokban, valahányszor magyar érdekeket tangáló hadjáratról volt szó, mindenütt és mindig elég bőviben volt a király. Hogy Murád szultán tényleg olyan roppant nagyságú sereggel közeledett-e Galambócz felé, hogy attól Zsigmond joggal meghökkenhetett, a fölött legalább is vitatkozni lehetne és elvégre nem mindig a szám az egyedüli döntő tényező az ütközetek és csaták vívásánál. De egyébként tény és való, hogy a magyar sereg helyzete Galambócznál, hátában a hatalmas Duna folyammal, nem volt valami kecsegtető. De miután sem most, sem máskor, nem Galambóczról, vagy egyéb erődített helyről, illetve azok megtartásáról, hanem az ellenség, vagyis a jelen esetben a török hatalmának megtöréséről volt szó, nem lett volna szabad annyira odaragadni Galambóczhoz, hanem merész szárnyalással eléje kellett volna menni Murádnak és ott erőszakolni a döntő összeütközést, amikor és ahol ez reá a lehető legkellemetlenebb volt; például: még mielőtt hadseregének a hegységből kibontakoznia sikerült. Ez azonban csak igazi nagy hadvezérhez méltó elhatározás lett volna, míg Zsigmondot még a legjobb akarat mellett sem sorolhatjuk a hadviselés és hadvezetés hírneves mesterei és isteni szikrával megáldott nagy géniuszai közé. Szó sincs róla: Zsigmond határozottan nagy volt mint szervező és rendszerint nagy és ügyes volt mint politikus, de mint hadvezér legfeljebb közepesnek mondható, akinek mindenekfelett még egy nagy hibája volt: a haditettek és a harc mezején, ahogyan ez Nikápoly és Galambócz esetéből eléggé kiviláglik, nem volt szerencséje. Pedig szerencse nélkül még a legképzettebb és legzseniálisabb hadvezér is, nemcsak, hogy valamire való eredményeket nem tud produkálni, hanem saját magával együtt hadseregét és hazáját is a legnagyobb bajba sodorhatja.

Hogy mint politikus tényleg ügyes és szerencsés is volt, annak legjobb bizonyítéka az öreg Lazareviccsal kötött egyezsége, amelynek abban az időben az ország szempontjából határozottan nagy hordereje volt.[1] Igaz, hogy Brankovics, alighogy Lazarevics szemét behunyta, gyorsan szabadulni szeretett volna a vállalt kötelezettségek alól, de Zsigmond rövidre fogta a dolgot. Csak az volt a kár, hogy ő, aki csak úgy szórta és pazarolta a pénzt, Galambócz várnagyától irigyelte és megtagadta a talán nem is egészen jogtalanul követelt, szerződéses megállapodáson alapuló baksist.

A Tvartko Szurával kötött újabb megállapodás szintén Zsigmond politikai nagy ügyességét dícséri és ez is nagy előnyt jelentett az országra nézve. Csak az a kár, hogy ezek a balkáni fejedelmek egytől-egyig nem voltak valami szótartók és a szerződéseket legtöbbnyire csupán csak papirrongyoknak tekintették, ha a változott viszonyok bármily kis mértékben is azok tartalma ellen emeltek szót.

Zsigmondnak a német lovagrenddel kapcsolatos terve nem volt egészen új gondolat. Ugyanezt akarta IV. Béla is, amidőn a johannitákat az Aldunánál azért telepítette le, hogy általuk Moldva és Havasalföld birtokát az ország részére biztosítsa. Végeredményben természetesen sem IV. Béla, sem Zsigmond terve nem vált be.

A hőslelkű Rozgonyi Cecilia érdemeit nem kell külön kiemelnünk; ő volt az első, lángoló hazaszeretettől áthatott nő, aki katonai téren, a harcmezőn karddal kezében tanusított hős magatartásáért királyi pátens alapján arany betűkkel írta be nevét hazánk történetébe. Pedig hányan lehettek előtte és utána, akiknek áldásos emlékét a sors és a mindent megemésztő zord enyészet könyörtelen egykedvűséggel és nembánomsággal a feledés tengerébe sodorta. Ellenben Rozgonyi Cecilia neve az idők folyamán valódi fogalommá vált s az is marad időtlen időkig az utókor és hálás nemzete szívében.[2]

Cserni Száva és derék csapatának önfeláldozó magatartása mint a szövetségi hűség mintaképe minden dícséreten felül álló.

Annál megvetendőbb a törökök szószegése, amit egyébként máskor sem igen átallottak megcselekedni.

Végül ki kell még emelnünk a magyar gyártmányú nagyöblű löveg, mint egyáltalában a tüzérség, s kivált az olasz tűzérek által elért kitünő hatást.

Befejezésül az utolsó fejezetben tárgyalt hadjáratok eredményét összegezve, nyiltan be kell vallanunk, hogy azok Magyarország szempontjából még a nullán is alul maradtak, mert a déli hűbéresek elvesztése révén ép ellenkezője történt meg annak, amire Zsigmond törekedett. Ellenben a török ismét egy újabb hatalmas lépéssel rukkolt tovább előre messzemenő céljainak elérése szempontjából.[3]

[1] Fessler-Klein Geschichte von Ungarn II. 373.: „Dieser Vertrag hat vollkommen die Gestalt einer königlichen Donation; er machte Serbien aus einem Vasalfestaate zu einer Provinz und seinen Fürsten zu einem Baron Ungarns, dessen Gehorsam noch überdies dadurch gesichert werden sollte, dass die festesten Plätze des Landes mit dem Reiche unmittelbar verknüpft wurden; jedoch der grösste Vortheil, den Ungarn aus demselben hätte ziehen können, war, der, dass es in einer Anzahl von Festungen und in den Gebirgen Serbines mit einer Menge von Natur starker Stellungen eine mächtige Vormauer gegen die Osmanen erhielt.“

[2] Adományleveléből (Fejér, Cod. Dipl. X/7., 638.) a következőket idézzük: Azt mondja benne a király, hogy azért adta ki azt, „hogy egyebeknek is, kik asszonyi állapotban vannak, példát adjon és az áldozatkész vakmerőségre ösztönül szolgáljon.“ A hőstettek felsorolásánál pedig többek között az áll, hogy: „nemcsak leküzdve az asszonyi és női nemmel járó gyenge, remegő, megijedő lelkiállapotot, de sőt lelkesedéssel és katonai bátorsággal vakmerően felszállott egy fegyveres gályánkra és azzal a Duna folyamon hol ide, hol oda evezett, a harci támadás megkezdése után pedig abba belevegyülve, több győzelmes rohamot intézett, továbbá ugyanarról a gályáról az ostromágyúkból vagy bombardákból, kődobógépekből és más e célra szolgáló hadiszerszámokból Galambócz várára és az azt védő törökökre többször, sőt ismételten lövetni nem félt.“

[3] Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 43.: „So endete der Kampf, der begonnen wurde, um die Vasallenländer mit dem Reiche zu verbinden, damit, dass die noch übrigen Trümmer des Machover Banates für Ungarn vollends verloren giengen, und Serbien nebst der Walachei gezwungen wurden, die ungarische Oberhoheit mit dem türkischen Joche zu vertauschen.“