Magyarországnak földrajzilag központias fekvése okozta, hogy annak egyidőben rendszerint több ellenséggel akadt dolga. Amióta Zsigmond került a magyar trónra, de főleg, amióta ő a német császári koronát is fejére tette, nemcsak az ellenségek, hanem a külpolitikai kérdések és bonyodalmak száma is annyira felszaporodott, hogy azoknak legalább félig-meddig tűrhető módon való elintézése felette nehéz problémát képezett. Ezért joggal mondhatjuk, hogy bármily nagy megtiszteltetés volt is a magyar királyra nézve, hogy aacheni koronázása által az akkori európai birodalmak leghatalmasabbikának is urává vált, ez a körülmény, nemhogy erősítette, hanem talán inkább gyengítette Magyarország külpolitikai hatalmi súlyát, főleg az őt környező és többé-kevésbbé függő viszonyban álló kisebb államalakulatokra. Moldva, Havasalföld, Szerbia, Bosznia, Dalmácia az anyaországtól török és velencei elnyomóival szemben kellő támogatásra nem számíthatván, fokozatosan mindjobban megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy a viszonyok kényszerű hatása alatt Magyarország ellenségeivel keressék a megértés és állami létük fennmaradásának valamelyes módját. Igy nyert Velence és így a török birodalom is fokozatosan mindig nagyobb befolyást Dalmáciára, illetve a dunamenti kisebb balkán államokra, ami imminens és évről-évre mindig nagyobbodó veszélyt jelentett a magyar államra nézve. Sőt Zsigmondnak mint német-római királynak hatalmára is elég furcsa fényt vet ama körülmény, hogy semmikép se tudta meggátolni és a többi európai keresztény államok és államfők határozott vétóját kieszközölni arra nézve, hogy a keresztény velencei köztársaság a pogány törökkel szövetkezve, törjön rá arra a Magyarországra, melyet már évszázadok óta a kereszténységnek legbiztosabb és leghatalmasabb védőbástyájának lehetett tekinteni.

Hogy Velence soha se volt nagyon válogatós szövetségeseinek és eszközeinek megválasztásánál, az vörös fonálként húzódik végig az egész középkor történelmén. A köztársaságra nézve Dalmácia és a hozzátartozó szigetcsoport birtoka conditio sine qua non-ját képezte az adriai tengeri hajózás feletti uralmának s így a signoria azt az elvet tartva szem előtt, hogy a cél szentesíti az eszközt, oly módokhoz is folyamodott, amelyek még az akkori kor szemszögéből nézve is, meglehetősen furcsáknak és megengedhetetleneknek minősíthetők.

Hogy Zsigmond és a magyar kormány úgyszólván összetett kézzel nézték és tűrték, hogy a helyzet a délvidéken mind rosszabbá és fenyegetőbbé váljék, az szinte megfoghatatlan nemtörődömséggel párosult vétkes könnyelműségnek minősíthető. Konstanzból indokolatlanul nagy késedelemmel hazaérkezve, biztosan tudatára ébredt Zsigmond király, hogy az eddigi mulasztások többé már jóvá nem tehetők, s hogy megfelelő seregek és eszközök hiányában a két, ép oly hatalmas, mint makacs ellenséggel egyszerre nem veheti fel a küzdelmet; ezért a kevésbbé veszedelmes Velencével szemben továbbra is halogató taktikát vélt alkalmazandónak, míg főerejét és főfigyelmét a törökök ellen indítandó hadjáratra fordította, s e tekintetben azt hiszem egyetérthetünk vele. De annál kevésbbé azzal a nem eléggé erélyes és határozott magatartással, amelyet az Alduna menti állitólagos szép győzelme után Nagyváradra való újbóli visszahúzódása által tanusított. Most, amikor arról volt szó, hogy a török további terjeszkedésének lehetőleg egyszersmindenkorra határ szabassék, egy még oly szép győzelem, ha azt bármily okból visszavonulás követte, nem volt elég az üdvösséghez. Itt már csak egy általános nagy támadás és annak révén a törököknek Európából Ázsiába való visszaszorítása segíthetett volna a nagy bajon. Hogy ehhez a magyar erők egyedül nem voltak elégségesek, ahhoz kétség nem fér, de ép azért most volt a tizenkettedik órája annak, hogy az egész európai keresztény világ kezet fogjon és vállvetve oldja meg azt a nagy feladatot, amelytől mindnyájuk békéje, üdve és biztonsága függött. És vajjon ki lett volna inkább hivatva arra, hogy e magasztos célra egy hatalmas koalíciót hozzon létre, ha nem a német-római királlyá is avanzsált Zsigmond magyar király?

Nevezetes és figyelemre méltó nevezettnek az az eszméje, hogyha már a nyilt fronton nem szállhat szembe másik nagy ellenfelével, a velencei köztársasággal, legalább ott és annyit igyekszik utóbbinak ártani, ahol és amivel egyáltalában tehette. Flottája nem lévén, bérelt kalózhajókkal igyekszik a kereskedelmére kiválóan érzékeny és féltékeny signoriára hatni, de amit ez a pár kalózhajócska művelhetett, az nem volt egyéb nem is szúnyog-, hanem ártatlan légycsípésnél, ami csak még jobban elmérgesítette a helyzetet anélkül, hogy Zsigmondnak tényleges hasznot hajtott volna; ahhoz, hogy valóban árthasson Velence nagy és kiterjedt hajóparkjának, legalább félig-meddig számot tevő magyar tengeri flottára lett volna szüksége, de ez, sajnos, csak nem akart megszületni s így sem most, sem a jövőben nem sikerült neki a büszke signoria szarvait letörni.

Az, amit Zsigmond Velencével szemben alkalmazni akart, az a tengerzárnak egy bizonyos neme lett volna, amit a franciák blocus-nak, a németek Blockade-nak neveznek. Ez az eszme később a tengeri háborúnak egyik meglehetősen hatékony eszközévé nőtte ki magát s lényegileg abban áll, hogy az egyik fél flottájával az ellenséges tengerpartot, annak egy részét, illetve annak egyes kikötőit, vagy valamely folyótorkolatot, tengerszorost, stb. a tengeri forgalomból elvágni igyekszik, meggátolván, hogy abba, vagy abból a kereskedelmi hajók be-, illetve kifussanak, s hogy ezáltal az ellenséges ország kereskedelme megbéníttassék.

Nagyszabású volt e tekintetben Napoleonnak 1805. évi nagy blokád-terve Angliával szemben, de ez elé is oly nehézségek tornyosultak, hogy végre a hatalmas és mindenre képes legnagyobb lángeszű francia császár és hadvezér is kénytelen volt lemondani róla. Az 1914–1918. évi világháborúban a tengeralattjáró búvárharcban realizálódott hatalmas arányokban Zsigmondnak majdnem 500 évvel korábban született és kétségkívül tetszetős és zseniális ötlete, de döntő eredményt, bár már nem sok hiányzott hozzá, ekkor se lehetett vele elérni.

Zsigmond ellenségei közül a törökök rendes szokásuk szerint most is csak tapogatózva és nem egész erejüket egy helyen latbavetve, csak fokról-fokra igyekeztek előbbre jutni. Ez különben jellemző a későbbkori török hadviselésre is; a muzulmán t. i. sohasem siet; ő nem a gyors szélvész, hanem a lassan, de biztosan ható víz módjára dolgozott mindig és így oldotta meg úgyszólván összes bel- és külföldi politikai problémáit, de oly kitartással és következetességgel, amelynek párját keresni kell a népek történetében.

Ellenben Velence ezúttal a végső döntést okvetlenül kierőszakolni akaró nagy energiával fogott hozzá 1420. évi hadjáratához, ami elvi szempontból csak helyeselhető. Az időpont is nagyon jól volt megválasztva, mert valóban most volt itt az ideje, amikor Zsigmondnak figyelmét és energiáját oly sokfelé kellett decentralizálnia, hogy egy hatalmas erőlködéssel az áhított csábító gyümölcs, Dalmácia teljes és végleges birtoka, minden áron megszereztessék. És az erős akarat ezúttal is borostyánt aratott.

A velencei köztársaság 1420. évi hadjárati terve helyesnek és jónak bizonyult. Ő a főerőt Friaulban, a mellékerőket Dalmáciában alkalmazta, mely utóbbi hadiszínhely legnagyobb részén védőleg rendezkedett be és csak egy aránylag szűk téren, Trau és Spalato körletében lépett fel támadólag, eljárását rendes szokása szerint mindenféle csalafintáskodással fűszerezve. Az általa kivívott siker mindkét hadiszíntéren teljes volt.