9-3. sz. Az 1411-1413. és 1418-1420. évi velencei háborúk színtere

1418-ban lejárt a Velencével 1413-ban kötött fegyverszünet.[2] Kevéssel annak letelte előtt az akkor még Konstanzban levő Zsigmond királyhoz a signoria követeket küldött ugyan, de miután Velence a dalmát városokról most sem akart lemondani, újabb megegyezés ezúttal nem jött létre, minek folytán a köztársaság nyomban a fegyverszünet lejárta után megindította a háborút.

Ez a magyar mértékadó köröket nem is nagyon lepte meg, mert hiszen Velence az egész fegyverszünet tartama alatt ismételten adta kétszínűségének és barátságtalanságának jelét. Így többek között tudjuk, hogy Hervoját kéz alatt mindennel kisegítette,[3] amiért Zsigmond a doboji csatavesztés után az összes európai fejedelmeknél vádat emelt a köztársaság ellen, hogy a törökkel összejátszva, elősegítette a magyar sereg romlását. A signoria e súlyos vád alól valamikép tisztázta magát, bár nem férhet hozzá kétség, hogy ő 1411 óta ismételten tárgyalt és paktált a törökkel. (394) Hervojának 1416 tavaszán bekövetkezett halála után[4] a köztársaság nyomban alkudozásokba bocsátkozott annak özvegyével, aki utóbb Osztoja király második neje lett, a vajda tengerparti várainak megszerzése tárgyában s épígy nyiltan folytatott alkudozásokat Osztrovica kapitányával is a vár megvétele tárgyában, Scardonát pedig tényleg hatalmába ejtette. Hasonló célzattal Spalato polgárai között lázadást szított, de kézzelfogható eredményt nem tudott elérni. Dalmát tengerparti saját várainak és városainak, így főleg Nonának, Zárának, Novigrádnak, Vránának, Szebeniconak megerősítésére igen nagy gondot fordított,[5] úgy hogy mindezek a jelenségek nem hagytak fenn kétséget aziránt, hogy a köztársaság mindent el fog követni, hogy előbb, vagy utóbb, de egész Dalmácia korlátlan ura legyen.

A magyar kormány nem sokat tett a köztársaság machinációinak ellensúlyozására; még talán legnevezetesebb ténye abban nyert kifejezést, hogy Zsigmond az 1415. évi szerencsétlen boszniai hadjárat után a két évvel előbb Ragusának átadott Brazza, Lesina és Cursola szigeteket[6] az említett város kezéből kivette és egy kipróbált magyar embernek, a feltétlen megbízható Kusali Jakcs Lászlónak gondjaira bízta.[7]

Miután a konstanzi tárgyalások eredményre nem vezettek, Velence meg sem várta követeinek visszatérését, hanem a fegyverszünet lejáratát követő napon, vagyis 1418 április 18-án úgy Friaulban, mint Dalmáciában megújította a háborút. Amott az aquilejai patriarchát, Zsigmond szövetségesét, támadta meg, hogy annak legyőzése révén Felső-Olaszországot elzárja a magyar seregek elől, emitt pedig Trau várost fogta ostrom alá. A magyar csapatok mindkét hadiszínhelyen csak védekezésre szorítkoztak, miután sem a király, sem a magyar kormány segítő csapatokat egyik helyre sem küldött. Ehelyett Zsigmond más módot eszelt ki, hogy a köztársaságot lehetőleg érzékenyen sújtsa és a békekötésre hajlandóvá tegye, vagyis, ahogy ő magát kifejezte: „hogy annak magas és kiterjedt szarvait megrövidítse.“ Hogy Velence hatalmának főforrását, annak kereskedelmét károsítsa, a zárai Venturini Jánosnak és a traui Chapsi Jakabnak, nemkülönben másoknak is kalóz-leveleket, vagyis szabadalmat adott arra, hogy fölfegyverzett hajóikkal az Adrián közlekedő velencei kereskedelmi hajókat megtámadják.[8] Egyúttal az összes kikötő városoknak megparancsolta, hogy e kalózhajókat ne csak minden vám és harmincad fizetése nélkül bocsássák be, hanem tőlük telhetőleg minden úton-módon segítsék is azokat. De nemcsak a tengeren, hanem a szárazföld felől is zárlat (blokád) alá akarta Zsigmond Velencét helyezni. E célból 1418 július elején a magyar és németországi kereskedőknek szigorúan megtiltotta a Velencével való kereskedelmet, meghagyván egyszersmind, hogy Németország mindazon árúkat, amelyeket eddig Velencétől vett, így többek között a keleti füszereket, selyemszöveteket stb. ezentúl Génua közvetítésével közvetlenül a Keletről vegye; Magyarországnak és az osztrák tartományoknak Zsigmond rendelkezése szerint ily árúkért Konstantinápoly és Kaffa közvetítését kellett igénybevenniök. De ezek a rendszabályok inkább bosszúságára, mint ártalmára szolgáltak a köztársaságnak, mely felháborodásában most már nyiltan kezdett alkudozni a törökökkel, akiktől 1419-ben 8000 fegyverest zsoldjába fogadva, mindkét hadiszínhelyen a legnagyobb energiával folytatta hadműveleteit.

Közben 1419 elején Zsigmond végre hazaérkezvén, ő maga leginkább a törökök ellen indítandó hadjárat előkészítésével volt elfoglalva,[9] míg az aquileai patriarcha segélykérésére, akit a velenceiek, miután a magyaroktól több friauli várat elfoglaltak, futásra kényszerítettek, 1419 szeptember végén Marczaly Dénest, a szlavon bánt, küldte néhány ezer emberrel Friaulba és egyúttal Henrik görzi grófot és a többi kisebb szomszédos fejedelmeket felhívta, hogy haderőikkel szintén hozzá csatlakozzanak.

A Friaulba érkezett Marczaly 1419 november 25-én fogott hozzá Cividale ostromához, mely azonban igen hosszú ideig számottevő eredmény nélkül elhúzódott. December havában a vár őrsége Taddeo estei őrgróf parancsnoksága alatt hatalmas kirohanást intézett az ostromló sereg ellen, mely ez alkalommal súlyos veszteségeket szenvedett. Nemsokára e kudarc után 1419 december végén Marczaly hadait visszavezette Magyarországba.

Ekkor Ulászló lengyel király, aki a német lovagrenddel fennálló viszályának elintézése érdekében szeptember 8-án ismét találkozott Zsigmonddal Szandecben, vette kezébe a velencei ügy lehetőleg békés úton való elintézését és már-már sikerült neki újabb hosszabb fegyverszünet megkötésére bírni a signoriát, de Zsigmond, nem tudni mi okból, fegyverszünetre nem, csakis végleges békére volt kapható, természetesen olyan feltételek mellett, amelyeket viszont Velence nem volt hajlandó elfogadni, mert az most már semmikép sem akart dalmáciai birtokairól lemondani.

Miután a hadakozó felek között a megegyezés ezek szerint létre nem jöhetett, a signoria arra az elhatározásra jutott, hogy erejének végső megfeszítésével mindkét hadiszínhelyen kierőszakolja a döntést. Ezzel a bevallott céllal igyekezett Bosznia új királyát Osztoics Istvánt, Osztoja fiát és utódát a vele való szövetkezésre bírni, mire nézve a tárgyalások már 1419 szeptember hava óta folytak.

1420 tavaszán Velence meg is kezdte a döntő offenzivát úgy Friaulban, mint a dalmát hadiszintéren. Ennek eredménye lett, hogy a velencei csapatok az erősbítés nélkül magukra hagyott friauli csapatokat és az aquileai patriarcha hadait túlerővel megtámadván, ismételten megverték, minek folytán Sacile, Feltre, Belluno és a Terra Ferma többi magyar kézen levő várai és városai, nemkülönben az aquileai patriarcha isztriai birtokai csakhamar a köztársaság kezére kerültek, mely a patriarchát lealázó feltételek mellett békekötésre kényszerítette.

Dalmáciában a signoria már meglévő birtokait s főkép Zárát árkokkal és egyéb védőművekkel látta el s azonfelül az utak és hidak elrombolásával és eltorlaszolásával biztosította végvidéki bandériumaink támadásai ellen, újonnan felfogadott csapatjaival pedig 1420 elején Trau és Spalato ostromához fogott. Hosszas küzdelem után 1420 június 21-én Trau város polgárai, belefáradva a sok háborúskodásba, megnyitották kapuikat az ostromló sereg előtt. Egy héttel később a büszke Spalato is ugyanazt cselekedte, de a legnagyobb eredményt Cattaro elfoglalásával könyvelhette el a signoria, amelynek polgárait ügyes diplomáciai fogásokkal hódította el Hranics Szandalj vajda hűségéről. Ezek után a legtöbb szigetnek birtokbavétele már nem valami túlságos nehezen ment, úgyhogy végül az egy Ragusán és Veglia szigetén kívül az egész tartomány Velence fennhatósága alá került. Zsigmond, akinek időközben a mindjobban erőre kapott husziták garázdálkodásai folytán Csehországban is újabb bajai támadtak, és a magyar kormány, amelynek a török veszedelem kötötte le minden figyelmét, szomorú szívvel nyugodott bele a változhatatlanba és egyelőre semmit se tehettek az ország egyik legszebb gyöngyszemének, Dalmáciának megmentése érdekében, amelynek birtokáért évszázadokon át annyi derék magyar hiába ontotta vérét.[10]

[1] Lásd a IX/3. számú mellékletet.

[2] Lásd a 141. oldalon.

[3] Lásd a 149. oldalon.

[4] Lásd a 152. oldalon.

[5] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 172. – Mon. Slav. Merid. XII., 206., 217., 222., 261.

[6] Lásd a 149. oldalon.

[7] Ragusai oklt. 279. – Mon. Slav. Merid. XII., 226.

[8] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 108., 174., 194., 419. – Mon. Slav. Merid. XII., 277., 283., 286., 289.

[9] Lásd a 154. oldalon.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 192., 276. – Lucius De rer Dalm. Lib. V. 5. fej. – Memor. istor. di Trau 425. – Mon. Slav. Merid. XII., 304–307. – Fleury, Histoire eccles. Continuat. XXVI., 86. fej.