A nyugati egyházszakadás és az ezzel kapcsolatban jelentkező vallási mozgalmak – írja Schönherr[1] – alapjában megtámadták a pápaság tekintélyét. A keresztény hatalmaknak sikerült együttes erővel visszaállítani az egyház egységét, de a sebeket, amiket a népek hitén és erkölcsi érzületén ütött, nem lehetett többé begyógyítani. Általánossá lőn a meggyőződés, hogy az egyházat reformálni kell s az egyetemes zsinatra várt e nagy munka véghezvitelének feladata; és midőn a zsinat elmulasztá e tekintetben eleget tenni a hozzáfűződött várakozásnak, a csalódás óriási visszahatást szült a népek érzületében.

Ebből kifolyólag a legerősebb mozgalom Csehországban támadt, ahol Husz János Wycliff oxfordi tanár hitelveit magáévá téve, fanatikus hévvel ostorozta a papság erkölcsi romlottságát, kincsszomját és általában a hit és erkölcsiség nagyfokú sülyedését. Husz prédikációi és beszédei hamarosan Csehország egész népét lázba ejtették és a mozgalom csakhamar hitújítási színezetet is nyert, amelynek az eddigi szokástól eltérő legfontosabb tana az volt, hogy az úrvacsora az őskeresztény szokáshoz híven, a világiakat is két szín alatt illeti meg, minek folytán a bor vagy kehely (calix) az úrvacsorában a laikusoknak is kiszolgáltatandó. Az új tan hívei később több pártra szakadtak, melyek között a követelmények tekintetében a mérsékeltek között sok túlzó is akadt. A mérsékeltebb pártot a szorosabb értelemben vett kelyhesek (calixtinusok) vagy utraquisták (sub utraque specie, ami annyit jelent, hogy két szín alatt vették az úrvacsorát) alkották, akik nem akartak a katholikus egyháztól teljesen elszakadni, hanem csak a következő módosításokat akarták behozni: 1. Isten igéje szabadon és a nemzet nyelvén prédikáltassék; 2. az úrvacsorát a kenyér és bor mindkét színe alatt szolgálják ki; 3. a papságtól vegyék el a világi javakat és térjen vissza az apostoli szegénységre; 4. a papság között szigorúbb egyházfegyelem statuáltassék. A túlzókhoz tartoztak a taboriták Ziska János, az orebiták Krussina, az adamiták Zelau János vezetése alatt stb.

A konstanzi zsinat Husz Jánost maga elé idéztette s miután tanait visszavonni nem volt hajlandó, dacára annak, hogy Zsigmond király legalább színleg salvus conductust adott neki, ezáltal biztosítván őt, hogy bántódása nem lesz, 1415 július 6-án máglyán megégették. De ez nem hogy megszüntette volna, hanem ellenkezőleg új és még nagyobb tápot adott a mozgalomnak, ami nagyon megnövesztette a husziták táborát, akik véres harcokat provokálva, azok révén csakhamar egész Csehországot lángbaborították, mely lángok utóbb a szomszéd államokba is átcsaptak.

A kitört zavargások közepette 1419 augusztus 16-án meghalt Vencel cseh király és a Prágába összehívott országgyűlés Zsigmondot, a Luxemburg-ház egyetlen élő férfisarját hívta meg a cseh trónra, feltéve, hogy megadja az új tanok híveinek vallásuk szabad gyakorlásának jogát. Zsigmond azonban ebbe nem ment bele, sőt előbb Brünnben, majd Boroszlóban is kijelentette és utóbb említett helyen a német rendek által ki is mondatta a legerélyesebb harcot a husziták révén támadt eretnekség kiírtására és nyomban intézkedett, hogy Boroszlóba nagyszámú sereg gyüljön egybe. E mintegy 70–80.000 főnyi, magyarból, morvából, sziléziaiból és németből álló sereg élén Zsigmond 1420 április elején Königgrätz–Kuttenbergen át elindult Prága felé, melyet július 13-án ostrom alá fogott, de Ziska lelkes hívei, miután Zsigmond a fenti négy pont alapján felajánlott egyezséget visszautasította, fanatikus kitartással védték városukat.

Közben a király táborában tűz ütött ki, mely az ostromszerek legnagyobb részét tönkretette, miért is Zsigmond az ostromot beszüntette. De hogy akciójának mégis valami eredménye legyen, július 28-án a prágai királyi várban, mely az ő kezében volt, fejére tette a cseh koronát s aztán a német birodalmi csapatok nagyrészét elbocsátván, Kuttenbergbe vonult vissza. Ámde a husziták november 24-én Prágában tartott gyűlésükön az egész Luxemburg-házát trónvesztettnek nyilvánítván, Ulászló lengyel királynak ajánlották fel a cseh koronát, de Ulászló határozottan visszautasította az ajánlatot.[2]

Most aztán Ziska és hívei a közben újólag Prága előtt megjelent Zsigmondot visszavonulásra, majd 1421 március havában Csehországból egészen kivonulni kényszerítették.

Ezekben a harcokban a magyar vezérek és csapatok ismételten adták vitézségüknek és harcratermettségüknek kiváló jelét. Igy Blagay László és Rozgonyi István és György Osztró (Osztra a Morva völgyében) vára alatt fényes győzelmet arattak a huszitákon. Ez alkalommal Blagay személyes párviadalt vívott az egyik huszita vezérrel s bár ez a magyar vitéz félszemét kiszúrta, ő maga holtan maradt az ütközet színhelyén. A neuburgi győzelmes ütközetben Neczpály György és fia László, másutt Garai Dezső és János tüntették ki magukat. Zsigmond főhadiszállása Hradistyén volt; innen küldte ki minden irányban portyázó csapatait a husziták ellen.[3] E portyázások és hadakozások alatt mindkét fél vad kegyetlenséggel pusztította egymást és az ellenfél híveinek birtokait.

Zsigmond távoztával hamarosan egész Csehország a husziták kezébe került és az 1421 június elején Časlauban egybegyült huszita rendek Zsigmondot, mint a „cseh nemzet halálos ellenségét“, trónvesztettnek nyilvánították és újból Ulászló lengyel királyt hívták meg a trónra.

Zsigmond erre ismét nagy sereget gyűjtött a husziták ellen, melyben magyarok is tekintélyes számban vehettek részt, mert ez alkalomból a magyar országnagyok általános felkelést hirdettek és az ország nemességére hadiadót vetettek ki.[4] Hogy a magyar nemzet nem szívesen állt a majdnem teljesen idegen célokat szolgáló ügyek miatt sorompóba, annak legbiztosabb jele, hogy a táborban meg nem jelent nemeseknek és azoknak, akik másokat a megjelenésben megakadályoztak, utóbb szigorú és kellemetlen vizsgálatot kellett kiállniok.[5]

A háború megindítása előtt Zsigmond 1421 szeptember 28-án Pozsonyban megtartotta Erzsébet leánya esküvőjét Albert osztrák herceggel, aki szintén kötelezte magát, hogy nagy sereggel vesz részt a husziták elleni újabb hadjáratban.[6]

Zsigmond és Albert még ugyanazon év október havában, ki-ki a saját maga országából nyomultak be Morvaországba. Zsigmondnak Ozorai Pipo által vezetett 60.000 főnyi serege december 21-én elfoglalta Kuttenberget és a következő napon Kolinnál legyőzte és futásra kényszerítette a huszitákat. De a gyermekkora óta félszemű Ziska,[7] aki a mult nyáron másik szemét is elvesztette, hamar újból összeszedte és annyira fellelkesítette fanatikus híveit, hogy azok a diadalmámorban gyanútlanul mulatozó és requiráló királyi sereget Kolin és Kuttenberg között 1422 január 6-án meglepőleg megtámadták, űzőbe vették és január 8-án Deutschbrodnál teljesen szétverték, mely alkalommal Zsigmond még tábori podgyászát is elvesztette. A háromnapi csatában serege 12.000 embert vesztett, amellyel aztán Magyarországba húzódott vissza.[8]

Erre a kelyhesek újból felszólították Ulászlót, fogadná el a cseh királyi koronát, de ez ismét tagadó választ adván, a korona Vitold litván fejedelemnek ajánltatott fel, aki készségesen eleget tett a felhívásnak, de miután ép akkor a német lovagrenddel háborúban állott, helyette rokonát, Koribut Zsigmond herceget küldte helytartója gyanánt Csehországba.[9]

Erre Zsigmond a lengyel ügyeket tisztázandó, követséget küldött Ulászlóhoz s a két fejedelem 1423 március 30-án Késmárkon találkozva, nemcsak a lublói békét újították meg, hanem a huszita kérdésben is fegyverbarátságot kötöttek, mely alkalommal Ulászló megigérte, hogy 30.000 főnyi sereget küld Zsigmond támogatására Csehországba és hogy onnan azonnal visszahívja Koribut herceget.[10]

A szenvedett kudarcok Zsigmondot annyira elkedvetlenítették, hogy ő már nem szándékozott többé a husziták elleni harcot személyesen vezetni s így a háború további vezetését egészen Albert osztrák hercegre ruházta. És hogy vejét még jobban serkentse a husziták elleni háborúra, 1423 október 4-én hűbér gyanánt reáruházta a morva őrgrófságot és őt nejével együtt a cseh korona örökösévé is nyilvánította.[11] Az osztrák herceg saját tartományaiban gyűjtött seregével, amelyhez 4000 főnyi magyar segélycsapat is járult, azonban a német birodalmi és a lengyel segítőhad nélkül, mert annak elküldését hiába sürgették, 1424 nyarán bevonult Morvaországba s annak több várát hatalmába ejtette. Közben Zsigmond unszolására végre megérkezett Olmütz alá 5000 főnyi lengyel csapat is, de miután időközben híre jött, hogy Koribut herceg újból visszatért Prágába, még pedig azzal a nyiltan bevallott szándékkal, hogy a cseh koronát saját magának szerzi meg, Albert jobbnak látta, ha a lengyel csapatokat nem veszi igénybe s így azok nemsokára visszatértek hazájukba.[12] Ezeket azonban bőven pótolták a Rozgonyi István és György vezetése alatt hozzácsatlakozott magyar hadak, amelyek csakhamar bevették Debica, Ostrau és Hradisch városokat, majd több más várost és várat is elfoglaltak a huszitáktól.[13]

De ezek csak futólagos eredmények voltak. Nagyban és egészben véve Albert se tudott a huszitákkal zöld ágra vergődni. Ennek folytán Zsigmond, miután az igért német birodalmi segítőcsapatok sem érkeztek be, kéz alatt Ziskával kezdett alkudozni. Ez 1424 őszén át is jött Morvaországba, de ott a táborban kitört pestisragályba október 12-én maga is belehalt.[14] Ezután a különböző huszita felekezetek között egymást érték a vallási és politikai viszályok, ami legalább egyidőre a kegyetlen, nagyban való háborúskodás, pusztítás alábbhagyását vonta maga után.[15]

[1] Szilágyi-Schönherr III., 536.

[2] Pray, Annal. II., 272. – Chron. Benessii és Continuat. Pulkavae, Dobnernél Monum. IV., 68., 158. – Chron. Bartossii és Continuat. Pulkavae, Dobnernél Monum. I., 144. – Aeneas Sylvius, Hist. Bohem. 42. fej. – Windeck Das Leben Sigmunds 71. fej. – Dlugoss Hist. Polon. XI. 5. – Chron. Austr., Peznél I., 732.

[3] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 381., 396., 403., 604. – Gróf Blagay csal. Oklt. 206.

[4] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 371.

[5] Leleszi Konvent levélt. 1421. szeptember 25., dec. 3. és 1422. március 8-iki oklevelek.

[6] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 376., 406., 416.

[7] Max Miltauer, Aufsätze über Johann Ziska von Trocznow (Praga, 1824.).

[8] Thuróczy, IV., 15. fej. – Chron. Benessii, Dobnernél 71. – Dlugoss Hist. Polon XI., 443. – Aeneas Sylvius Hist. Bohem 44. fej. – Windeck Das Leben Sigmunds 90–94. fej.

[9] Lásd a 403. jegyzetben említett műveket. Továbbá Caro Das Bündniss von Canterbury (Gotha, 1880). III., 64. – Bezold, Sigmund und die Reichskriege gegen die Husiten 511.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 527. – Windeck Das Leben Sigmunds 112. fej. – Dlugoss Hist. Polon. XI., 470. – Említésre méltó, hogy Zsigmond késmárki útja közben április 18-án Szepesváralján adta ki a Timur-Lenk által Előindiából kiszorított cigány nép számára szóló szabadságlevelét, akik pár évvel előbb, 1417-ben költöztek be Magyarországba. (Katona Hist. Crit. XII., 413.)

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 541., 549. – Dobner, Monum. IV., 414.

[12] Lewicki, Ein Blick in die Politik König Sigmunds gegen Polen in Bezug auf die Hussitenkriege. (Archiv für Österr. Geschichtsquellen LXVIII.)

[13] Fejér, Cod. Dipl. X/7., 190. – Chron. Austr. Peznél I., 733.

[14] Aeneas Sylvius, Hist. Bohem. 26. fej. és Vita imp. Sigismundi 37. fej.

[15] A huszita háborúkra nézve az említetteken kívül lásd még: Palacky Geschichte von Böhmen III. és Urkundliche Beiträge zur Geschichte des Husitenkrieges. (Prag, 1872.) – Frind, Kirchengeschichte Böhmens, III. (Prag, 1872.) – Krummel, Ultraquisten und Taboriten. (Gotha, 1871.) – Bezold, Zur Geschichte des Husitenthums. (München, 1874.) – Huber, Geschichte Österreichs, II., 422.