A magyar államnak, amióta a Duna-Tisza menti új hazáját elfoglalta, úgyszólván soha meg nem szűnő bajai voltak az őt környező szomszédokkal. De míg az országot nyugatról és északról környező szomszédokkal az időről időre bekövetkezett döntő mérkőzések és összecsapások után legalább egy időre a tűrhető együttélés illetve egymás mellett való nyugtonmaradás feltételei újból helyreállottak, addig a délvidéki szomszédok területe egy örökösen nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlított, amelyet se jó szerivel, se drákói rendszabályokkal állandó békére kényszeríteni nem lehetett. És e tekintetben nem sokban különbözött egymástól Moldva, Havasalföld – melynek vajdája, mint láttuk az első csatavesztés után nyomban meghódolt Mohamed szultánnak – épígy Szerbia, Bosznia, Dalmácia. Utóbbi nem egyéni szimpátiából, hanem saját jól felfogott érdekében kereste a barátság és jóviszony fentartását a magyar királlyal és kormányával, hogy ezzel Velencének reá nézve felette veszélyes túlkapásait legalább némileg ellensúlyozza. Ezért még hatalmasabb és minden körülmények között Magyarország mellett kitartó baráttá Dalmáciát csak úgy lehetett volna átformálni, ha a magyar kormányok megfelelő flotta megteremtéséről is gondoskodtak volna, amire az elmult évszázadok folyamán bőven lett volna alkalmuk.

Még Dalmáciánál is jóval kevesebbet, illetőleg úgyszólván alig alkalmatlankodott Zsigmond idejében Bulgária, mely nagyon jól tudta, hogy reá Magyarországgal közös sors vár a mindjobban tovaterjedő török hatalom részéről. Néha-néha Moldva, Havasalföld és Szerbia fejedelmei, urai és kormányai mintha szintén belátták volna ennek az álláspontnak a helyességét s ezért ismételten hol önként, hol kényszerűségből állottak a magyar király fenhatósága alá, ellenben az egyedüli Bosznia volt az a darázsfészek, mely – hol titkon, hol nyiltan – állandóan Magyarország ellen agitált. Bosznia uraival hiába próbált Zsigmond és a magyar kormány zöld ágra vergődni. Miután a tartománynak 1408-ban történt felosztása sem járt a kivánt sikerrel, Zsigmond az ellenkező irányba csapott át, amidőn a tartomány legfontosabb egyénét és tényezőjét, Hervoját, a kitüntetések és javak minden tőle telhető halmazával árasztotta el és végül bebizonyosodott, hogy ez a túlságos nagy engedékenység és jószívűség még rosszabb módszernek és rendszabálynak bizonyult, mint a könyörtelen vasszigor. Állandó rendet Boszniában csak úgy lehetett volna teremteni és állandóan fentartani, ha annak megszállására megszakítás nélkül egy jókora magyar hadat vezényeltek volna ki, de ez persze nagyon költséges és kényelmetlen rendszabálynak volt tekinthető.

Minden esetre feltünő, hogy abban a kritikus pillanatban, amidőn a törökök folytonos terjeszkedése elsősorban a dunamenti kis balkán államok létét és fennállását veszélyeztette, ezek – mintha vaksággal lettek volna megverve – nem Magyarországhoz szítottak, hogy annak segítségével a közös veszedelmes ellenség tovaterjedését megakadályozzák, hanem inkább, majdnem önként annak mindent felfalni akaró torkába rohantak bele. Lehet, hogy sok tekintetben a magyar királyok és a magyar kormányok politikája is hibás volt, amihez utóbbi időben Zsigmondnak külföldi nagy elfoglaltsága is sokban hozzájárult, de a főokot minden esetre a dunamenti balkán népek örökké civódó, elégedetlen és bosszúálló természetében kell keresnünk, mely hosszú évszázadokon át a mai napig sem szünt meg az ottani állapotoknak állandó puskaporoshordó jelleget adni.

Hogy vajjon célszerű és helyénvaló volt-e a király távollétében a Hervoja-ügyet ennyire élére állítani, ahhoz minden esetre kétség fér. De ha már a királyt helyettesítő királyné és a melléje adott két helytartó a fegyveres elintézés mellett döntött, akkor elegendő nagyságú sereget is kellett volna a kettős ellenség, a Hervojával szövetkezett törökök leküzdésére útnak indítani, mert bár sem a magyar, sem a bolgár-török sereg erejét nem ismerjük, de a doboji csata szerencsétlen kimenetele elég bizonyíték a magyar sereg számbeli inferioritása mellett. Ha ehhez még a Hervoja által ügyesen alkalmazott csel hatását és az ellenséges parancsnokok fölényes vezetését – oldalozó és megkerülő mozdulatok a magyaroknak a mélységben fekvő völgy-állásával szemben – is hozzávesszük, akkor nincs mit csodálkoznunk azon, hogy seregünk ez alkalommal oly rettenetes és szégyenteljes vereséget szenvedett. De azért nem a csapatokat, mert azok bizonyára ezúttal is derekasan és hősiesen küzdöttek, amit a kezdetben elért siker is eléggé bizonyít, – hanem a vezetést illeti jogos szemrehányás, mely hagyta magát és a lyukban felállított csapatjait a völgyet szegélyező magaslatokon át előnyomuló ellenséges osztagok által meglepetni és összekaszaboltatni.

Mennyivel szebb és magasztosabb színben tünik fel Frangepán Miklós és Péterfy Miklós vezetői tevékenysége! Előbbi azért érdemel dícséretet, mert a portyázásra indult ellenséges hadoszlopba belecsimpaszkodva, addig nem nyugodott, amíg azt a vele egyesült osztrák erők támogatásával teljesen le nem gyűrte, utóbbi pedig azért a személyes bátorságért és leleményességért, amelynek segítségével mindkét esetben felülkerekedett a nálánál sokkalta erősebb ellenségen. Péterfy mindkét remek ténye fényes bizonyíték ama axioma helyessége mellett, amely azt tartja, hogy: többet ésszel, mint erővel!

A magyar kormány fogolykiváltási akciója a legemberségesebb színben tünteti fel az akkori hivatalos körök felfogását, míg ellenben Hervoja cudar eljárása a szegény, szerencsétlen Csupor Pállal szemben valódi középkori bestiálitás bélyegét viseli magán.

Zsigmond elhatározását, hogy hazatérte után sürgősen nekifogott megfelelő haderő talpraállításához, határozottan helyeselnünk kell. A feljegyzések hézagossága folytán teljes biztonsággal nem állíthatjuk ugyan, hogy Zsigmond fellépésének döntő következményei lettek volna, de a törökkel létrejött 5 évi szerződés legalább arra volt jó, hogy ez idő alatt a nemzet alaposan felkészülhetett a törökkel való, többé el nem kerülhető döntő mérkőzésre. De minél későbbre halasztódott ez a mérkőzés, annál nehezebben megoldható problémává vált az nemcsak a magyarságra, hanem az egész kereszténységre nézve.